Keresés ebben a blogban

2017. január 1., vasárnap

Újévi koncert

Írta: Inkabringa


Hagyományos újévi koncertünk következik három tételben, egy ráadással.

Tegnap véget ért az óév, új esztendő következik. Egyébként meg vasárnap után hétfő. Egy évtől semmit nem lehet várni, mert az csak egy időszámítási kreálmány, várni és remélni csak magunktól és embertársainktól lehet. Ha így vesszük, akkor egyetlen jókívánságunk van erre az évre: tegyünk egy lépést afelé, amiről Kurt Vonnegut alábbi sorai szólnak. Ha nem lehet, akkor is.
A Föld hátán több milliárd boldogan kiegyensúlyozott ember éldegélt. Boldogságuknak pedig az volt a forrása, hogy immár senki sem élt vissza a helyzetével.”  

Újévi koncertünkön elsőként egy olasz dalnok lép a porondra. Vinicio Caposseláról mondják, hogy az olasz Tom Waits, a legokosabb és legkülöncebb itáliai zenész. Jellemezték már mitológiai lényként, aki félig farkas, félig Proust. Leleményes Odüsszeuszként vitorlázik az olasz és más kultúrák zenéjében, (meg)értő iróniával és kreativitással. A legkülönbözőbb zenei műfajok ötvözésével eredeti hangzást és egyben rendkívül szimpatikus világra nyitott életszemléletet ad hallgatóinak. A barokk, reneszánsz, szürreális színházi hagyományok, a kabaré orfeum és a vásári farce-ok keverednek benne egyedivé. Mondták már róla azt is, hogy dalai antropológiai értekezések az emberi viselkedés két- (vagy inkább) sokarcúságáról. Egymagában többet tett az olasz kultúráért, mint a mindenkori fontoskodó kultúradöntnökök együttvéve. Korábban mi is írtunk már róla a blogban, nagy kedvencünk. Hamarosan végre Budapesten is koncertezik. Ebben a tekintetben elmondhatjuk, hogy ez az év jól kezdődik.
A most következő, Vinicio Capossela verziójában előadott dal eredetileg Matteo Salvatore szerzeménye, az olasz városi folklór máig nevezetes darabja, egyes elemzők szerint egy „egzisztencialista remekmű”. Ecco.

Idén sem fogjuk a zenét műfaji besorolások alapján hallgatni. Ez is egyfajta diszkrimináció, aki ilyesmit nem szívesen tesz, az sem a zenében, sem egyéb tekintetben nem a felcímkézett hovatartozást méricskéli. (Lehet, hogy idén ez már nem lesz trendi, de mi maradunk ilyen trendetlenek.) Újévi koncertünk második darabjaként a kortárs zene egyik mesterműve következik. John Cage Solo for Sliding Trombone című műve több mint ötven éves. Meglepő, szórakoztató, játékos, megunhatatlanul variálható műremek. A harsonaművészek aranyba foglalták Cage nevét, és valósággal megújította az akadémiákon a hangszer oktatását. Szeretik koncerteken elővezetni, bár kivételes hangszerismeretet, előadói képességeket és humorérzéket kíván. Cage nem óhajtott tótumfaktummá válni, sem a zenészekre, sem a hallgatókra nem akarta szigorúan ráerőltetni saját elképzeléseit. Nála az esetlegességnek, az előadói és befogadói szabadságnak is fontos szerepe volt, ráadásul nem félt zeneként kezelni a csendet. 

A világot sokan káoszosnak látják, amiben feltűrt ingujjal rendet kell vágni. Pedig talán nem is káosz ez, csak sokszínűség, sokhangúság, egyszerre jelen levőség. A Bixiga 70 fiatalokból álló brazil zenekar, akiket már citáltunk a blogban. Az újévi koncert harmadik részeként ők fogják megmutatni csodás zenei példázatukon keresztül, hogyan lesz a látszólagos kakofón káoszból felszabadító összhang és ritmus. Mi lenne, ha a világot nem az egyszerre menetelés, hanem a szamba ritmusa irányítaná? Egyszer ki kellene próbálni.

Újévi koncertünk ráadásaként egy francia jazzénekest idézünk ide ismét, volt már ő is a blogban. André Minvielle ül egy karosszékben és énekel. Hangszere egy üres nejlonzacskó, amiből annyi, de annyi van, most már valamit kezdeni kell velük, amíg az örökkévalóság után jó sokkal egyszer csak elbomlanak. Legyen belőlük addig is hangszer.

Köszönjük határokon innen és túl „trendetlen” blogunk olvasóinak kedves figyelmét!

BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNUNK!







Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése