Lisszaboni tengerek

Írta: BikassyGergel

"Más városok, de egyik sem Velence" - írja egy versében a kiváló velencei költő, Diego Valeri. Lisszabonról is írhatta volna. Európában alig van érdekesebb város. Folyója, a Tagus (igen, angolul a latinból jövet ez a neve), a város előtt hatalmas öböllé szélesedik, magában a városban is széles, kicsit nyugatabbra meg óriás víztérrel torkollik az óceánba (nem valamelyik tengerbe, olyan sok van...)

Velence sok-sok évszázad, mondjuk 1200 óta közel áll a magyar történelemhez - a periferiális világhatalom, Portugália központjával a XX. század közepéig semmi kapcsolatunk nem volt. Lehet, hogy ez jó. Fel lehet fedezni. Nyelvét, irodalmát, művészetét, lakóit.

"Vígan dudál a portugál" - nem tudom, Kosztolányi bökvers-sora ez, vagy valami eredendően buta operettsor, de egy kezdő portugál-utasnak tán megbocsátható, ha felidézi. (Azóta kiderült, Kosztolányi is csak hallotta a rigmust.) A portugál az "elvágyódás" (saudade) és a fátum dalainak (fado) kultúrája: tán akad, aki vígan dudál, de az bolond, és kétséges, hogy, "jó, vagy rossz bolond".  A magyar történelemnek úgy általában nem sok köze volt a bukott és bánatba pácolódott, óriás földrengés pusztította világhatalomhoz, de néhány magyarnak igen. Lénárd Sándorra és Szenes Árpádra gondolok. Kezdjük és folytassuk velük.

Szenes Árpád: Tenger

Szenes Árpád, ifjú korában Kassák tanítványa (a szó tágabb értelmében) üldözői elől menedéket lelt portugál szerelme, majd képzőművész felesége révén Lisszabonban és Brazíliában. A város sok képtára is múzeuma mellett neki-nekik is szenteltek egy állandó kiállítást. Nagy és rohanó robogásunkban ("pleonazmus", de legyen) nem volt már időnk és energiánk meglátogatni. Majd a következő úton: a tengeri város visszahív.