Az esendő bálvány (Chasing Trane)

Írta: Inkabringa

Az Urániában vetítették a John Coltrane életéről készült Chasing Trane című dokumentumfilmet. Jó magyar szokás szerint egyetlen hagyományos mozivetítés jutott e kies hazának. Ez a dokumentumfilmekkel általában így van, a nagy mozivásznakról hiányoznak. Hősies küzdelmet folytatnak azok, akik olykor-olykor mégis odavarázsolják őket. Ezúttal a Budoku érte el, hogy a Chasing Trane-t igazi nagy mozivásznon láthattuk John Coltrane születésnapjának előestéjén.

John Coltrane egy legenda, sokak szerint egy isten, de legalábbis angyal. Ez utóbbira én is hajlottam a film végére. De nem a film érdemei, hanem Coltrane személyisége miatt, ami újra és újra lenyűgöz, ha szembesülök vele. Ez nem egy korszakalkotó film, de elviszi a hátán az a tény, hogy Coltrane-ről szól, aki viszont tényleg korszakalkotó volt. A Chasing Trane klasszikus rajongói film, egy hagyományos elemekből összerakott tiszteletkör. Az invenciózus formai újításban mindig van kockázat, a bálványozásban meg mindig van valami sablonos. Gyermekeinek, zenésztársainak, rajongóinak visszaemlékezéseit archív koncertfelvételek, fotók és - Denzel Washington hangján - Coltrane önéletrajzi írásai színezik. Jól bevált dramaturgia. Láthatólag mindenki igyekezett valami roppant jelentőset-velőset mondani róla. Szívesen hallgattam volna a röpke zenei bejátszásokat csak egy picivel tovább, de két taktus után mindig ráúszott egy emlékező beszédhang. Több zene és kevesebb tiszteletkör jobb lett volna.

A film végigkíséri a mindössze negyven évet élt John Coltrane világra ébredésének és zenei magára találásának állomásait. Tavaly volt születésének 90. évfordulója (a blogban is írtunk róla), idén van halálának 50. évfordulója. Coltrane zenéjét hallgatva az eksztázist és a nyugalmat egyszerre érezzük. A zenéje hűen tükrözi a személyiségét.

Coltrane pályája kezdetén egy Charlie Parker-utánzó volt. Akkoriban a jazzklubokban jobbnál jobb zenészek akarták túlszárnyalni egymást. Nem vitatott mítosz volt (amit a dealerek ügyesen tápláltak), hogy a drogok segítik a talentum kibontakozását. A valóság épp az ellenkezőjét bizonyította. Dizzy Gillespie és Miles Davis is kitette a zenekarából Coltrane-t a heroin miatt. Azt, hogy ott és akkor nem halt bele a heroinba és az alkoholba, akaraterejének köszönhette. Nem kért segítséget, bezárkózott a lakásba és megjárta a poklok poklát. Első felesége, Naima, és nevelt lánya attól féltek, belehal az elvonási tünetekbe. Iszonyú szenvedések árán sikerült talpra állnia. 

Rájött, hogy a talentuma kibontakozását egyedül a gyakorlás és a tanulás segíti. Gyakorolt megszállottan éjjel-nappal, míg a hangszere szinte a testrészévé vált. Ekkor kinyílt előtte az univerzum. Coltrane zenéje kibomlott és hatalmas magasságokba emelkedett. Nem lehet tudni, hogy a heroin és az alkohol nélkül elkerülhette volna-e a korai véget, hisz tudjuk, a rák kegyetlen, nem kell „rászolgálni”, válogatás nélkül csap le. Tény, hogy Coltrane még most is élhetne és már félévszázada meghalt.

A filmben Wayne Shorter, Wynton Marsalis, Sonny Rollins, McCoy Tyner, Carlos Santana, John Densmore méltatták. Volt az emlékezők között zenekritikus, egykori USA-elnök, egzaltált filozófus, japán Coltrane-fanatikus és jazzrajongó rapper. Az általam nagyon szeretett Sonny Rollins úgy nézett ki, mint egy Bebop-Mikulás: piros selyeming, piros sísapka, hófehér szakáll, napszemüveg és fekete csokornyakkendő. Sonny Rollinsért majd’ megőrültek a jazzrajongók, de a filmben ő is és mások is azt mesélték, hogy Coltrane olyan csodát művelt a zenével, hogy amikor a zsúfolt klubokban a színpad felé indult, a tömeg tisztelettel szétnyílt előtte. Pedig nem játszott rá az istenülésre, szerény, hallgatag ember volt.

John Coltrane és Dizzy Gillespie

Nem tartozott valláshoz vagy felekezethez, de egy univerzális teremtőerő létezésében erősen hitt. Ez a hite és az akaratereje sokat segített neki. Tanulmányozta a Bibliát, a Koránt, a buddhizmust, a hinduizmust, a görög filozófiát, az afrikai kultúrát meg mindent, ami emberi. Az összhangot kereste nemcsak a zenéjében, hanem az intellektusában és az életében is. Meg is találta. Charlie Parker hatására fordult a jazz felé, Dizzy Gillespie hallotta meg benne először a tehetséget, Miles Davis kétszer is egekbe repítette a zenekarában, a heroin után Thelonious Monk vezette vissza a zenébe, majd saját zenekarában kiteljesedett a művészete. Micsoda ékes láncsor ez! Alice Coltrane zongoristaként alkotótársa lett és második felesége, éltek boldogan gyermekeikkel, mint a mesében. Zenéjében a világ bármely pontján élők meghallották a Coltrane számára oly fontos univerzális összekötő erőt: van értelme a közös megoldások keresésének.

Coltrane zenéje sosem ragadt bele sem a kudarcokba, sem a sikerekbe: folyamatosan fejlődött, új utakra lépett, intellektusa egyre önállóbb és befolyásoltságtól mentes lett. Fájdalmasan rövid, de teljes életet élt. Nem isteni, emberi életet. Emberi esendőségének felismerése tette istenivé a zenéjét.

Miles Davis és John Coltrane

A My favorite things című csacska Brodway-dalocskát a megélt és átélt emberi élet ünneplésének műremekévé változtatta. A zenéjével határozott véleményt mondott a világról is. A Ku-Klux-Klan 1963-as birminghami vérengzése után írt Alabama mélységesen fájdalmas protestálás, de gyűlölet nincs benne. Coltrane is tudta, azt kerülni kell. Japán turnéján Nagasakiban amerikai állampolgárként eljátszotta a Peace on Earth című szerzeményét. Katartikus hatása volt az atomrobbantás miatt még erősen traumatizált japán közönségre. Coltrane a mennybe is úgy jutott el, ahogy a pokolba: hetekre bezárkózott a szobájába, és megírta a sokak által a 20. század egyik legtökéletesebb zeneművének tartott Love Supreme-t.

Coltrane élete legvégén tett zenei kísérleteit már nem tudta követni a közönség nagy része, és zenésztársai közül sem mindenki. Ő látta azt az univerzumban, amit mások még most sem. Vagy egy újabb útkeresés zűrzavarába került, aminek már nem volt ideje a végére járni. Túl nagyot lépett a nem ismert felé. Aztán negyven évesen a legnagyobbat. Életének negyven éve alatt mégis olyan kerek, teljes, kompakt módon építette fel önmagát, amire az emberek túlnyomó többsége nyolcvan év alatt sem képes.

Sok szépet meséltek Coltrane-ről ebben a filmben, de a legszebb mondatot mégis ő maga mondta. Szerinte ugyanis a Föld minden egyes emberének arra kell törekednie, hogy egy darab mennyországot hagyjon maga után. Az biztos, hogy John Coltrane jókora darab mennyországot hagyott ránk. Ezt bálványimádás nélkül mondhatom.

Napba nézés

Írta: Inkabringa

Minden évben ilyenkor meg kell szoknom a gondolatot, hogy hamarosan már délután koromsötét lesz. Bár a hóesés mesebeli, de nekem mégis túl sok a sötét és túl nagy a hideg. Az európai kultúra szép találmánya, hogy az év legsötétebb hónapját, a decembert, telehinti szívet melengető ünnepekkel, ami engem Mikulástól szilveszterig elvarázsol. De januártól már csak a tavaszt várom. Úgy is mondhatnám, hogy a tavaszban azt szeretem a legkevésbé, amikor a tél visszafordul, az őszben meg azt szeretem a legjobban, amikor a nyár visszanéz. A múlt héten a napsugarat egy jazzkoncert hozta el az A38-on. Barátságossá tette a sötét, hideg hónapokba menetelést. A zene oldja a mélysötétséget.

Az A38 kiállítóterében nagyszerű klubkoncerteket hallottam már eddig is. Kicsi hely, kamaraterem, finom hangulata van. Az egyik fala tiszta üveg és a Dunára látni, sorra haladnak el mellettünk a hajók. Az őszi este fényei játszottak a Duna vizén és ez tökéletes kiegészítője volt annak az áradó muzsikának, amit két fiatal jazz-szaxofonos kiváló zenésztársakkal elővezetett. A Hitchcock név nekem mindig ama zseniális filmrendezőhöz, Alfredhez kapcsolódott, egészen addig, amíg nem hallottam az ifjú jazz-szaxofonos, Alex Hitchcock zenéjét. Mostantól a Hitchcock névről Mr. Alfred mellett Mr. Alex is eszembe jut majd, ahogy a madáreledelről Tóth Viktor és Charlie Parker. Remek koncerteste volt ez.

Coltrane-ről mondta egyik méltatója, hogy olyan a zenéje, mintha a Napba néznénk. Ez az őszesti koncert meg olyan volt, hogy majdnem feljött a Nap. A közönség megtöltötte a kicsinyke termet. Egy jó jazzkoncerten, ahol jó a közönség is, hallani egy improvizációs futam közben a sóhajokat, szisszenéseket, felkiáltásokat, tapsok fűszerezik a szólókat és parázslik az együtt zenélés és együtt hallgatás öröme. Ez az A38-as koncerteste ilyen volt.

Tóth Viktor okosan, de merészen kísérletező, kutató alkatú zenész. A legnagyobb tisztelettel tanul a nagy elődöktől, hogy aztán energikusan a maga korához és stílusához igazítsa őket. Ennek bizonysága a Tóth Viktor & Bird Food Market nevezetű formációja. Aki leheletnyit ismerős a jazztörténetben, a névről biztosan Charlie Parkerre asszociál, hiszen az ő beceneve volt Bird. Tóth Viktor formációja Charlie Parker bebop ritmusait (ami olykor átcsap free jazzbe vagy funkyba) ötvözi a mai kor hip-hop stílusával. (Példa ITT és ITT.) A koncert alatt egy Charlie Parker koncertrészlet pergett némán a filmvásznon, de a koncertre korántsem telepedett rá az „hommage-hangulat’, inkább azt mutatta, mennyire élő, pezsgő és aktuális Charlie Parker zenéje a 21. században is. A közönség soraiban egy srác hip-hop mozdulatokkal kísérte Charlie Parker bebopját. A zene ilyen természetes csodákra képes, nem kell annyit osztályozni meg csoportosítgatni. A legjobb rázva és keverve.

Tóth Viktorékat az angol Alex Hitchcock Quintet váltotta a színpadon. Bár ránézésre olyanok, mint egy egyetemista baráti csoport, mégis évek óta álmélkodnak a zenéjükön a kritikusok. Alex Hitchcock egy mosolygós fiú, akinek úgy van belőve a haja, mintha mindig oldalról fújná a szél. Miközben virtuóza a szaxofonjának, és már most is John Coltrane-hez hasonlítják a tekintélyes műítészek, ami azért elég nagy szó. A zenekar tagjai olyan élvezettel játszanak együtt, annyira örülnek egymás bravúros improvizációinak, hogy ez már önmagában hangulatot ad a koncertnek. Kvalitásos zenészek, akik érezhetően rajonganak a hangszerükért és az együtt zenélésért. Az emberi élet gyönyörűségeinek listájára én feltétlenül felvenném azt is, amikor a szaxofon és a trombita együtt szól.

A bebop, Charlie Parker vagy John Coltrane még most is dögös zene, a legkülönfélébb variációkban talál utat a 21. századhoz is. Az Alex Hitchcock Quintet is ápolja ezt a gazdag virtuozitású zenei hagyományt, ugyanakkor a kortárs jazz irányzatainak is avatott képviselője. Mindent magukba fogad a zenéjük, ami gazdaggá és izgalmassá teszi. (Példa ITT és ITT) Eljátszották például Tom Waits Johnsburg, Illionis című dalát is saját feldolgozásukban, hihetetlen gyönyörűen szólt. Waits mester szép opusa előbb-utóbb jazz standard lesz.

Ez a fiatal brit csapat olyan energiát szabadított fel, hogy csaknem elindult a hajó. De mint minden jó zene kontemplációra és koncentrációra is képessé tette a közönséget. Innen Lengyelországba mentek, valahogy ott is, nálunk is, hagyományosan szeretik a jazzt. No, nem tömegek, de érezhetően kiirthatatlanul megvan ez az érdeklődés minden újabb generációban. (Pedig az 1950-es években nálunk be volt tiltva a jazz, mint a „hanyatló nyugat ópiuma”. Eddig már csak nem jutunk el megint.) Ez a fiatal brit zenekar olthatatlan kíváncsisággal keresi Európával és a világgal a kapcsolatot, és az A38 kiállítótermében összegyűlt magyar közönség ugyanígy érez és gondolkodik. Biztosan Krakkóban is hasonló lelkületű publikummal találkoztak. Ezen a koncerten nemcsak az elkövetkezendő sötét-hideg hónapokkal barátkoztam meg, hanem a hányatott sorsú Budapestet mi, itt élők is, tényleg és igazán egy „beautiful city”-nek éreztük. Most már jöhetnek a hideg-sötét hónapok. Majd a zene kibéleli napfénnyel.

Mary Is Happy

Írta: Bikassygergel


Mary thaiföldi diáklány, egy különösen szép és csendes thai film főszereplője. Naplófilmnek mondanánk, sms-filmnek, vagy talán twitter-szövegek filmjének. De mindez csak ízesítés, mert a Mary Is Happy szerencsére képek és hangulatok filmje, a pársoros, kép fölé írt feliratok mind csupán szellemes ráadás, ellenpont, röpke, nem tolakodó szövegtöredék. Halk zongorafutamok kísérik.

Melankolikus, finom humor hatja át a „Mary” minden képsorát, ez a magány és elvágyódás filmje. Nem turistáknak: semmi tengerpart, semmi nyaralás, semmi egzotikum. Aki ilyenre vágyik, kapcsolja ki. (Sundance TV, hetente többször.) Én hetente többször újra belenézek.

Bentlakásos elit-gimnázium valahol egy nagyváros és az erdő között (Felszereltségével, kurzusainak érdekességével legalábbis nálunk elitnek számítana). Mary és szobatársnője érettségi előtt áll, de sohasem bifláznak, inkább töprengenek és csapongó terveikről beszélgetnek. Suri egyszer csak Párizsból jelentkezik, ahol ugyanazt csinálja, mint otthon: magányosan töpreng, talán Godard- és Wong Kar-wai filmjeit nézi újra. Lehet, hogy egy képzelt utazás képei? Reálisnak látszanak. Aztán visszatér, és tovább tervezgeti jelenét (vagy jövőjét) Maryvel. Mary közben beleszeret egy közeli palacsintasütőnél megismert fiúba, de a fiú nem akar vele találkozni. Még tanácstalanabb, mint eddig: az iskola pszichológussal akarja segíteni, Suri és Mary beletörődve ismétli a gyógyító, önhipnotikus mondatokat. Nem sok minden változik, de egyik nap Suri rejtélyesen eltűnik, holttestét az erdő szélén találják meg: vagy kiderül valami, vagy nem, a néző semmit nem tud meg. A két órás film amúgy is nagyon rövid (majd mindig töredék-képsoroknak ható) jelenetekből építkezik. 

Surival nagyon szoros barátság fűzte össze. Most, a barátnő halála után egyedül marad: rábízzák az érettségi évkönyv megszerkesztését. Némelyik tanár jóindulatú, némelyik korlátolt, de csak jelentéktelen, átfutó szalmafigurák, mintha itt sem lennének. Fotózások az iskolaudvaron. A film töredékes, kihagyásos szerkezetű, egyszer csak a néző megtudja, lezajlott az érettségi. 

Mary hazaindul, az utolsó jelenetben egy modern ház erkélyén látható anyjával, pár röpke szó a továbbtanulásról, érezni, hogy  ez alig fontos. Hogy mi volt igazán fontos, az majd csak később fog kiderülni. Talán az, hogy Suri titkos naplójában bevallja: ő Marybe volt szerelmes...

Mindez Godard-hoz méltó képi nyelven, de melankolikusabban, Truffaut-sabban van előadva. (Az iskolaudvaron egyszer talán Godard is átvonul.) A töredékes szerkezet abban is segít, hogy egy pillanatig sem férkőzik ide sem a giccs, sem a melodráma, e két régi „testvér”. 

Pedig ez a kamaszlány-történet tele van bánattal, fájdalommal, vagyis élettel. Hangja sohasem patetikus, hanem valahogy felszabadult, humoros és felhős egyszerre.

Több ázsiai fesztivál díjnyertese, de díjak nélkül Európában is szépnek és eredetinek érzem. Szabad felhőjáték.