Mikulás a Medicorban

Írta: Bikassygergel


... És nem elég a Tátrai lányok emléke! A hatvanas években Mikulás is voltam az akkori híres zuglói nagyvállalat, a Medicor színpadán.

Első feleségem, Darázs Orsolya ugyanis még az egyetem előtt (elsőre nem vették fel) a Medicor francia levelezőjeként dolgozott egy évig. Munkahelyén volt francia klaviatúrás írógépe, meg is bámultam: bár szerezhetnék ilyet, ábrándoztam. (A-Z-E-R-T-Y, ez ott a bűvös első sor kezdete). Darázs Orsolya viszont tíz ujjal tudott írni a francia gépen, nem csoda, hogy ezért is (meg főleg másért) nagy, döntő fölényben volt velem szemben - bár ez a más már nem ide tartozik...

A Medicor Mikulás-ünnepségének főszerepére utolsó pillanatban ugrottam be. Az eredeti, profi Mikulás nem érkezett meg, beteg lett, vagy baleset érte (óriási hó esett Budapesten), és senki nem akarta elvállalni a mikulási szerepet. Engem azzal fogtak meg, hogy kis epizódszerepekben már játszottam az Egyetemi Színpadon, tehát meg tudom oldani. Sejtettem azonban, hogy ha rögtönözni kell, nem leszek igazán jó, és a gyerekközönség nagyon szigorú. Nem hátrálhattam, és mindenre készen tűrtem, hogy beöltöztessenek egy nem rám méretezett vörös Mikulás-ruhába, hatalmas fehér szakállat ragasszanak rám, és fejembe nyomjanak egy fityegő télapó-sapkát. (Az is lehet, hogy  Mikulás helyett végig Télapónak tituláltak.) "Majd segítünk", biztattak. Valami rojtos díszbotot is kaptam, azzal kellett koppantanom, meg ritmust adni a gyerekdaloknak. Segédnek krampuszt nem adtak.

Igen, a gyerekdalok. Ez volt a legnehezebb: nem énekeltem, tátogni még ostobább megoldás lett volna, így hát Mikuláshoz nem méltóan csak okosan néztem a dalok alatt. Még a híres "Hull a pelyhes fehér hó, jöjj el kedves Télapót" sem ismertem. A jelmez - sohasem volt ilyesmi rajtam, és sem ezt, sem semmit nem próbáltunk el - egészen megbénított. Igyekeztem, igyekeztem, de semmiféle párbeszédet nem tudtam folytatni a gyerekekkel, és éreztem, hogy egyre inkább gyanakodnak: nem vagyok igazi Mikulás. Hanyatlott a hangulat.

Hirtelen éles csattanás, és minden villany kialudt: teljes sötétség támadt. A legkisebb gyerekek azonnal fülsértő hangon, sivítva bőgni kezdtek, a nagyobbak vihorásztak, de inkább csendben voltak. Némely szülői hang erősödött, főleg anyai hangok. Az én mikulási hangom nem erősödött és nem gyengült, én megnémultam. Több anyuka kifelé kezdett vonulni, vagy inkább botladozni, karjukban a gyerekkel. Az én szerepem, és nemcsak a szerepem, hanem az egész mivoltom (nem találom a jó kifejezést) megszűnt. Semmi lettem az éjszakai sötétben. Hruscsov elvtárs példája futott át rajtam mentőötletként. Ő ugyanis pár évvel azelőtt egy nagy nyugati főváros, talán Párizs ünnepi színpadán hasonló áramszünetkor bravúrosan feltalálta magát. Míg kíséretének néhány tagja földre hasalt, ő nemhogy elbújt volna, ezt kiáltotta: "A Szovjetunió erős hangja túlharsogja az ellenséges provokáció sötétségét!" Mire elismerő taps támadt, majd a visszatérő fényben hosszú ováció.

Képtelen voltam ehhez hasonló hruscsovi lélekjelenléttel feltalálni magamat. Amikor megjött a fény, a rendezők finoman kikísértek a színpadról, és nélkülem folytatták az ünnepséget. Rám se néztek. Abban sem segítettek, hogyan szabadulok meg vérvörös jelmezemtől. Feleségem azzal jutalmazott, hogy meg sem várt, egyedül botladoztam haza a behavazott zuglói utcákon. Évek múlva talán ez az emlék is hozzájárult, hogy már filmkritikusként jól ledorongoltam két amerikai közönségfilmet, afféle krimi-vígjátékot. Mindkettőben Mikulásnak öltözött rendőrök üldöztek szintén Mikulásnak öltözött bűnözőket. A közönség jókat röhögött, én úgy éreztem, rajtam röhögnek.

Azóta még a Mikulás-csokoládéktól is irtózom. Soha többé nem akarok Télapó lenni.

Fotó: Richard Kalvar