Párhuzamos történetek – Citátumok 8.

Írta: Inkabringa


Tíz éve jelent meg a könyv. Szerzője húsz évig írta. Harminc év, mely idő alatt az emberi létezés legmélyebb bugyrait járta be író és olvasó. Egymásra rétegződések, párhuzamosságok. A 20. századi magyar társadalom sajátos fénytörésű kaleidoszkópja.

A könyv elején ez olvasható:

„Sietve kijelentem, hogy nem történeti munkát, hanem regényt tart kezében az olvasó, s így minden valóságosnak tetsző alak, esemény és helyzet az írói képzelet terméke és semmi más.”

A citátumok most Nádas Péter Párhuzamos történetek című könyvéből sorjáznak. Kezdve a regény első mondatával és befejezve az utolsóval. A kettő közötti citátumokat ezerféleképpen lehetne válogatni. Az alábbiak 20. századi közös történelmi tapasztalatainkra fókuszálnak.  

A regény első bekezdése:

„Még abban az emlékezetes évben, amikor a híres berlini fal leomlott, nem messzire Luise királynő elszürkült márványszobrától hullára bukkantak. Ez néhány nappal karácsony előtt történt.”

————

„Mindent nem kell rájuk hagyni, de majdnem mindent rájuk lehet hagyni. Maga még nem tudja, ennyi tapasztalata az életkorából kifolyólag nem lehet, de higgye el, hogy hasonlítanak, nagyon hasonlítanak, mégis sokfélék az emberek. Néha arra megyünk rá, hogy mennyire hasonlítanak, máskor meg arra, hogy mennyire különböznek…”

„Igen ritkán tart attól az ember, ami bekövetkezik.”

„Ha van néhány dolog, amiről az ember nem beszélhet, akkor önkéntelenül adódik száz más dolog, amiről szintén nem beszél.”

„Itt az ember vagy a cselédek, vagy a dzsentrik mentalitásához alkalmazkodik, más választása nincs, ha egyszer nincsenek szabad emberek. Ezeknek a lelke rab.”

„Forgandó az ember szerencséje, kisfiam, eszedbe ne jusson bárkit megalázni.”

„Az összeomlásának roppant terhei alatt vergődő, önelégült feudális Magyarország, amint bukott arisztokráciája ásatag szokásait, hagyományait és kimeríthetetlen sértettségét cipelve gazdasági válságból gazdasági válságba vánszorog, s kemény kézzel még azoknak is utána nyúl, akik nem nagyhatalmi ábrándokban vagy nem a magyarság történelmi küldetésében nevezik meg a nemzet boldogulásának egyetlen lehetőségét, akiket mély szociális felelősségérzet tölt el a falusi nyomorultság és a városi nyomor miatt, ám szakmájuk szabályait és követelményeit azért a dzsentri korrupció általánosan elfogadott és mindent átható törvényéhez igazítják.”

„Ezek ugyan mindent elfuseráltak, legszívesebben az egész nagyvilágot elfuserálnák, de ők most túljártak a dilettáns banda eszén.”

„Ha az ember maga is látszatokra épít, akkor a képmutatástól és a dekoráció imádatától nem olyan egyszerű megszabadulnia.”

„Valami mindenkinek hiányzott, s ezért mindenki ment valahová a városban, mintha az lenne a legfontosabb, hogy menjen és beszerezze a legszükségesebbeket és biztosítsa a tartalékokat. Mintha ezeknek a tartalékoknak a felhalmozása valójában fontosabb lenne, mint maga az élete.”

„Ha nem akar átlépni a káoszba, akkor a szenvedélyével kell visszalépnie vagy továbbállnia.”

„Nem akart emlékezni arra, amire emlékeztetik, mert nem akarta alattomos kicsinyességében látni önmagát.”

„Szegény jó atyámnak volt szokása így dohogni, hogy a mindenség változó, csak a setétség maradandó benne, szólt ekkor szokatlanul csöndesen Bellardi.”

„Kiismerjük magunkat egymás hazugságai között, s ettől lesz belőlünk egyetlen nagy család.”

„S így aztán természetesen nem csak a jóságomról, illetve a rosszaságomról szólva engedhettek meg maguknak mindenféle önkényes ítéletet, hanem annak is szigorúan meg volt szabva a határa, hogy milyen keretek között lázadozhatok ellenük, miként tiltakozhatom, mit kérhetek, mit követelhetek.”

„Azt nevezi otthonosnak az ember, amit rajta kívül álló okokból megszokott.”

„Madzarnak ennyi önmagyarázó és önbizonyító zűrzavartól elállt a lélegzete. Mint aki váratlanul megpillantja a másik ember lelkének szerkezetét, s végre fölismeri, hogy e hézagtalan szerkezetben miért nem marad a realitásérzéknek egy talpalatnyi helye sem.”

„Kérdezte, hogyan gondolom, milyen segítség lenne, amit kérni kell. A segítség éppen abból áll, hogy kérés nélkül megyünk elébe.”

„Hiszen itt tisztességesen képmutató emberek élnek.”

„A gondolkodás nem magányos művelet.”

 „Sorsával is csupán akkor lehetett elégedett, ha nem gondolt vele.”

„Álmában olykor becsaptak a szeme alá a tenger haragvó hullámai.”

————

A regény befejező sora:

„Sötét foltok reszkettek benne, a nyárfák leveleinek könnyű árnyai.”