Füst Milán nyara

 Írta: BikassyGergel

Ma százharminc éve született Füst Milán.

Ő a magyar irodalom egyik nagy és különös géniusza. Óriás.

Füst Milán (1888-1967)

Kapkodva és röviden csak néhány gondolatot vetek most ide (szerencsére nem kell bemutatni, és szerencsére magam is írtam három-négy hosszabb tanulmány róla: ezek mind a HOLMI c. folyóiratban jelentek meg, aki szeretné, könnyű interneten is megtalálni.)

Tizenöt éves koromban került először kezembe egyik műve: a Lear Király volt, az ő robbanó fordításában. Vörösmartyé is nagyszerű, sőt talán az "Édes úr" szép megszólítás is Vörösmarty leleménye - Füst Milán átvette, és átforrósítva többször használja. A szitkozódás shakespeare-i szavait nagy érzéssel adja magyarul, különösen a gyakori "te cenk!" ragadott meg. A magánéletben is iszonyú indulatok feszítették, öngyötrés, önvád, és mások lelki kínzásának szinte patológ' vágya. Sok magánember (magán-őrült?) küzd ilyesmivel, de csak nagy író tudja ezt általános érvénnyel kifejezni.

Teljesen magányos figura az irodalomban, holott a Nyugat belső köréhez tartozott, Kosztolányi és egy ideig Karinthy közeli barátja. Mindkettőt rajongva és titkolt ellenszenvvel bámulta. Gyűlölte a sikert (csak a nem-barát Móricz  Zsigmond esetében fogadta el.) Szellemi mestere ifjúkora óta Osvát Ernő, a Nyugat főszerkesztője volt. Hozzá is a rajongás és gyűlölet kettős vonzása kötötte. Minderről hatalmas, több ezer oldalas, folyamatosan vezetett Naplója tanúskodik. Ez a napló még száz évekig az irodalmárok és pszichológusok óriás elemzendő anyaga lesz. Az irodalmárok és pszichológusok azonban nekem kisegerek képében jelennek meg, akik bősz és tudósi cincogással rágják a világ egyik legnagyobb hegy-monstrumát.

Füst Milán, akinek korán elhalt apja (egy szerb kalandor és bukott életművész vonzásába került még annál is bukottabb ember adta a szerb nevet), nyomorú körülmények között nevelkedett egy szoba-konyhás sötét kis pesti zugban egész felnőttkoráig. Végig együtt édesanyjával. Mindkettőjükben izzó szerelem és gyűlölet bujkált a másikuk iránt. Ezért is lehetett "a gyűlölet és szerelmi hisztéria különleges írója", mint a józan és gyanakvó Márai mondta róla titkolt elismeréssel és nem titkolt idegenkedéssel.

Füst Milán már fiatalon is csak a korai halálról tudott írni. Hosszú életet élt, férfikorától és házasságától kezdve jó körülmények között. 1965-ben főműve, a Feleségem története francia megjelenése után a Nobel-díj egyik jelöltje lett. Ez a féltékenység nagy lírai regénye, az ágyban beteljesülő, de lélekben nem beteljesülhető szerelem kínzó krónikája. Enyedi Ildikó már húsz éve filmre akarta vinni, amennyire tudom most talán már forgatja. Istenkísértő vállalkozás.

Berény Róbert: Füst Milán

Milán bácsi az Írók Boltjában

Írta: YGergely


Füst Milánra emlékezett az Írók Boltja három nappal ezelőtti rendezvénye. Új Füst Milán-könyv bemutatóját tartotta a Fekete Sas Könyvkiadó. Füst Milánra leginkább illik az a kifejezés, hogy ő "az írók írója", s ez talán olyasmit jelöl, hogy A feleségem története kivételével az olvasók ritkán olvassák, bár, mint minden általánosítás, ez is csalóka. Azért csalóka, mert a hatvanas évek Madách Színházi sikerei óta drámáit többször műsorra tűzik igényes rendezők. (És adja ki könyveit igényes könyvkiadó, így a Fekete Sas vezetője, Fazakas István.)

A különleges Füst Milán-drámákról beszélt Sándor Iván, az irodalmi délután fő vendége: főleg azért a drámákról, mert évtizedekig a Film Színház Muzsika színház- és filmkritikusaként élt és írt.
A hatvanas évek elején tanúja lehetett a Madách Színház úttörő Boldogtalanok premierjének, majd Füst talán legnagyobb darabja, a IV. Henrik király előadásának.

Füst Milán: Boldogtalanok (Madách Színház, 1963)

Sándor Iván most nem titkolt örömmel mutathatott fel egy korabeli Füst Milán kötetet a személyes dedikációval... - "Fiatalkorom büszkesége" - mondta a Boldogtalanokról az idős Füst Milán, majd: "Öregkorom büszkesége" - a IV. Henrikről. Utóbbi igazság afféle belső, szubjektiv időszámítás szülötte, igazán az előadást köszöntötte így a szerző: a IV. Henrik akkori premierje azért is volt korszakos esemény, mert a fenséges mű először került színpadra, holott évtizedekkel azelőtt született. Születésekor híres és jó ízlésű magyar színházigazgatók gratuláltak, köszöntötték az írót, halkan és mintegy mellékesen aztán megjegyezve, hogy sajnos nekik közönséggel kell megtölteniük a nézőteret. "Milyen címre küldjem vissza  kéziratot?" - így az egyik. Mindezt Sándor Iván, és beszélgetőtársa, a kritikus Tarján Tamás elevenítette föl. A magányosnak és különcnek mondott Füst Milán magányos és különc életét groteszk anekdotát tucatja, sőt százai felhőzik: Sándor Iván és Tarján Tamás csak néhányat tudott feleleveníteni. A IV. Henrik viszontagságairól magam (vagy hogy FM kedvelt fordulatát alkalmazzam: "magam én") hozzátenném még, hogy 1932-ben egy berlini színház már-már elfogadta: előbb a német fordítással volt baj, aztán a fordítás átdolgozásával, végül Hitlerrel volt baj: ugyanis hatalomra került, s a színház megértette, mi a teendője.

Füst Milánnak mindig voltak hívei, és mindig kevés, bár nagyon igényes olvasója. Mégis, talán jogos "sikertelennek" mondani élepályája legnagyobb részén. Legigazibb "öregkori büszkesége" A feleségem története volt, amelyet például értő kritikusok nagyon nem kedveltek, például Fülep Lajos, aki sokkal több volt mint kritikus: gondolkodó és kultúra-értő, mit mondjunk még: jelentős író a szó igaz értelmében maga is. De nem volt szeme és füle a könyv sajátos nyelvéhez. A Magyar Csillag, (a Nyugat utód-folyóirata, Illyés Gyula szerkesztésében) különösen bántó kritikát közölt róla (a beszélgetésen ez sem jött szóba: minden bántását felidézni húsz irodalmi délutánon sem lehetne elég.)

1948-as Kossuth díja után az ötvenes években háttérbe szorított Füst Milán egész írói életének  oly sikertelennek bizonyult korszaka után öregkorában megérte a fénylő sikereket. 1958-ban nagy francia könyvkiadó jelentette meg A feleségem történetét, és halljunk csodát, nem tömeg- de mégis világsikere lett, az író pedig Nobel-díj jelölt. A IV. Henrik, ismétlem, színháztörténeti esemény, ünneplően tombolő közönséggel. Ilyen életpályát kitalálni sem lehetne.

Füst Milán: IV. Henrik  (Madách Színház, 1964)

Nem hiszem, hogy csupán a Nobel-díj jelöltség, úgy gondolom, ettől függetlenül a magyar olvasók körében erős kultusza támadt ennek a nagyregénynek. Több új kiadása mindig siker lett, és ez - ha lenne még újabb magyar kiadása - ma is megtörténne. Már vagy negyven éve több magyar filmrendező akarta filmre vinni: tévesen vagy nem, Huszárik Zoltánról, Makk Károlyról és Szabó Istvánról tudom így, Enyedi Ildikóról pedig biztosan. A múzsák ez ügyben várakoznak, lehet, hogy még sokáig.

"Milán bácsi" - mert nem is olyan vénen már mindenki így nevezte (az ő nagy helyeslésével), Milán bácsi most már nagyon tud várni...