Írta: Inkabringa
Afganisztán áll most a hírek középpontjában. Többnyire a politikusok, hatalommachinátorok ügyködéseiről szólnak a tudósítások. Az Afganisztánban dolgozó kulturális antropológusokról nem esik szó, pedig sokan hosszú évek óta folytatnak ott terepmunkát. Többségük kényszerűen elhagyta már az országot, talán most épp egy Afganisztánnal szomszédos ország menekülttáborában élnek a kutatott közösségükkel, talán fel kellett adniuk a kutatásukat és hazatértek, és talán akadnak, akik Afganisztánban rekedve veszélyben vannak, ahogy az általuk kutatott népcsoportok és közösségek is. Ami Afganisztánban most történik, és az elmúlt években/évtizedekben történt az ott élőkkel, antropológiai terepmunkák alapján ismerhetjük meg a legjobban.
Az antropológia az a tudomány, amelyik a leginkább hajlandó rákérdezni önmagára, írta Clifford Geertz egykoron. A kulturális antropológia lényege a résztvevő megfigyelés, a terepmunka és még valami: az etika. Az antropológus hallgatóknak már az első napon elmondják, hogy a kutatásuk során a vizsgált közösség érdekeit kell elsődlegesnek tartaniuk és ezt a diplomaosztóig minden nap újra és újra meghallgatják.
Az antropológiában nemcsak bájos külsőség, hanem létkérdés az etikus magatartás. Az antropológiai etikai kódexek szerint az antropológus elsősorban a kutatott közösségnek, aztán a tudományos közösségnek tartozik felelősséggel. A pályázati bizottságok, kormányzati szervek és egyéb hatalmi tényezők érdekei sosem kerülhetnek az első kettő elé.
Előfordul, hogy a hatalom az első helyre tolakszik. Jobban mondva a hatalom kivétel nélkül mindig az első helyre törekszik, a vizsgált közösség és a tudományos közösség elé, de – szerencsére – ezt nem mindig sikerül elérnie. Ilyenkor mondja a hatalom képviselője, hogy ő adja a kutatáshoz a pénzt, tehát elvárja, hogy az történjen, amit ő akar. És erre válaszolja azt az antropológus, hogy az adott közösség vizsgálatát és segítését szolgálja az a pénz, tehát a hatalomnak is a kutatott közösség érdekeit kellene szem előtt tartani. Logikus, nem? Csakhogy a hatalom nem logikus, a hatalom csak a saját érdekeit ismeri.
Afganisztánban 1996 és 2001 között a tálibok kormányoztak és néhány hete ismét kezükbe vették az irányítást. Ha lefosztjuk a kulturális-vallási jellemzőket, akkor előttünk áll egy általános mintázat: a tálibok vegytisztán képviselik a hatalom torzult logikáját, ami semmilyen ellentmondást és ellenállást nem tűr. Csak a saját szempontja és világlátása létezik számára, ezt tartja az egyetlen helyes útnak, kizárólagos igazodási pontnak, és mások tudása, tapasztalata, nézőpontja lenézést vagy egyenesen ellenségességet vált ki belőle.
Javaslom, mindenki nézzen magába, hogy van-e benne tálib. Aki azonnal rávágja, hogy benne egy szemernyi sincs, nem volt elég őszinte, ásson mélyebbre: ott van az. Mindenki lelkében ül egy tálib, és azért van például az etika, hogy elűzzük onnan, és képesek legyünk mások nézőpontját és világlátását, egyáltalán a létét, a sajátunkkal egyenrangúnak tekinteni.
Egy antropológus – jó esetben – végigmegy ezen az önelemzésen tanulmányai során. Etika és hatalom ellentmondásos viszonyára példa az Afganisztánban dolgozó antropológusok helyzete. Most nem a kulturális antropológia professzorából elnökké váló Asraf Gániról lesz szó. Őt politikusként kell elsősorban megítélni. Bár egyszer olvastam egy vele készült interjút, amelyben egy tudós elnök szimpatikus ideáit tárta fel. Örömmel láttam, hogy a design thinking módszertanát is bevonta társadalomjobbító tervei közé. Néhány éve én is részt vettem egy projektben, amelyben a design thinkinget a magyar közoktatás megreformálására használták volna fel. Mivel a kooperáció, problémamegoldó gondolkodás és végső soron az autonóm személyiség kialakulásához vezetne ez a metodika, vélhetően nem sok esélye van meggyökeresedni a magyar társadalom jelenlegi állapotában. Ahogy az antropológiai szemléletmódnak sem. Úgy tűnik, a design thinking Afganisztánban sem tudta kiforrni magát.
Az USA hadserege 2007-ben kezdte el a Human Terrain System (HTS) projektet. Az amerikai katonák semmit nem tudtak az afgán népcsoportok kultúrájáról, családi és társadalmi viszonyairól, ami számos félreértéshez és konfliktushoz vezetett. A HTS keretében társadalomtudósokat alkalmaztak, akik a hadsereg kötelékében a helyiekkel való kapcsolat pozitív irányba fordulását segítették.
A kritikák ellenére a projekt mégis elindult, hét éven át folyt. Többféle társadalomtudós, közöttük antropológusok is részt vettek benne. Nem kérdés, hogy a jobbítás és a megértés szándéka vezette a hadsereget, de a fentebb vázolt ellentmondások miatt felemás eredménnyel zárult a projekt. Például a kéthetes Khyber program keretében Paktia tartományban sikerült eredményeket elérniük az antropológusok bevonásával, akik az ott élők viszonyainak ismerete révén képesek voltak békés útra terelni a katonák és a civilek együttműködését, és megtisztítani a területet a megszálló táliboktól. Voltak kétségtelen sikerek, de a hadsereg antropologizálása nem sikerült.
Azok az antropológusok, akik éveket éltek az afgán közösségekben, jól tudták, hogy a folyamatos háborúk, a külső és belső agresszorok rémültté és bizalmatlanná tették az ott élőket. Az amerikai katonáktól épp annyira tartottak, mint a táliboktól és a kizárólag az erőszak nyelvén beszélő harci csoportoktól. Így azok az antropológusok, akik felöltötték a katonai zubbonyt – a legnagyobb jó szándékuk ellenére is – bizalmatlanná tették a helyieket. Nagy visszhangot váltott ki egy antropológusnő halála. Egy benzinkúton szóba elegyedett egy helyivel, a benzinhez jutásról érdeklődött, és bár őt a maximális jó szándék vezette, a katonai egyenruhája miatt beszélgetőpartnere váratlanul leöntötte benzinnel és meggyújtotta. Az antropológus néhány hét múlva belehalt sérüléseibe.
A segélyszervezetek és kutatócsoportok keretében dolgozó antropológusok soha nem hordtak fegyvert. Akkor sem, ha mindenki más igen. Az antropológusok a helyi közösségért tevékenykedtek és az életüket a közösség bizalma menthette meg. Erre elég gyakran volt szükség. A segélyszervezetek autóit és munkatársait megkülönböztető jelzésekkel látták el. Ezzel együtt is folyamatos életveszélyben voltak. Az is előfordult, hogy egy japán kutatónőt hazara nőnek néztek a helyiek és el akarták rabolni. A hazarák a tálibok által üldözött népcsoport, történelmük folyamán gyakran diszkriminálták őket Afganisztánban.
 |
| hazara nők |
Egy antropológusnak a háborús övezetté vált Afganisztánban egyetlen fegyvere volt: a bizalomépítés. Ezt nem könnyű elérni Afganisztánban. Egy család túlélését az segítheti, ha egyikük a kormány szolgálatában áll, a másik tálib, a harmadik drogcsempész, a negyedik meg együttműködik az amerikai katonákkal.
Egy antropológus az 1996-os tálib hatalomátvétel után egy pakisztáni menekülttáborban élt évekig egy afgán családdal. A tálibok bukása után visszatért a családdal együtt Afganisztánba. A család révén bizalmat szerzett az adott közösségben. Kabulban a külföldi állampolgárokat életre-halálra keresték a tálibok, és bár a szomszédai közül mindenki tudta, hogy ő nem afgán, senki nem árulta el. Hosszú évek munkája és sorsközössége adta meg számára a tudást, hogy képes legyen megérteni az Afganisztánban élőket, és megkapta a helyi közösség életmentő bizalmát. Ahogy ő is minden tudásával és erejével a kutatott közösség védelmét tartotta szem előtt.
Egy antropológusnak nincs megoldó képlet a kezében csak folyamatos döntéshelyzetek vannak. Az egyetemi hallgatók nem a dicső múlt visszazengése miatt tanulnak évekig antropológiatörténetet, hanem azért, hogy ne csak a sikerekből, hanem az elődeik által elkövetett hibákból és tévedésekből is tanuljanak. Akit a világpolitika keverem-kavaromja helyett az Afganisztánban élő emberek érdeklik, olvassa az antropológusok írásait.
Az etika és a hatalom viszonya gyakran ellentmondásos. Olykor összeegyeztethetetlen. A legfőbb feladat: elkerülni a drámai vétséget. Ez persze nemcsak az antropológusokra vonatkozik, hanem a politikusokra, katonákra, és tulajdonképpen mindenkire, aki embernek született a földre. Máskülönben az a helyzet áll elő, ahogy a kéthetes Khyber programot jellemezte egy résztvevő: néhány napig jó dolgok is történtek, aztán visszajöttek a tálibok.
Kapcsolódó bejegyzés:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése