Ahol elbújhatok és a világ része maradok

Írta: Inkabringa


„Egyéniségem szörnyen portugál. Ha Indiát már fölfedeztük egyszer, Mire is vállalkozzon még az ember?” Pessoa sorai talán közelebb visznek a titokzatos portugál lélekhez, ami rejtély a világ számára, ezért a kényelmes sztereotípiákba menekül. A világ már csak ilyen: a másik meg nem értéséből és félreértéséből építi fel saját igazát. Magyarország és, gyanítom, Európa nagy része alig tud valamit a portugálokról. Persze, ez a portugáloknak jó. Élhetik a saját életüket. Talán nem is szabadna írni róluk. Maradjon titok.

Lisszabon le-föl kanyargó, mesés hangulatú utcáin élmény a csavargás. Minden eltévedés egyben egy új felfedezés. Szép kaland. Egy biztos, bármerre indulunk, garantáltan találkozunk Fernando Pessoával. Ő nem porosodó „nagy nemzeti költő”, hanem mindmáig eleven lakója a városnak. Pessoa szellemes köztéri szobroktól a graffitikig, emléktáblától a falfirkáig, múzeumtól a piacig mindenhol ott van. Szeretik. Jó lehet költőnek lenni abban az országban, ahol magától értetődő szeretettel ápolják az emlékét.

Pessoa rejtőzködő játékossága nagyon is szívem szerint való, de engem mégis José Saramago vezetett Lisszabonba. (ITT írtunk róla.) Az ő regényei, az ő Lisszabonja vonzott, Saramago különös portugál lelke miatt kezdett érdekelni évekkel ezelőtt ez a város, és most végre láthattam. Kevés olyan ember született az eddigi évezredekben, akinek a kognitív és érzelmi intelligenciája egyformán magas szintű. Saramago a kevesek egyike volt. Pessoához hasonlóan az ő emlékét is őrzik az utcák, terek, házfalak. Ott él a városban.

Őszintén szólva Saramago múzeuma nem nyűgözött le különösebben. Korrekt, pedáns, elegáns, impozáns, de a korokon átívelő szabad szellemi inspirációt nem adja vissza, amit Saramago könyveitől kapunk. Azt a lisszaboni utcák és hétköznapok őrzik. A legjobban egy ember nagyságú fotó tetszett a kiállítótér végén, amin sötét háttér előtt áll Saramago, derekára körben könyvlapok kötve, mintha dinamit lenne. Elvégre egy írónak nem a világot, hanem az emberi tudatba beépült önelégült pohosságot, közönyt, egyvágányúságot, belterjességet és korlátoltságot kell szétrobbantania.

Lisszabonban van a világ legkisebb és a legrégibb könyvesboltja is. A legkisebben sajnos nem jártunk (tán oly pici, hogy elmentünk mellette), de a legrégibb könyvesboltban igen. A neve Livraria Bertrand. Ha már a legrégibb, megtanulta és tudja is, hogyan s miként kell könyvesboltnak lenni. A Bertrand egymásba nyíló termeinek foteljeiben ráérősen könyveket lehet lapozgatni. Megadja nekünk azt a szép illúziót, hogy nem érezzük magunkat kassza felé ostorral hajtott kultúrafogyasztónak. Ritka kegy az ilyesmi manapság. A Bertrand utolsó terme egy kis kávézó, a falra lendületes ecsetvonásokkal (ki más?) Pessoa képmása festve.

Tetszett, hogy az emlék- és hagyományőrzést a világ legtermészetesebb dolgaként kezelik a portugálok, és ami a legüdítőbb, nyoma sincs a világtól elzárkózó provincializmusnak. A világ nem érti őket, ez már csak így van, de ők sem mindig értették a világot. Attól még élni jó. Ennek a paradox szemléletnek példája a fado is. A fado, ami az európai kultúra értékes része, a városi folklór gyöngyszeme, mint a görög rebetiko.

A nagyvárosoknak van két ellenszenves tulajdonsága: a kevélység és a fontoskodás. Úgy tűnt, ez hiányzik Lisszabonból. Szédítően jó volt megtapasztalni. Lisszabon otthonos város. Barátságos, befogadó. Gyönyörű, de nem hivalkodó, inkább természetes. Olyan hely, ahová elbújhatunk és mégis a világ részei maradhatunk. Mindig erre vágytam. Boldogan barangoltuk be. Tökéletlenség, élhetetlenség akadhat itt is bőven, bárcsak mindet felsorolhatnám egy hosszú itt tartózkodás után.

Lisszabon hét dombra épült, mint Róma, de mégis egészen más, ahogy Róma sem hasonlítható egyéb városokhoz. Lisszabonban például ott a Tejo. Sok európai városban van folyó, de nem ekkora. A Tejo már az óceán hírvivője. Az óceán pedig a világ kapuja. Aki a világ kapujában áll hatalmaskodóvá válhat, de bölcsé is. A portugálok mindkettőt próbálták. A városban is hatalmas a Tejo, és Belémben, az óceánba futó torkolatánál már maga a végtelenség. A Tejo nem csak egy látkép, mint Budapesten a Duna, amit dübörgő autóforgalom választ el az emberektől. Ahogy Pessoa vagy a fado, úgy a Tejo is a város mindennapjainak szerves része.

Európa a portugáloknak köszönheti máig tartó gazdagságának megalapozását, hisz ők kezdték el a „világhódítást”, a „nagy földrajzi felfedezéseket”, kevésbé pátoszos nevén a gyarmatosítást. Hadd legyek én egy olyan európai, aki nem dicsőségként gondol a „világhódításra”, hanem Európa máig helyre nem hozott vétkeként. Nekem úgy tűnt, a portugálok már megértették: a világ nem az európai fehér ember kedvére és kényelmére jött létre. Nem dicsekednek egykori gyarmati hatalmukkal, de nem is titkolják, hisz a történelmük része. Mindig lenyűgöz, ha egy nép képes tanulni a múltjából. A portugálok a világ uraiból Európa szegényházává lettek, megtanultak szerezni és megtanultak veszteni, de gondolkodásuk világra nyitott maradt. Alig valamit tudunk itthon erről a horizonttágító kultúráról.  

Lisszabonban ott van az egész világ és Lisszabon mégis a lisszaboniaké. Nekem tetszetős ez a városmodell. Ott kavarog a maga sokszínűségével és sokféle kultúrájával minden kontinens. A félelmet és feszültséget soha nem a bőrszínek vagy a kultúrák mássága és e másságok találkozása okozza, hanem a rasszizmus és a xenofóbia. Azok persze mindenhol ólálkodnak, komfortos eszközök a frusztrációk levezetésére, de a portugálok legalább küzdenek ellenük. Remélem, nem rontanak rájuk a kirekesztő eszmék. Óvni kell a tudást, amit ez a város az évszázadok alatt megtanult. Talán titkolni kellene, mint a fado melankóliája mögé rejtett életörömöt. Lisszabon maradjon a világé és a lisszaboniaké.

Fotó: Inkabringa

Máskülönben a gyarmati kincsek nélkül is van itt látnivaló bőven. Csupa élet ez a város, telve ötletekkel, kedves spontaneitással és korszerű emlékezettel. A portugálok 1975-ben vértelen forradalommal megszabadultak egy évtizedekig tartó nehéz diktatúrától és szabadságukhoz máig ragaszkodnak. Mi magyarok még sosem bírtuk ilyen sokáig.

Lisszabon Európa barátságos és élhető arcát mutatja. Egy világra nyitott ablak. Varázsos volt ott lenni. Elég nehéz most akklimatizálódni. Család, barátok: értük érdemes. Örülök, hogy találtam egy helyet ezen a jólétbe hibbant kontinensen, ahol elbújhatok és mégis a világ része maradok. Legalább egy levegővételre. Titokban.

Obrigada Lisboa!