Keresés ebben a blogban

2013. december 10., kedd

Caravel Collectiv – adventi naptár

Írta: Inkabringa



Az advent már elkezdődött, de talán még nem elkésett egy adventi naptár. Pláne ilyen játékosan kedves formában.

Vácz Péterről szó esett már a blogban, a Nyuszi és Őz című animációs filmje óta a szívünkbe zártuk.

Ifjú tehetség és pályájának újabb állomása egy nemzetközi projekt, a Caravel Collectiv, amelynek bázisa Dél-Franciaországban van. 
Különféle országokból érkeztek, de közös jellemzőjük, hogy fiatalok, tehetségesek, lelkesek és ötletgazdagok. Ezért létrehoztak egy együtt alkotó műhelyt: ez a Caravel Collectiv. 
Caravel Collektiv 

Adventi naptárjuk minden napra rejteget valami finoman szellemes kreatív fantázia-falatot.
Garantáltan mosolyt csal az arcokra származásra, korra, nemre és egyéb gondos megkülönböztetésekre való tekintet nélkül. Bátran lehet nyitogatni az ablakait. 

 Ide kattintva gyönyörködhetünk a meglepetésekben! 

Derűt mindenkinek! 


2013. december 8., vasárnap

Nat Roid 57 – Tandori 75



Egyedi, eredeti, egyszeri, követendő (de a követés elől elbújó), magának való, egyedülálló, kívülálló, kiváló…

Tandori Dezső 75 éves.
Ünnepeljük őt általa/vele. Töredékek egy Hamlettől…

Csak hadd legyen teljes a megtévesztés!
Hogy aki elolvassa ezt, és
nem ismer téged és nem ismer engem…
de ha ismer? az se „biztos siker”.
Egyáltalán, mondd, az ilyesmi – kell?
Amikor azt hiszem: megközelítek,
nem a közelit távolítom el?
(Két lélegzetre)

Magam, miután 1956 októberében az iskolagyűlésen (hebrencskedve, egyáltalán nem igazi radikálisként, inkább izgágán) nem kiáltottam el, hogy „Le a vörös csillaggal!”, valamint apám sem engedett ki a harci időkben a Nagykörútra stb., eljutottam az egyetemi felvételiig. Ahol majdnem kihajítottak már (1957 késő tavaszán), igaz, a KISZ-tagság s más ilyesmi nem volt épp akkor még olyannyira perdöntő, de repülhettem volna könnyen a semmibe – s lett volna erőm vajon egyetem nélkül is? nem kellett az a 4 szabad év, egészen a gyakorlótanításig? a műfordítói szeminárium (Kardos Laci bácsinál), az írótársak, a szellemi lötyögés, a töltekező, mégis felelőtlen, nem karriert előkészítő szabadság, igen, s az, hogy végig kívülálló maradtam…
(Hérakleitosz megúszná?)
Ebből a mi itteni szemléletünkből sarjadt az, hogy humorral minden elintézhető, helyettesíthető, ráadásul a hatalom és fölényeskedés és dicsőség és prosperálás jegyében s ígéretében.
(…)
Egy (sláger)édelgéshasznú világban élünk. Mely anthraxos is közben. Egy agyonsportozott világban. Egy agyonhasznodottban.
(…)
(Olcsó lenne ezt leemberiségezni, lepolitikázni, letársadalmasítani – ocsmány szóképzések! –, vagyis hogy: semmiféle alakulatnak nincs önmaga végső soron önkényes, esik-puffan-létezésén túli elméleti, elvi, erkölcsi – hoppá! ne – alapja. A dolgok, amik vannak, vannak, de sem euklidészi, sem isteni, sem világháborús, sem államelnökös-franciás stb. alapjuk nincs. Ezt el is hagyjuk. Bár a sejtésig elmentünk.)
Emberiség a szó visszaéléses értelmében van hatalmilag.
(A palackposta pofátlansága)
…ki a csoda tudja csak megérzékelni is, nem hogy felfogni, mit jelentett Poe korában egy amerikai-délvidéki deltavidéki ház, értékben,
mennyi volt egy kolumnista jövedelme,
mi volt az író belső méltósága…
…jöhetnek válaszok: nem sok,
jöhet a válasz, hogy azért bizony a közérzet függött attól, hogy…
…ám erre mondom én: a holló-bravúr mellett mit törődöm én Poe közérzetével…
…hanem jön: Berzsenyi bánatát élénken el tudom képzelni.
 (Lábon vett filozófia kötetből)

Mondjam azt, kialakult itt egy áljámbor, közben nagyon is elérendők-centrumú, azirántlagos, az itteni irodalomtól sosem túl idegen felfogás, légkör, jámborság-bíztatás, mi mást csak illet, közben a „jussak már jogomhoz, nem, egyszer én is?” végső kegyetlenje. Erről érintkezzek és beszélgessek. Nem. Akad pár kapcsolat, jó, velük igen, vagy ahogy szerencsésen s üdvre levelezni, azt is lehet, passz.
(Karón virág)
Tandori Dezső rajza
De, akárhol hagy, akárhol vagy,
ne menj bele bizonytalanjaiba,
kerülj vissza oda,
ahonnan kiindultál,
s bár közben széltoltál,
néhány olyan falat is széttoltál,
melyek résén most kilátni,
s hogy legyen legalább egy ilyen utalásnyi:
a kép olyan, mint a Dáli.
(Egy égő zsiráf nyí… de hagyjuk
a fenébe; mintha leégne;
ahelyett pedig, hogy itt mormolódok,
rendberakhatnám valamelyik asztalfiókot…)
(…)
A szép iniciálé
párja a sokkal rútabb finiciálé;
nem is kérdés, a kettő összeáll-é.
Inici, finici; s az ember mennyire nem is hiszi.
De: sem az inicinikusok,
sem a finicinikusok
nem lehetnek túl okosok.
Mert vagy az ini-fini-cini,
vagy a fini-cini-ini,
sőt, vagy a cini-ini-fini sok.
(S hogy én…? Engem e szint csak elhagyott.
Én „szomorú” vagyok és jól vagyok.)
(Iniciálé)
Keserű Ilona: Tandori Dezső
Jó volt, hogy az egész oly egyszerű.
És előidény is volt! nem nyüzsögtek
a szomszédok. Alkonyodott, hűvös lett;
és kiültünk. Pár fehér fal, a fű,
két szék közt a műanyagtetejű
asztal; és körülöttem s körülötted
bizonyos virágok bepöndörödtek,
és nem látszott, melyik milyen színű.
Így nem látszott volna a kártya-szín se
„játékosaik” elé kiterítve;
és nekem jó volt, hogy csak ülhetek.
Mert: csak! Ennyit akartam volna mindig!
se „vallás”-ig nem jutni el, se „szín”-ig,
se „szint”-ig; de ki se terítsenek!
 (Az interjú)
 
Más a zene, más a szöveg, más még valami harmadik
Még csak különösnek sem mondható,
hogy a konkrét megfelelések
mennyire nem fedik – olykor-e? –
azt, aminek forma s egyéb szerint
megfelelnének; amit fednének.
Az Éjszakai vonat például,
egy dzsesszlemez egyik számáról
van szó, semmiképp sem kelti fel
a koszos – ezúttal nem mondom meg, hol van –,
másholiakhoz-hasonlóan-koszos
pályaudvar képét, az este-kilences-peront,
a még nem is olyan csapnivaló
vonatot, mellyel mediterrán tájra
érkezik – némi késéssel – reggelre az utas.
De a gázfűtéses cserépkályha lángja
úgy lüktet, mintha most is ez
a vonat vinne, felesleges hozzátennem:
nappalban vagy éjszakában, hiszen
– legfeljebb egy vagy kettő híján –
ugyanannyi nappal és éjszaka
volt és lesz az út. És volt! erre
gondolok, és (éjjel kinéztünk
valami zúgó patakra, vörösesbarna
sziklákra, kőtörmelékes rámpákra
már hajnalodóban, karsztos hegyekre,
és lestük a magasban a távoli
tenger feletti szépidőt, egy
alagútban, már a város előtt kidobtuk
az éjszakai frissítő-flakont,
az elfogyasztott üdítő léét)
– és hirtelen a kályhához lépek,
és elzárom ezt a lüktetést.
(Más a zene, más a szöveg, és még valami harmadik)

Nem tudtam kifejezni: tetszett a jól megmért – és a többi, ezt
senki nem is várta. Azt mondtuk: nem szeretjük – nem szereted –
az őszt, azt mondtuk – én azt mondtam –, azt nem szeretem benne,
hogy végetér; megállapítottuk – most már ketten, ezt ketten –, hogy
az évszakok közül a tavaszra nagyon hamar következik rövid nyár,
és az említetteken kívül akkor már csak a tél van hátra,
amikor az elkövetkezendőket – vagy elmúltakat – várjuk,
mondtuk, és ezt se nagyon tudom, hogyan lehet – egyelőre
hazaindultunk – szerencsésen befejezni. Illetve, egyelőre: kifejezni.
(A biztos kiindulópont)
Tandori Dezső rajza
Minden hogy kitágult, mióta
elmozdulhatok nézésem mögül.
Nem fedi el többé képeivel
azt, aminek már nevet sem adok,
amibe már csak hanyattbukhatok.
Áthullok eszméletemen.
Állandóan következem.
(Minden hogy kitágult)

Aki elveszti egészét,
megleli részeit.
Őrzöd pár töredékét,
idegen egészeit.
 (Egy sem)
Egy kis nemlétismeret
így se, úgy se árthat.
Nevezzük a gyermeket
zen-szociológiának.
T.D.: angyalok, lovak,
madarak vagy medvék:
más is járt e név alatt,
író lét, meg nemlét.
És ha túl tény-mennyeken,
vagy eminnen köd földön:
ismerem, nem ismerem –
idejét ide-oda töltöm.
(Zen vagy sem)
Tandori Dezső rajza






2013. december 6., péntek

A szivárványépítő – Nelson Mandela (1918-2013)

Írta: Inkabringa



Nincs okunk a sírásra. Nekünk, az ún. emberiségnek nincs rá okunk.
A közvetlen szerettei siratják. Nincs az a magas kort megélt ember, akinek távozása ne fájna a szeretteinek.

Mi többiek, a nagyvilág, megrendülten és tisztelettel fejet hajtunk egy teljes, megélt, megküzdött élet előtt.
Nelson Mandela az a példa, akire gondolva nem mondhatjuk, hogy nem lehet a mai világban méltósággal élni.
Az ő élete volt a példa, hogy lehet.

Mandela nem alázkodott, de nem is állt bosszút az őt alázókon.
Elvették a szabadságát, de nem vették el a világra nyitottságát.
Megtiporták az országát és ő új országot épített a helyére.

Erős akarata volt, de képes volt megbocsátani.
Nemcsak tanult volt, hanem bölcs is.
Meggyötörte az élet, de nem tette keserűvé.

Nem az elégtétel, hanem a másik megértése vezette.

Dél-Afrikának örökül hagyta a szivárvány társadalom eszméjét. Ahol színre, származásra tekintet nélkül mindenkinek helye van.

Ez a szivárvány egy híd, ami elvezethetné az egész világot egy normálisabb életfelfogás felé.
Nagyon széles ez a híd, ő is tudta, de mégis nehéz rálépni. Az emberi korlátoltság és önzőség (amit rasszizmusnak, xenofóbiának sok egyéb másnak hívhatunk) szakadékát kell átugranunk, hogy ráléphessünk.

Így együtt, még sosem sikerült ez az emberiségnek.

De mindig voltak példái, hogy van esély rá. Ilyen példa volt Nelson Mandela.

Az önéletrajzi könyvében (A szabadság útján) írta Mandela:
Senki se születik úgy, hogy gyűlöl egy másik személyt a bőrszíne vagy a származása vagy vallása miatt. Az embernek meg kell tanulnia gyűlölni, ha képes a gyűlöletet elsajátítani, akkor meg lehet tanítani a szeretetre, mert a szeretetet az emberi szív sokkal természetesebbnek érzi, mint az ellentétét.

Erről óhatatlanul Arany János sorai jutnak eszembe:
Nem férfi az, aki fölveszi a gyilkot,
Melyet vigaszul hagy a futó remény.

Emlékezzünk rá tisztelettel és őrizzük az ő szivárvány-szellemét.

Hiszen a bosszú, a gőg, a korlátoltság, az önzés, a gyűlölet csak aljasságot, árulást, szolgaiságot és széthullást eredményez. Nincs kivétel.

Mandela megmutatta, hogy másként is lehet.
A figyelem, az egymást elfogadás, a sokszínűség természetessé tétele felszabadító és energetizáló erő.

Nagy példa, túl nemes feladvány. De meg kell vele birkóznia Dél-Afrikának és a világ minden pontjának. Magunkat is beleértve.

Akkor majd egyre többen mennek át a szivárványhídon.

Nelson Mandela a xhosa nép Madiba-klánjának volt tagja. Dél-Afrika népe pedig színtől és származástól függetlenül a nemzet apjának tekintette őt. Mindenki így hívta: „tata”.

Búcsúzzunk tőle xhosa nyelven: „Siyakukhulula tata."
Vagyis: „Elengedünk, tata.”

Ég veled, Madiba!


2013. december 4., szerda

Happy Zappadan!

Írta: Inkabringa



Eljutni haláltól a születésig? Ugyan ki képes erre misztikus-zümmögő révület nélkül?

Természetesen Frank Vincent Zappa.


Számára a december két fontos eseményt is magában foglalt.
Nevezetesen a halála napját (december 4.) és a születése napját (december 21.).

2006-ban útjára indult e két decemberi nap között Zappa életművének évenkénti ünneplése.

Ez a Zappadan.

A halála napjától a születése napjáig tartó időszakban világszerte a legváltozatosabb módon, abszolút szabadsággal kreálhatja magának mindenki fényessé ezt az ünnepet.

Eljutni haláltól a születésig…

Halandók között erre csak Frank Zappa képes.


Olyan eredeti, vitriolosan szellemes volt, ami a konzumkultúra számára befogadhatatlanná, és úgy egyébként romolhatatlanná tette. A társadalmi elvárásokból hajtogatott papírdobozokat, melybe mindenkit belegyömöszölnek, magától értetődő természetességgel taposta szét.

Nem öncél volt ez, inkább kérlelhetetlen tisztánlátás. Nem volt hajlandó bárgyún pampogva belesimulni a jóléti társadalomba, a tömegkultúrába. Ráadásul az erre kedvet érzőknek folyton a képébe sziszegte a sztaniolba csomagolt káprázatok mögötti valóságot.


Miközben azzal is tisztában volt, hogy az ő társadalombírálata is csak egyik szelete a fogyasztói kultúrának. Akinek erre van igénye, ilyet is vehet magának.
Volt egyfajta divatja is az ő zenei kalandozásának és odamondásának.
Minden árucikk. Nincs menekvés.

Aki ezt a fergeteges kísérletező szókimondást végképp nem szerette, az bolondnak vagy fenegyereknek tartotta őt.

Az is volt, egy intellektuális fenegyerek. Egy reneszánsz bolond a tömegemberek világában. Hamisítatlan karneváli szellem.


Hosszú hajjal, lógó bajusszal, fura szakállal úgy nézett ki, mint egy hippi. Rögvest be is nyomták abba a papírdobozba.
Pedig a legélesebb iróniával bírálta a szerelemgyerekek hamissá torzult békemítoszát.


Nem csupán megbotránkoztatni akart, hanem a valóságra ébreszteni. Ha másként nem ment, akkor egy erős fricskával.

Megkapta a rock fenegyereke jelzőt is, punknak is akarták hinni. Pedig a zenéje nem tisztán rockzene volt. Az volt benne az igazi feneség, hogy olyan műfajok határvidékén sétált, aminek addig nem (s azóta se nagyon) volt érintkezése a rockkal.
Egyik lemezén például ironikus főhajtást tett Igor Sztravinszkij előtt.


Elméletben és gyakorlatban is habzsolta azt a csodát, amit zenének hívnak. Műfaji határok nélkül.
Az elméletem szerint a zene , ez az egyetlen vallás, ami a lényeget karcolgatja.” – mondta egy tévéinterjúban.

Kamaszként egyszerre hatott rá Clarence „Gatemouth” Brown rythm and blues játéka…


… és Edgar Varése experimentális kortárs zenéje.


A jazz és a kortárs zene mindig is táptalaja volt zenei kísérleteinek. Előfordult, hogy végképp félreértették, és az is, hogy a sikerlistákra futott velük.


Féktelen alkotó- és kísérletező kedv volt benne. Zenekarával, A Mothers of Inventionnal, és szólólemezein is a zenei műfajok közötti (tiltott? de legalábbis nem szokványos) határátlépést művelte.

Ugyanakkor erős realitásérzék és a társadalmi igazságtalanságok elleni küzdőkedv is buzgott benne. Az éles(látó) társadalomkritika egész életművét végigkísérte. 
"Tudjátok mit, emberek? Nem vagyok fekete, de sokszor volt, hogy azt kívántam, bár mondhatnám, hogy nem vagyok fehér."


Számtalan kiváló zenésszel muzsikált együtt élete folyamán. A jazzhegedűs Jean-Luc Ponty-tól kezdve Jack Bruce-on át az Ensemble Modernig.


A zene az egész életét kitöltötte, és általa eljutott más művészeti kifejezőeszközökig. Ilyenek voltak sajátos hangulatú és szerkesztésű koncertfilmjei is. Közülük a legszürreálisabb a Tony Palmerrel közösen rendezett 200 Motels című film. Tony Palmer később operákat rendezett a világ számos országában Wagnertől Brittenig.


Kétszer Magyarország is ízelítőt kaphatott élőben a zenéjéből. Frank Zappa 1991-ben Budapesten koncertezett, majd 2006-ban egyik fia, Dweezil Zappa adott koncertet a Zappa Plays Zappa zenekarral, ahol apja zenei örökségét viszik tovább.


Frank Zappa zenéje olyan gazdag és sokrétű, hogy a halála és születése közötti néhány nap nem elég teljes felfejtésére. Ezért kell évről-évre megismételni.

Zappát hallgatni izgatóan-kényelmetlenül-pofátlanul-korlátlanul élvezetes még mindig.

Happy Zappadan!




 * Zappa-idézetek forrása: zappa pont




2013. december 2., hétfő

Übervágta - Witold Gombrowicz

Írta: YGergely



1939. augusztus végén a varsói irodalmi köröknek a Ferdydurke megjelenése óta fenegyereke, de a nagyközönség előtt teljesen ismeretlen író az utolsó pillanatban valaki helyett felkerül egy Argentínába induló óceánjáróra. Alig hogy kikötnek Buenos Airesben, Hitler (majd a hadjárat végén Sztálin) megtámadja Lengyelországot. Gombrowicz legtöbb utastársa visszaindul hősi harcra. Ő huszonhárom évig nem jön vissza Európába, Lengyelországba soha többé.
Ez sem érdektelen. Még érdekesebb, hogy első novelláinak egyikében az elbeszélő véletlenül egy Dél-Amerikába tartó hajóra kerül. A hajón vért és tejet isznak, mindenki dühöngő elmebeteg, maga a történet is.

Természetesen a novellát jóval előbb írta, még hazájában.

Gombrowicz olyan író, akinek dühöngése a tőle függetlennek látszó történet és figurák dühöngő elmebetegségével felesel. A külső, „objektív” világ levetette álarcát, s mint Örkény első novellájában (Forradalom – később Tengertánc) – a világ dühöngve, röhögve, ádázul elmebeteg. Gombrowicz vidor dühöngéssel vetekszik a valóság őrületével. Nem tűri, nem engedheti, hogy szemléleténél, szeménél, indulatánál őrültebb legyen az a bizonyos valóság.
Felbosszantja az olvasót, s mintha a hibbant valóságot is: a dühöngő történelem elé odabukfencezik a nála tehetségesebb bohóc.
„Bakakai”, novelláskötetének eredeti címe afrikai szóként hangzik, de nem: Gombrowicz találta ki. Éles, torokkaparó hang. Egy bohócból lett Überkirály übervágtája. 
Gombrowicz a nyolcvanas évek elejétől derekasan kísérti a magyar kultúrát. Mintha csak ijesztgetné, jótékony röhögést igen, de termékeny rémületet nem okoz.
Pedig kár volna félelem nélkül fogadni e besorolhatatlanul kellemetlen író ördögiségét, bosszantásait, kínosságát. Ellenkezését. Mindennel ellenkezik, minden dührohamra gerjeszti.
A Cselédlépcsőn című novelláskötete javarészt fiatalkori írásokat tartalmaz. Később nem írt rövid prózát. Az elképesztően friss és eredeti szövegek közül számomra kicsit avulékonynak hat az arisztokraták, nemesek, hazafiak és gazdag emberek daliás ostobaságának rajza, még akkor is, ha e daliás nemzetfenntartók iránti ambivalens érzés (bámulat és gyűlölet) fűti e rajzokat.
Másokat gúnyolt, vagy önmagát, vagy főként a tanulságosan tünetértékű korabeli lengyel értelmiségi érzületeket? Eszmék és ábrándok hódolásába röhögött bele csikorogva? Többször elolvasva is könyveit, nehéz kideríteni, ugyanis a szövegekben ő maga roppant ravaszul rejtőzködik. Univerzális paródia? Talán más szó és fogalom kellene Gombrowicz találmányára.
Gombrowicz mindig érdekes, de akkor igazán súlyos és jelentős, ha paródiája elszakad mindenfajta konkrét indíttatástól és tárgytól, ha már világlátássá válik, amikor nem paródiát ír, hanem egységes és lüktető ördögdélibábként jelenik meg előtte a világ és az emberek. 
Ekkor már nem az ad absurdummá spekulált helyzetek paródiája, hanem – rögtönzöm keresetten: – világörvény, és azon kell igyekeznie, hogy ne nyelje el böffenve őt magát a kifordult világ.

A létezés, a világ abszurduma az író számára fontosabb, méltóbb, nagyobb dolog a társadalmi igazságtalanság vagy az Európát és a lengyel meg az európai szellemet elrabló, megerőszakoló bolsevizmus lemeztelenítésénél, átvilágításánál.
A novellák sokak szerint fő művei. Magam csak kettőt vélek annak, a Szüzességet és a Cselédlépcsőnt. Élesen remek olvasmányok, de igazán a Ferdydurke vagy a Napló olvasója érzi meg a benne rejlő, feltáruló világlátás eredeti erejét.
A Szüzesség a tabuk, öncsalás, a szokás, a (beszélt) nyelv hamissága és butasága. A Cselédlépcsőn a zsigeri vágyak és a belénk épült, ivódott, sajátunkká vált külső (s máris nagyrészt belső) vágyak groteszk birkózása.
S mindkettő a Ferdydurke fő témáját pedzi, az éretlenség tragikomikus helyzetét. Az éretlenségét, melyben az a borzongató, hogy – miként a csecsemő- vagy a kamaszlétnek is – idétlen gyönyöre mellett ráadásul megőrzendő értékei is vannak. De nem lehet megőrizni. Az éretlenséggel szemben a felnőtt tucatlét, unalomundoros vegetálás marad.
Az elbeszélő helyzete azért bravúros és nehezen is meghatározható, mert az elbeszélő felnőttebb az éretlenség vonzóan zöld kamaszállapotánál, de szabadabb - épp mert éretlen – a rossz felnőttségnél. E szemhatárról csak ő lát, s így valahogy überolja a teremtőt is meg annak párját, az ördögöt is. Mindenesetre kibújt a neki rendelt „emberi” szemhatár alól.

Lucifer vagy Luci Ferkó? Inkább az utóbbi. Sartre sokat idézett mondása – Isten nem regényíró – mintájára talán elmondható: Lucifer sem regényíró; én legalábbis éppoly rosszkedvvel volnék olvasója, mint vagyok az Úristené.
Gombrowicz kiszámíthatatlan: soha nem oda fut, megy, pattan labdája, ahova klisészerűen várjuk. Csípősen szoktat le a klisészerű olvasásról és gondolkodásról. Hol paródia – a klasszikusok, irodalmi műfajok (utazási-. kaland- vagy erkölcsregények) paródiája –, hol a piszkosan masszív butaság ellen daloló vízágyú. (Bohócsipkával a vízágyú csövén.)
Gombrowicznak a drámákon kívül igazán soha nem a szerkesztés, nem a tömörítés a fő erénye, inkább az aránytalanságok bravúros merészsége, a törés, roncsolás, kimerevítés, kihagyás, fejenállás, az ellen-szerkesztés.
Mariano Betelu karikatúrája Gombrowicz-ról
Több nemzedéknek legnagyobb és legfájóbb, kínzó, rokkantó élménye, a felnőni nem tudás, az éretlenség – ez a ráismerés akkor is egyre közelebb hozza majd, ha nehéz, pimasz, sőt bántó, olykor kibogozhatatlan olvasmány, s ha lengyel utalásai és összefüggései java részét jobb esetben is külső érdeklődéssel, s nem a megélt kultúra személyessé vált izgalmával fogadjuk.

Pedig a leglengyelebb Gombrowicz-szöveg is rögtön személyessé válhat, ha érzékenyen és öncsalásainkat, egész éretlen életünket le nem tagadva olvassuk.

Ezt a kamasz-luciferi übervágtára hívó írót magát is az éretlenség tette érdekessé – de az éretlenség kiokádása tette naggyá.