Halottak napja körül egy régi osztálytársammal találkoztam. Leültünk a nyárias Mechwart liget egy padjára. Ott mesélte ezt a történetet.
Még mindig az orvosom haláláról töprengek. Ezen a nagy nyáron az uszodában értesültem a haláláról. Emlékszem,
hogy a hírre csak bámultam. Ötven éves, ha lehetett, kerületi
főorvos. Egyszer véletlenül az ő télikabátját vettem fel távozáskor: mosolyogva figyelmeztetett. Humora is volt.
Főleg
könyvekről beszélgettünk, kiderült, buzgó könyvgyűjtő. Komolyan gyűjtött ritka könyveket. Azt nem
tudtam, hogy aukciókon nagy értékeket is vásárolt volna. Inkább,
mint én, csak huszadik századi első kiadásokat. Láthatóan azért
kedvelt, mert velem tudott könyvekről beszélgetni, néhányszor
egy-egy beteget miattam várakoztatott meg. Olyankor kínosan éreztem
magam.
Amikor először jártam nála, még nagy Freud falikép függött az
irodájában. Ezt jó jelnek vettem, nem azért, mert vakon hinnék
az elméletben. Az tetszett, hogy becsüli tudományának
legnagyobbját. Az egykori vöröskatona (nagyanyám bátyja), a
kéményseprő jutott eszembe, hatalmas Sztálin-képével a falon.
Ezeknek van múltjuk és bizodalmuk: hamis, de nekik mégis erős vár
az ő istenük. Később eltűnt a Sztálin, majd a Freud-kép.
Valami
autóbalesetről beszélnek most. De az uszodában mások szívrohamról
tudnak. Érdekel, végül miért maradtam el tőle? Anyám
haldoklott, nem volt más főorvos, sőt semmilyen orvos ismerősöm. Tétován abban
bíztam, még valami kezelést, új gyógymódot is tudna ajánlani.
Ha nem anyámnak, hát nekem. Sírva fakadtam. „Előfordul, hogy
súlyos problémája esetén a pohár fenekére néz?” - kérdezte
váratlanul. Anyám halálakor eszerint sírásomat furcsának látta... És
még valami. Szinte betegesen absztinens vagyok, több orvos hiába
ajánlgatta a napi egy pohár vörösbort gyógyszerként.
A
lélek orvosa, aki hosszabb kezelés után így félreismer?
Elköszöntem. Akkor láttam utoljára. És most meghalt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése