Napóleon és a filmlexikonok

Írta: BikassyGergely

Van ilyen kapcsolat. Bizonyos Jean Tulard professzornak, akadémikusnak köszönhetően, aki tucatnyi történész bizottság tagja, elismert nagysága a francia- és európai történettudománynak. Fő kutatási területe Napóleon (francia helyesírással Napoléon) és kora. A történészi munka mellett fiatal korában csak hobbinak tekintette a filmek iránti buzgó érdeklődését, majd a nyolcvanas évek elején úgy döntött (úgy alakult?), hogy hivatásosként jelentkezik a filmtörténészek horizontján. (Szép kifejezés?) Napóleon-könyveivel már minden megszerezhető sikert és sokféle díjat, elismerést megszerzett. Nem véletlen, hogy történészként előbb egy Bonaparte-fimhez kérték fel szakértőként, Abel Gance főművének sokadik felújításakor és átdolgozásakor.

Magam mindenesetre semmit nem tudtam, először természetesen Guide des Films című két kötetes filmlexikonjával ismerkedtem meg. Munkatársak tucatját irányította, mindenki külön jegyzi a filmcikkeket, Tulard általában rövidebben ír, mint a többiek, s bár vannak az övétől eltérő hangok, stilusjegyek, szemléletmódok, az egész nagy vállalkozáson érezni az ő irányítását. Hatalmas vállalkozás egy fimlexikon, Itt például több ezer film szerepel. rövidebb, ritkán hosszabb cselekmény-ismertetéssel, és az alkotók pontos feltüntetésével. Irtózatos mennyiségű adatot, régebbi lexikonokat, folyóiratokat kell szemlézni, s az külön érték, ha addig sehol francia (sőt talán európai) lexikonban nem szereplő filmet iktathat be könyvébe az új kutató. Ázsia, Afrika? Rendben, a nagy filmgyártók munkái persze kötelezőek lesznek, de olyan országoké, mint Botswana vagy Nepál? Bekerültek ezek is. 

Tulard főművének a tucatnyi új, bővített kiadásban megjelent Dictionnaire du Cinéma tekinthető. Ennek is több kötete van (Rendezők, Színészek, Operatőrök stb). Amikor annakidején Párizsban nagy kiváncsisággal megszereztem, természetesen a magyar filmet, a magyar rendezőket kerestem benne. Szőts, Fábri, Makk, Máriássy - és Jancsó. Ők természetesen megvoltak, ha - Jancsón kívül - talán rövidebb terjedelemmel, mint lehetne. A külföldre távozott régebbi nagy filmcsinálók, szintén jelentőségükhöz mérten. Amerikai produkciók ismeretében kevés lexikon veszi fel a versenyt Tulard-ral, így Fejős Pál és Michael Curtiz (Kertész Mihály), de az "angol" Korda sem panaszkodhat. 

Fiatalabb, a hatvanas években indult magyar rendezőkről azonban a könyv első kiadása nagyon mostohán bánt. Nyilván nem jutott megfelelő szakirodalomhoz, vagy nem is nagyon kutatta. Mindenesetre elég hiányosnak éreztem, főleg, mert színvonalas, és méltányolható lexikonból hiányoztak. Kaptam hát magam, és Párizsban élő barátom segítségével ott a helyszínen igyekeztem tenni valamit. 1982 vagy 83 lehetett, és akkor még nem volt furcsa, ha majdnem mindenki, ismert ember vagy nem,  szerepel a telefonkönyvben. Tulard - nem gyakori ez a név - szerepelt. Nosza, telefonáltunk, s bár épp nem volt otthon, a címét biztosan tudva, írtam neki egy rövid levelet, melyben elismerve munkáját, hiányoltam néhány fontos magyar filmrendezőt. Három nevet főleg, legalábbis ma erre a háromra emlékszem: Gaál István, Huszárik Zoltán, Sára Sándor. Mások is hiányoztak, fiatalabbak, de nem akartam túl sok név hiányával esetleg felbosszantani a szerzőt. Némi, sőt elég nagy meglepetésemre hamar válaszolt levélben: megköszönte pótlásomat, beismerte, hogy a kelet-európai, így a magyar filmről kevesebb forrása volt, és kijelentette, ha lesz a könyvnek későbbi kiadása, pótolja őket. Már ez a reagálása is mondom, meglepő volt, hát még az, hogy a következő kiadásban benne is voltak, sőt talán más, addig hiányzók is... Nem számítottam arra, hogy ilyen szorgosan és korrekten kibővíti lexikonát, ha sejtettem volna, talán levelezésbe kezdek (folytatom) vele, ma már sajnálom, hogy nem tettem. 

Tulard Napoleon-könyve a rendszerváltás után magyarul is megjelent, a szakemberek persze már előbb is ismerték. Filmtörténészként azonban nálunk máig ismeretlen. Kicsit csapongva ideírom még, hogy lexikona az olasz filmtörténetet is jól ismeri/ismerteti, korai olasz némafilm-rendezők tucatjai szerepelnek benne, rövid értékeléssel. --- És valamit még: mint mondtam, a Guide des Films két kötetét sok munkatárssal együtt írta, de a "Rendezők Könyve" teljes egészében az ő munkája. Nagyon nagy munka. Fele bogarászás eredménye, de a másik fele onálló szerzői mű. Jelentősebb alkotók esetében nemcsak korrekt, hanem nagyon jó a filmek felsorolása utáni rövidebb-hosszabb értékelés. Nem esszék, de olvasható és méltánylandó szövegek. Olykor ellentmondanak az ismert, közhellyé szilárdult véleményeknek. (Nekem az 1992-es, akkor legújabb bővített kiadás van meg.)

Különös tudományos életműve van ennek a kutatónak. Napóleon is megemelhetné híres kalapját.

Jean Tulard

Szabadság. Szeretjük?

 Írta: Inkabringa

A szabadság szóról ilyenkor nyáron sokaknak az éves fizetett szabadság jut eszébe, a holiday. De én nem erről a szabadságról írok. A szabadság egy filozófiai, politikai, művészeti és antropológiai fogalom. Nem fogom definiálni. Az bizonyos, hogy a szabadság nem egyenlő azzal, hogy azt csinálok, amit akarok, mert az nem szabadság, hanem önzés és felelőtlenség. A szabadság valami más, sőt az is szabadság, amikor önzetlenül és felelősen felülemelkedünk saját érdekeinken.

A szabadság érzetére nagyon sok meghatározás mondható. A belorusz Free Theatre megalakulásának 10. évfordulójára megjelent könyvben egy csokorra valót találunk abból, kinek mit jelent a szabadság. (A könyv: On Freedom: Powerful polemics by supporters of Belarus Free Theatre) 

Évekkel ezelőtt láttam egy dokumentumfilmet a Free Theatre társulatáról és a belorusz állapotokról, írtam is róla a blogban. (ITT olvasható.) Azóta nyomon követem őket. Megrázó, bátor és elszánt az a küzdelem, amit a társadalmi igazságosságért, a művészet szabadságáért és a diktatúra ellen tesznek. A dokumentumfilmben még reménytelenül beszéltek a politikai változás lehetőségéről. 2010-ben is utcára vonultak a beloruszok az elcsalt választás után, azt brutálisan leverte a hatalom, a nagyvilág diszkrét félrenézése mellett. Most sem lehet tudni, mi lesz a belorusz emberek sorsa. Az emberek sorsa úgy általában nem fontos tényező a világpolitikában.

Minszk 2020 (Fotó: Sergei Gapon/AFP)

Amikor a brutális rendőri fellépés után nők vonultak virággal az utcákra, eszembe jutott a portugál szegfűs forradalom. Más helyzet, de kockázata annak is volt. A portugáloknak sikerült. Szeretném, nagyon szeretném, ha a beloruszoknak is sikerülne. S talán egyszer majd a magyaroknak is. Újságírók belorusz tüntető nőket faggattak: nem félnek a hatalmi megtorlástól? A válaszuk az volt, hogy de igen, nagyon félnek, de attól még jobban félnek, hogy a gyerekeik ebben a szennyes rendszerben nőnek fel. Eddig az erkölcsi felismerésig kell eljutni valahogy a materiális javak miatti megalkuvások helyett.

A Free Theatre 2005-ben alakult Minszkben. Egy házaspár, Nikolai Khalezin író, újságíró, emberjogi aktivista, és felesége, Natalia Koliada producer, valamint Vladimir Scherban rendező alapozta meg a színház irányvonalát. Máig ők vezetik a színházat – 2010 óta Londonból. Az akkori Lukasenko elleni tüntetések miatt menekülniük kellett. Azóta Londonból szervezik a világ minden pontján, és ami az igazi kockázat, Minszkben, a színházi előadásaikat. A próbák London és Minszk között Skype-on zajlanak. Egy újabb bizonyíték arra, hogy színházat csinálni mindenhogyan lehet. A hatalmi gépezet sosem képes teljesen letarolni az emberi gondolatot és alkotóerőt. Ha belegondolunk kis hazánk jelenlegi állapotába, itt is ez az egyetlen reményünk. De ebben olyan erő van, amitől van miért félnie a mindenkori hatalmon levőknek.

Balról jobbra: Vladimir Shcherban, Natalia Koliada, Nikolai Khalezin

Natalia Koliada azt nyilatkozta, hogy az országból ki és beutazás mindenki számára lehetséges, ez már új típusú diktatúra, nincsenek lezárva a határok, mindenki jöhet-mehet. Ámde az országon belül csak az és csak úgy történhet, ahogy a hatalom kénye-kedvének megfelel. Kritikus hang, problémafelvetés, eltérő vélemény vagy nézőpont szóba sem jöhet. Az országon belül ketrecbe van zárva a személyes és társadalmi alkotó- és cselekvőerő. Vajha honnan olyan ismerős ez? Tele vagyunk költői kérdésekkel kis magyar hazánkban is. Sosem értettem, egy kirakatban álló miért hiszi azt, hogy igaza egyedül csak neki lehet? Ha ezt megérzem valakiben, minden érdeklődésem kihuny iránta. Nem a kirakatban állók bálványimádása és szobortalapzat-építése a dolgunk.

A Free Theatre Minszkben tartott előadásai gyakorlatilag illegálisak, a hatalom üldözi őket. Raktárépületekben, magánlakásokban, elhagyott terekben találják meg a játszóhelyüket. A színészeknek és a közönségnek is érdemes útlevéllel a zsebben érkezni az előadásra, hogy ha lecsapnak rájuk, akkor azonnal menekülhessenek. Így van ez sok más területen is az országban. Nem mindenkinek sikerül elmenekülni a hatalom bosszújától. A belorusz börtönökben szép számmal raboskodnak politikai foglyok.

A színház repertoárja rettentően ingerli a hatalmon levőket, mert ez a társulat nem csak az esztétikai minőséget, pláne nem a szórakoztatást tűzte zászlajára, hanem a társadalmi igazságtalanságok, a diktatórikus arrogancia és az intolerancia közösségromboló megnyilvánulásait. Ahogy az alkotók megfogalmazták, a legnagyobb bátorságra ahhoz van szükség Minszkben, hogy arról beszéljenek, ami nehezíti, netán elviselhetetlenné teszi a beloruszok életét. Ebbe a színházba azért járnak az emberek (titokban, biztonságukat kockáztatva), hogy ne elmeneküljenek a problémáik elől, hanem épp ellenkezőleg, alig várják, hogy végre kimondja valaki azt, amit a hivatalos nyilvánosságban nem lehet.

Beszélnek a nők kiszolgáltatottságáról, a családon belüli erőszakról, a halálbüntetésről, az öngyilkosságról, depresszióról, LMBTQ-ról, a fogyatékkal élőkről, a menekültekről, és a hatalmi elvárásoktól bármiképpen eltérő gondolkodásmódokról. Nem csupán megrendezett színházi előadásokkal, hanem Minszkben, vagy a világ egyéb városaiban tartott performanszokkal is.

A Fortinbras Theatre Laboratory a fiatal színészpalánták képzésének helye. Persze a Free Theatre esetében a „hely” totálisan relatív fogalom. A fiatalok a legnagyobb titokban Skype-on követik a színházi képzés kurzusait, és Minszkben utcai performanszok és titkos előadások keretében mutatják be tudásukat. Minden hatalmi fenyegetés dacára újabb és újabb fiatalok csoportjai csatlakoznak képzésükhöz. A színházcsinálást és társadalmi felelősségvállalást együtt tanulják meg. A hatalmon levők legnagyobb vétke, és általában legnagyobb balfogása, ha a fiatalok alkotó- és tetterejét akarják igájukba hajtani. Ilyesmi ambíciói honi hatalmasainknak is vannak.

A színház honlapján belül működik a Ministry of Counterculture, ami a világban élő, társadalmi igazságtalanságok ellen felszólaló művészekről ad híreket. A Free Theatre épp olyan, a világ különböző pontjait összekötő underground hálózatot épített ki a színházi szcénában, mint annak idején Lawrence Ferlinghetti az irodalomban. Bámulatos és tiszteletreméltó. Amit és ahogy a Free Theatre csinál, azt igazi bátorságnak, közösségi elköteleződésnek és a legnemesebb színházteremtésnek nevezhetjük.

Szabadság, amit szeretünk.

Kapcsolódó bejegyzés: Instabil elemek

Oxfordi gyilkosságok

Írta: BikassyGergely

Feszült tavasz és nyár. Stressz, szorongás. Strand, uszoda elég régóta (nekem) nincs. Nagyon nem jó így. 

Sohasem szerettem, nem is néztem a tévésorozatokat. Utóbbi hónapokban mégis rákaptam. A szem, vagy inkább az agy rágógumija. Poirot nyomoz, utánzatai nyomoznak, Murdoch nyomozó Torontóban nyomoz, Miss Fisher Melbourne-ben nyomoz. Mind jó száz évvel ezelőtt. Kamaszmesék, nem zaklatnak, néha mosolyt is keltenek.

Az egyik kicsit elüt tőlük. egyrészt az 1960-as években játszódik, másrészt komolyabban vehető. Harmadszor érdesebb, élesebb, gonoszabb. Olykor brutális és sokkoló. Van benne valami komor környezeti, sőt tágabb, társadalmi háttér. A rendezés is eredetibb. Állítólag a magyar tévékben vetített sorozat első évfolyamainak itteni hiánya miatt kissé töredezett, balladai homályt sem nélkülöző a történet. Hőse, a fiatal Morse nyomozó, akit időnként önálló kezdeményezéseiért áthelyeznek a "közönséges ügyek osztályára", csak egyik idősebb felettese jóindulata miatt tud előre lépni. Az ő szakmai barátságuk átfogja az egész sorozatot. Ez az idősebb nyomozó jónéhányszor szintén szembefordult már feletteseivel. A cselekmény egyik pontján (fogalmam sincs, időrendben mikor) áthelyezik egy másik örsre, mint ahogy Morse-t, a védencét is valahova máshova. Tanácsom a nézőknek: senki se próbálja az időrendet kutatgatni.

Az eredeti cím ugyan más, de az Oxfordi gyilkosságok informativ és pontos. A sorozatnak vannak ugyan az egyetemhez kapcsolható darabjai, de talán gyakoribb helyszínei a külvárosok, sőt a várost környező erdők. Általában két párhuzamosan kutatható, egymástól független, néha egymással összekapcsolható gyilkossági ügyben folyik nyomozás. Az egyik szál majdnem mindig valamilyen brutális gyermekgyilkosság. Szadista pederaszták bujkálnak a történetek mélyén. Az idősebb nyomozó (ezért is tiltják el nem egyszer) szokása, hogy félholtra ver egy-egy ilyen szadista gyermekrablót - aki ellen akkor még nem tudnak vádat emelni. A nagyobb, veszélyes bűnözők derék, feddhetetlennek látszó középpolgárok. Érdekes, amikor oxfordi tanárok - van, hogy orosz kémszervezetek ügynökei. Ilyenkor kicsit kitágul a szűk háttér, és felrémlik a hatvanas évek egy-egy külpolitikai eseménye is. Vagy akár a nem is olyan rég véget ért háború: egyszer egy "átállt" náci is felbukkan, szorgos mérnökként.

Nem ritkák a kissé (vagy nagyon) kimódolt helyzetek. A fiatal Morse-nak be kell épülnie egy kollégium tanári testületébe, és mivel a tanárok is bentlakók, ő is beköltözik. Ráadásul egy feletteseitől számára kijelölt "feleséggel" (szintén rendőr). Sajnos nem tisztázzák a házastársi viszony mindennapjait, és mindenóráit. A derék álfeleség hiába figyelmezteti Morse-öt, hogy éjszaka vagy hajnalban is befuthat váratlan vendég, tehát konspirativ okokból egy ágyban kellene aludniuk, a tapasztalatlan nyomozó nem tud dönteni. Ebből mindenféle bonyodalmak támadnak, de inkább a "csak semmi szex, mi angolok vagyunk" jelmondat jegyében.

Számtalan másfajta epizód is van, szinte találomra csíptem kis egyet (nem a legsikerültebbet). Mondom, szinte állandó viszont a gyermekgyilkosság motívuma. Ellentétben a többi, "nyomozó nyomoz, nyomozó leleplez" stílusú, megnyugtatóan unalmas daraboktól, itt nem ritka a brutális, realista, sőt naturalista jelenet. Zavaró a szándékosan szaggatott, "hiányos" cselekményszövés, néha nem tudni, mire utalnak a szaggatott dialógusok, és a brutalitás jelenetei éjfél körül edzett tévénézőt kívánnak, de az Oxfordi gyilkosságok érezhetően jobb sorozat az átlagnál. (Az eredeti cím: Endeavour - Morse nyomoző keresztneve. Furcsa, tán másnak is, mert soha nem szólítják keresztnevén.) Mit mondjak még: anglománoknak ajánlanám. Kár, hogy csak (jó) magyar szinkronnal látható.

Egy szerelem krónikája

Írta: Inkabringa

Az alábbi történet teljesen valóságos. Régóta várják, hogy megírjam. Ez a történet két ember egymásra találásáról és egymást megtartásáról szól. Valóságos történet. A főszereplői Panni és Max. Pannival kamaszkorunk óta barátok vagyunk. Max Panni szerelme. 

A megismerkedésük messzemenőkig 21. századi történet: a Facebookon találkoztak először. Ilyenkor felébred bennem a kis kobold, mert a Facebook-álomgyárral erős fenntartásaim vannak. Nem vagyok híve, bár esküdt ellensége sem. Inkább úgy jellemezném a hozzá való viszonyulásomat, hogy ha 2 milliárd ember odaadással szolgálja az algoritmusait, akkor nekem már nem kell. Vannak ott éppen elegen. Mindamellett a Facebook azok számára is megkerülhetetlen (legalább időlegesen), akik inkább kerülni akarják. A Facebook-elvárás (általában a közösségi oldalak elvárása) a tökéletesség kirakata, ezzel szembemenni, ezt huncutkodva provokálni nem illő: drámai vétségnek számít. Kevesen is veszik a lapot. A Facebook nem a spontán játékosság terepe.

Panni és Max története a nagy ellenpéldája a Facebook-kirakatnak. Kétségtelen, hogy a Facebook nélkül talán sosem találkoznak, hiszen Panni Nagy-Britanniában, Max az USA-ban él. Ami viszont a Facebook-ismeretségből kibontakozott közöttük, az szép, tiszta és őszinte egymásra figyelés, amit a legnagyobb meghatottsággal figyelek.

Pannival kamaszkorunk óta barátok vagyunk. Egy másik régi baráttal, Évával együtt, mi hárman elválaszthatatlanok voltunk gimnáziumi éveink alatt. Azóta is megmaradt ez a baráti kötelék. Másféle életet élünk, de ez egyikünket sem zavarja. Értelmes, empatikus emberek, és már hóbortos kamaszként is gyanítható volt, hogy ilyen felnőttekké válnak. Kincs ez a barátság. Most már Max is része baráti kompániánknak.

Panni az egyetem után hamarosan Nagy-Britanniába költözött. Nem sokkal később férjhez ment, jöttek sorban a gyerekek. Kezdetben minden jónak tűnt, aztán gyülekezni és gyorsan sötétedni kezdtek a felhők fölötte. A férje egyre szorosabb gyűrűbe vonta őt. Ottani baráti, ismerősi kapcsolataitól fokozatosan elszigetelte, lelkileg gyengítette, és Panni lassacskán elhitte, hogy ő valóban ügyetlen, buta, rossz anya, aki mindenért hibáztatható. Miközben Panni volt a családfenntartó, ha kellett éjszaka dolgozott és nappal a gyerekeket nevelte, nem is aludt, vitte a háztartás minden terhét. A férj sosem dolgozott, nem tanult, tétlenkedett, a családjára saját önző élvetegsége miatt nem volt képes huzamosan odafigyelni. A henye és értelmetlen élet mintapéldája, ámde kellőképp álnok és manipulatív ahhoz, hogy a felszínes kívülállókat könnyen megtévessze a családjáért élni-halni hajlandó derék családapa szerepével. Egy beteg elme és beteg lélek. Ahogy Éva szokta mondani, parazitaként szívta Panni erejét. 

Ezt hívják lelki abúzusnak, ami a családon belüli bántalmazás gyakori megnyilvánulási módja. A legjobb persze az első gyanús jelre elszaladni, de sokan nem veszik még komolyan az első jeleket, aztán meg már nem tudnak szabadulni a csapdából. Panni példájából tanulni lehet.

Kép: Dora Maar

Panni egyre hervadtabb és reménytelenebb lett. Nem tudott kitörni. Gyerekekkel egy idegen országban hova is menne, ki is segítene neki. Úgy érezte, mindenki olyannak látja őt, amilyennek a férje láttatni akarja.  Bezárult abba a házba. Mindig ezt mondta, ha a válást firtattuk. Nem volt ereje a változáshoz. Minden lelki abúzus ilyen, elveszi a cselekvés és akarás készségét alázással, lenézéssel és megvetéssel, amit az elszenvedő fél fokozatosan magára vesz. Mi meg kívülről figyeljük ezt, mint egy törhetetlen üvegfalon át, és hiába üvöltünk és dörömbölünk az üvegen, nem tudjuk áttörni az elszigeteltség falát.

Éva naponta küldte Panninak az üzeneteket, tartotta benne a lelket. A régi barátok és a családtagok életben tartották Pannit, az sem csekélység, de sorsfordító lépésre nem tudtuk rávenni. Ezt csak Max tudta elérni. Jött egy férfi, a durva, önző és elnyomó férj után, aki szeretettel, bizalommal és megértéssel fordult Pannihoz, és az addig törhetetlen üvegfal magától szétrepedt.

Kép: Rosie Hardy

De kezdjük az elejétől.

A kapcsolatuk úgy kezdődött, hogy évekkel ezelőtt Panni regisztrált a Facebookra. A férje is tudott erről, sőt biztatta erre, később kiderült, mennyire szorosan nyomon követte őt. Panni egy közös ismerős oldalán elegyedett szóba Maxszel, aztán már nem tudtak meglenni egymás nélkül. Panninak visszaadta az életkedvét ez a titkos kapcsolat. Továbbra sem gondolta, hogy ő elválhat, vagy bármi módon szabadulhat a férjétől, tudta, hogy Max az óceán túlpartján él, de mégis visszatért az életbe vetett bizalma. Nem tartott sokáig. A férje leleplezte őket, Panni törölte magát a Facebookról és Maxtől elbúcsúzott. Akkor úgy gondolta, örökre. Vétkesnek érezte magát, árulónak, házasságtörő szörnyű némbernek, ahogy a férje lefestette őt. Feltett szándéka volt, hogy helyrehozza a házasságát, jóváteszi „megbocsáthatatlan vétkét”. Még ekkor is úgy látta magát, ahogy a férje láttatta őt. Ekkortól kezdődtek a fizikai bántalmazások, a szoros megfigyelés, a véget nem érő vádaskodások. Ennek a szörnyű időszaknak a taglalásába nem megyek bele. Legyen elég annyi, hogy Panni már a halált is jobbnak tartotta volna, mint ezt az életet a férje mellett. Csak a gyerekei tartották benne a lelket, akik szintén lelkileg sérültek az apjuk miatt.

Kép: Brooke Shaden

Éva, aki Facebook-felhasználó, ekkoriban álprofilokon keresztül tartotta Pannival a kapcsolatot, másként nem lehetett, mert a férj őt is ellenségnek kiáltotta ki, hisz Panni mellett állt, és a férj tudta, hogy minden külső támogatás az ő pozícióit veszélyezteti. Panni teljes elszigetelésére és lelki felőrlésére törekedett. Csak így tudta megőrízni a saját igazát. 

Egyszer a rendőrség is kiszállt hozzájuk. Amikor a hatóság megjelent, a férj meghunyászkodott. Felettük nem volt hatalma. Ez volt az első jel, hogy Panni kapna segítséget, ha a világ elé állna, hogy bajban van. Akkor még nem hitte ezt el. Tavaly a férj abba is beleegyezett, hogy Panni néhány napra egyedül Magyarországra utazzon az édesapját meglátogatni és pihenni. Néhány napig képes volt ellátni a gyerekeket, aztán mindig felülkerekedett az önzősége. Panni aggódott, de szüksége volt a kiszakadásra. Így aztán tavaly megint hármasban találkozhattunk: Panni, Éva és én. Ez mindig kivételes öröm. Panni azt mondta, hogy már mindennel leszámolt és úgysincs reménye egy jobb életre, legalább még egyszer beszélni akar Maxszel, aki évek óta nem megy ki a fejéből. Nem tudta mi lehet vele, de megkereste. Max boldog volt, hogy Panni ismét felbukkant. Órákig beszélgettek, nem tudtak betelni egymással. Panniba egyik napról a másikra visszatért az életkedv és a remény. Tudta, hogy lehetetlen helyzetben van a férje miatt, hogy kötve van a keze a gyerekek miatt, hogy beláthatatlan akadályai vannak a közös életüknek, de mégsem tudott lemondani Maxről, ahogy Max sem róla.

Kép: George Tooker

A legnagyobb titokban tartották egymással a kapcsolatot Panni hazaérkezése után, nehogy a férj leleplezze őket és bántalmazza Pannit. Például Max Panni Magyarországon élő apukájának küldte el az üzeneteit, és a heti családi Skype-beszélgetésük közben, amikor a férj épp nem volt a közelben, az apuka felemelt egy papírlapot Max üzenetével, amit Panni gyorsan elolvashatott. Mint a mesében: a fűszálak, a fák lombja és a repkedő madarak is őket segítették.

Persze aggódtak mindketten, mi van, ha a személyes találkozáskor csalódik a másik? Egyiküknek sincs gondtalan Instagram-élete. Panni egy rettenetes házasság és megtört lelkű gyerekek terhét cipeli, napi küzdelmet folytat az önbecsülése és függetlensége visszaszerzéséért. Max idősebb Panninál, túl házasságokon, számos kapcsolaton, csalódásokon és hibákon, válások után elszakadt gyerekekkel, akik azóta felnőttek. Átvergődtek eddigi életükön azért, hogy végre találkozhassanak egy olyan emberrel, aki megérti és elfogadja őket feltétlen szeretettel, olyannak, amilyenek.

Kép: Dariusz Klimczak

Tavaly szeptemberben érettségi találkozónk volt. Panni bejelentette, hogy ő is jön, egyedül, ha csak egy hosszú hétvégére is. A hatóságoktól szorongatott férj beleegyezett. Panni Magyarországra jöhetett néhány hónap után ismét, erre még sosem volt példa korábban. Úgy döntött, elhívja Maxet is, hogy végre személyesen is találkozhassanak. Magyarországon legalább nem tudja megfigyelni és megtorolni őt a férje. Évával kezdetben aggódtunk. Féltettük Pannit egy újabb érzelmi megrázkódtatástól. Max viszont azonnal rávágta, hogy ő bizony eljön Amerikából egy kicsinyke magyar városba, aminek addig a létezéséről sem tudott, csak azért, hogy Pannival lehessen. Aztán egy napon elindultak az óceán két partjáról, hogy évek teltével végre személyen is találkozhassanak. Ami gikszer előfordulhat, az megtörtént velük: a repülőgépek késtek, csatlakozásról lemaradtak, végül délután három óra helyett majdnem éjfélre érkeztek meg a bankettre. Egyszer csak beléptek kézen fogva, és ami addig szürreálisnak tűnt, onnantól könnyed és természetes lett.

Másnap négyesben (Panni, Max, Éva, és én) találkoztunk. Vidám, mókás délelőtt volt. Nagyon sokat nevettünk. Max azt mondta, Pannit nem lehet nem szeretni. Évával elolvadtunk a meghatottságtól, ezzel csak egyetérteni tudtunk. Panniban végtelen empátia és elfogadás van mindenkivel szemben. Végre ő is őszinte szeretetet és figyelmet kapott egy férfitól. Tudtuk, mennyire megérdemli, és azt is, hogy mennyire elfogadta, hogy ő ilyet már nem kaphat. Pannit sosem láttuk még ennyire boldognak. Látszott, hogy Max is boldog és felszabadult. Évával megnyugodtunk, sőt mi több, ez a találkozás minden reményünket felülmúlta. Panni a családjának is bemutatta Maxet, az is remekül sikerült. De a lényeg mégis az volt, hogy végre kettesben lehettek, ha csak pár napot is. Max szeretettel és bizalommal fordul Panni szeretteihez: a gyerekeihez, a családjához és a barátaihoz. És mi is így fordulunk felé. Max azt mondta Panniról az ismerőseinek, „ő az, aki megmentette az életemet”. Az a szép ebben, hogy Panni is ezt mondhatja róla. Könnyebben elérhető, problémamentesebb kapcsolatot is kereshettek volna, de ők egymásban találták meg, amit mindig is kerestek.

A repülőtéren sírva búcsúztak, a ki tudja mikori találkozás reményével, és azzal a tudattal, hogy Panni családi helyzete kemény próbatétel elé állítja majd őket. De azt tudták, hogy az óceánon túl is egymáshoz tartoznak.

Kép: Jerry Uelsmann

Pannit óvni kellett a férj haragjától, titokban tartották a kapcsolatot, de hamar lebuktak. Panni azonnal elmondott mindent, nem akart tovább titkolózni. Tudta, hogy ezzel konkrét és valóságos életveszélybe került. Elmenekült otthonról. Egy olcsó ifjúsági szállóra ment, koedukált hálóteremben aludt öt-hat másik emberrel. Azonnal intézni kezdte a válást és megoldást keresett arra, hogy legyen hova vinnie a gyerekeit. Azt eltökélte, hogy abba a házba többé nem megy vissza, mert akkor megint nem lesz ereje kitörni onnan.

A gyerekekről rövid ideig tudott gondoskodni az apjuk úgy-ahogy, meg a világnak mutatni is akarta, hogy ő az elhagyott és gyermekeiért küzdő áldozatos apa. Panni ügyvédet szerzett, elment a rendőrségre, felvette a kapcsolatot a gyámüggyel, nővédő civil szervezetekkel. Titokban tartotta a kapcsolatot a gyerekeivel, miközben a koedukált szobából eljárt dolgozni. Tavaly ősszel azt mondta nekem a telefonba, hogy ha ezt az évet túléli, és nem öli meg a férje, talán sikerül megszabadulni tőle neki és a gyerekeknek. Félt, de elszánt volt. Annyi tetterőt mutatott, amit az előző önfeladó éveiben nyomokban sem lehetett benne felfedezni. Max adta neki ezt az erőt, az ő szeretete, aggódása, érdeklődése, elfogadása, tanácsai, naponta, óránként Panniért és Panninak mondott mondatai. És persze Éva napi bejelentkezései, a barátok és a család támogatása.

Panni azonnal hatékony segítséget kapott a hatóságoktól. Kiderült, hogy orvosok, pedagógusok, hivatalnokok évek óta jelentették már a családon belüli bántalmazás gyanúját, hosszú listát tártak Panni elé. Panni meg végig azt hitte, ezek az emberek mind úgy látják őt, ahogy a férje láttatni akarta, semmirekellő, romlott erkölcsű perszónaként. Mindig visszakozott a feljelentéstől.

Kép: Brooke Shaden

A hivatalos folyamat elindult, Panni a gyerekeit hamarosan magához vehette, jelenleg egy védett házban élnek, a lakcímet nem ismerheti a férj, és csak hatósági felügyelet mellett láthatja a gyerekeket. Panni egy lelkileg megterhelő és elhúzódó válási procedúra közepén van, a bosszúálló férj beteges manipulációival és koholmányaival kell szembenéznie. Ráadásul viszi a lelkileg sérült gyerekek gondozásának terhét is, akiket félt az apjuk könnyen fellobbanó haragjától, kártékony befolyásától és a jövőtől: megnyugvást keres nekik. Panni élete továbbra is küzdelmes, erőn felüli terheket visz a hátán. Mégis elindult egy úton, ami az önbecsülését és a függetlenségét hozza el neki Max oldalán, mert tőle megértést, elfogadást és felszabadító szeretet kap.

Pannit és Maxet egy óceán választja el egymástól. Ők mégis egymáshoz tartoznak. Rengeteg próbatétel tornyosul előttük, de ez nem téríti el őket egymástól. Azt tervezték, hogy Max elutazik Pannihoz tavasszal. Panni akkorra már biztonságban volt a gyerekekkel, reménykedtek, most már nincs akadály. Durván közbeszólt a világjárvány. Panni válási procedúráira és a gyerekek körüli problémákra is tekintettel kell lenniük, Max a koronavírus epicentrumában él. Csapkodnak körülöttük a villámok. Szeretet és felelősségérzet van bennük. Szeptemberben lesz egy éve, hogy először találkoztak, azóta várják az újabb együttlétet. Várnak egymásra rendületlenül. Az élet és a világ komoly próbatétel elé állítja őket. Ők mégis fogják egymás kezét az óceán túlpartjain élve is.

Ha az emberiség nem tud összefogni globális célokért, mint a világjárvány vagy a klímaveszély leküzdése, akkor fogjunk össze két emberért: Panniért és Maxért. Azért, hogy ők végre együtt lehessenek. Segítse a világ minden teremtménye az egymás iránti megértő, elfogadó és felszabadító szeretetüket.

Kép: Philippe Loubat