Tettek ideje

Írta: Inkabringa


„Minden személynek joga van saját maga és családja egészségének és jólétének biztosítására alkalmas életszínvonalhoz, nevezetesen élelemhez, ruházathoz, lakáshoz, orvosi gondozáshoz, valamint a szükséges szociális szolgáltatásokhoz...”

Ez az egyik passzusa az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának, melyet újabban divat a kukába kívánni, de ha nem csak három és fél ember érdekeit nézzük, hanem az összes többiét is, akkor szükség van az ilyen alapvetésekre.

Február elején megnéztem, majd egy tárlatvezetésen ismét végigjártam a Kassák Múzeumnak a 20. századi lakhatási mozgalmakról szóló kiállítását. Ajánlani tudom mindenkinek, április elejéig még megtekinthető.

A kiállítótérben senki ne várjon hologramos, érintésre varázsolódó és mesterséges intelligenciával dúsított cyber-kalandparkot. Ezt a kiállítást nem a technikai káprázatért fogjuk szeretni, hanem a természetes emberi intelligencia és empátia, legelsősorban pedig az emberek közötti együttműködés miatt. A kiállítást egyébként olyan érdekes és döbbenetes anyagokból válogatták össze, olyan logikus és empatikus fonalra van felfűzve, oly mértékig áttekinthető és főként átérezhető, hogy látogatóként mi magunk is egy izgalmas kutatómunka folyamatában érezhetjük magunkat.

Hagyja tehát a rózsaszín szemüveget kényelmes öröklakásában az is, akinek még csak egy albérlet hirdetést sem kellett elolvasnia életében, és nézzen szembe azzal, hol, hogyan és miként került fedél a Magyarországon élők feje fölé.

A kiállítás szervezői, a Kassák Múzeum és a Közélet Iskolája, egy évig gyűjtötték és rendszerezték a hatalmas leletanyagot, hogy egy térben és időben behatárolt szegmensen keresztül képet kapjunk az ország lakhatási anomáliáiról. A kiállítás időben a 19. század végétől 1989-ig vezeti végig a látogatókat, térben pedig a fővárosra koncentrál főként. Kénytelenek voltak e tér- és időbeli behatárolásra, mert olyan kimeríthetetlen és sok bugyrú téma ez, amelynek mindenre kiterjedő átfogó kiállítására több évi kizárólagos kutatómunkára lenne szükség és tízszer ekkora kiállítótérre. E meghatározott témafelvetés ellenére a kiállítás mégis napjainkig ható általános tanulságokat hordoz az ország állapotáról.

Kezdjük a lakáspolitikával. A kiállítás anyagából is kiderül és a tárlatvezetésen megerősítést nyert, hogy a 20. század egyetlen kormányának sem volt tényleges lakáspolitikája, s ezt a hagyományt követik a 21. század kormányzatai is. Politikusaink mindig úgy el voltak foglalva magukkal és egymással, hogy e honban élők lakhatásának megoldására már nem futotta a kedvükből. Ha kénytelenek voltak foglalkozni ezzel a kérdéssel, akkor nekiláttak-félbehagytak, szankcionáltak, felszámoltak, kinyilatkoztattak és a legjobb esetben szemet hunytak. Úgyhogy ennyivel le is zárhatjuk a politikai szálat.

Ennél sokkalta érdekesebb és sokszínűbb történet a maguknak és családjuknak hajlékot keresők elképesztő küzdelme és leleményes túlélési képessége, hogy a kapzsi hiénákkal és a fegyelmező, de inkább közönyös államhatalommal szemben képesek voltak tetőt szerezni a fejük fölé. Érdekes információkat tudhatunk meg a barlanglakásokban és a ládavárosokban élőkről, a lakbérmozgalmakról, a lakásfoglalásokról, a munkásszállókról, a cigányság helyzetéről, a kalákában történő házépítésekről, a hajléktalanság elleni civil küzdelmekről és az újpalotai lakótelepen élők önszerveződő közösségéről, ahol mind a mai napig csak a tervei léteznek egy közösségi háznak, így üres betonfalakra vetítettek mozifilmet, pincékbe szerveztek irodalmi estet és jogsegély szolgálatot. Ha valamire, a hazai lakhatási mozgalmakra igazán jellemző ez a régi mondás: magad uram, ha szolgád nincsen.

Lakbérsztrájk az 1910-es években

Vázsonyi Vilmos ügyvédként fáradhatatlanul segítette a száz évvel ezelőtti lakbérmozgalmak során a kapzsi háztulajdonosoknak legkiszolgáltatottabb rétegeket. Krúdy is írt róla, úgy jellemezve, mint aki képes volt lelket önteni kortársaiba egy olyan korban, amikor „valami nagy unalom kezdett lenni a lelkeken”. A kiállítás szervezői megjegyezték, hogy a száz évvel ezelőtti állapotok mit sem változtak a 21. században sem. A kiállítás végén a szervezők rövid életrajzát is olvashatjuk. Ebből kiderül, hogy a diplomás gyermeket nevelőknek sincs feltétlenül megoldva a lakáshelyzete ebben az országban, nemhogy a hátrányosabb társadalmi pozícióval rendelkezőknek. De legalább még ebben az országban vannak, és tenni is szeretnének érte.

A lakbérmozgalmat támogató felvonulás az 1910-es években

Tavaly a Közélet Iskolájáról mi is hírt adtunk már a blogban. Az üdvös az lenne, ha egyre gyakrabban és egyre több helyen hallanánk a munkájukról. Mert amit ők is és néhány más szervezet is csinál, az vélhetően az egyetlen megoldása a 21. századi problémáinknak. Az ún. peremre szorítottak és a magasabb társadalmi pozícióban levők kölcsönösségen és egyenrangúságon alapuló együttműködése ez. Enélkül a kiszolgáltatott rétegek csak egyik napról a másikra túlélnek, az értelmiség meg csak helyben járva lamentál. A Közélet Iskolája épp ezt a szakadékot lépi át egy egyszerű trükkel: szóba állnak egymással tevékenyen, egymásra figyelve, egymástól tanulva, egymást bátorítva és előremozdítva.

Fő céljuk, hogy a társadalmi érdekérvényesítés képessége a társadalom minden rétegének sajátja legyen, és az egymás iránti felelősség érzete megerősödjön. Világlátott, diplomás emberek együtt kutatnak és dolgoznak hajléktalanságban és lakhatási szegénységben élőkkel hatékonyan és egymást inspirálva. Ezt a tárlatot is közös munkával hozták létre és az érintettségből fakadó érzékeny empátia komoly értéket ad a kiállításnak. A bölcsek köve egyetlen társadalmi csoportnak sincs a zsebében. A belterjességek, a betokosodott sztereotípiák és a társadalmi kirekesztések felszámolása útján sikerülhet csak a közös hangot megtalálni.

A lakhatási mozgalmak 21. századi története is izgalmasnak és fordulatosnak ígérkezik. A mostani kiállítás szervezői szerint némely 20. századi korszakot nehéz volt felderíteni, mert nem volt szabad sajtó, így sok mindenről nem írhattak. A szépirodalom és a naplók, memoárok segítették őket. Bízzunk benne, hogy ezzel a problémával nem kell majd szembesülnie a jövőbeli társadalomkutatóknak. Sőt, bízzunk abban is, hogy lesz társadalomtudományi képzés. Az biztos, hogy lakni mindig fognak az emberek valahol. A lakhatásuk milyensége és a kilátásaik azonban mindig, minden korban az egész társadalmat minősíti.

Február 23-án 17 órától tárlatvezetés és Sociopoly társasjáték lesz a Kassák Múzeumban.