Troppauer Hümér

Írta: Inkabringa

Rejtő Jenő egyik figurája Troppauer Hümér, a hegyomlás alkatú, bivalyerejű, ámde rebbenékeny lelkű poéta, aki hatalmas öklével noszogatta nem túl fogékony hallgatóságát a költészet élvezetére. A bordák és állkapcsok védelme érdekében egy egész légió hallgatta feszült figyelemmel huszonkét oldalas elbeszélő költeményeit.

Rejtő Jenő alakjai semmiképpen nem akartak a valóságra hasonlítani, engem mégis gyakran emlékeztetnek a valóságban létező emberekre. Ez nem teljes hasonlóság persze, hiszen akkor nem kellett volna kitalálni őket.

Az én valóságos Troppauer Hümérem huszonéves koromban jött elém, a távoli hasonlóság ellenére is egyértelműen Rejtő Jenő Hümérje jutott róla eszembe. Mindenre gondoltam volna vele kapcsolatban (titkosügynök, sorozatgyilkos, bármi), csak arra nem, hogy verseket ír.

Akkoriban egy filmtörténeti kurzus hallgatója voltam. Hétről hétre ültünk a vetítőben, és vártuk a filmtekercseket, amik hatalmas kerek fémdobozokban érkeztek. Volt egy gépterem, nagy vetítőgéppel és volt egy igazi, saját, „csak a miénk” mozigépészünk is.

Fura figura volt. Ötvenes éveiben járt. Mindig pontosan dolgozott, zokszava sem volt soha kapkodás, késés, túlóra miatt. Szeretett mozigépész lenni, ez a gyanúm.

Troppauer Hümérre alkatilag csöppet sem hasonlított, sőt ellentétének mondanám. Ösztövér, bár pocakosodó, de vézna végtagú, őszülő, kissé sántító, csapott vállú férfi, ráadásul az egyik szeme üvegből volt.

Köszönésen kívül szavát sem hallottuk. Kérdésre rövid és célirányos választ adott, lehetőleg úgy, hogy ne kelljen újabb kérdést kapnia. A fiúkkal is tartózkodó volt, de velünk, lányokkal, kifejezetten szemérmesen viselkedett. Úgy járt-kelt közöttünk, mint egy árnyék.

Mégis, így is, ennek ellenére is, ő volt Troppauer Hümér.

Egyszerűen azért, mert egyszer döbbent figyelemre késztette huszonéves szertelen csapatunkat, még ha nem is az ökle erejével.

Már a kurzus vége felé történt, hogy a filmtekercsek az átlagosnál is többet késtek. Székeken elterülve, lustán vártuk a fejleményeket. Nagyjából tízen ültünk a vetítőben.

Egyszerre nyílt a gépterem ajtaja, a mozigépészünk elénk állt a széksorok közé ékelődve, azelőtt ilyet sosem tett volna. Szokásos egymondatos helyzetjelentésében közölte, hogy még félórát kell várni a filmekre. Lomhán tudomásul vettük.

Szokatlan módon nem menekült vissza rögtön a gépterembe, láthatóan még mondanivalója volt. Pillanatnyi toporgás után kibökte: „Addig is szeretném felolvasni néhány versemet. Szívesen venném a figyelmüket.”

Annyira megdöbbentünk, hogy csak tétován biccentettünk. Egymásra sem mertünk nézni, csak meredtünk rá, mint egy sosem látott jelenésre. Meglepett minket, hogy ez a visszahúzódó ember egyszerre így kitárulkozik.

A hallgatást beleegyezésnek vette, előhúzott egy papírköteget a nadrágja korcából, és bátran olvasni kezdett. Több verset is felolvasott, hangosan, érthetően, tekintetünket keresve.

Ez a szemérmes férfi, aki ránk sem mert nézni, most mélyen a szemünkbe nézve mondta el verseit. Annyira elképedtem, hogy zavarba jönni is elfelejtettem. Mindenkinek egyenként, személyesen szavalt.

Nem voltak jó versek, de nem is ez volt a fontos. Nem azt várta tőlünk, hogy felfedezzük benne József Attilát, és mi sem éreztük magunkat versbírálónak.

Ez sokkal fontosabb volt, mint egy költői beszély. Tekintsük inkább beavatási szertartásnak, átmeneti rítusnak. Egy akárki mozigépész, az emberiség számolatlan fűszála kiáll más számolatlan fűszálak elé, és elmondja a világról a véleményét. Ő speciel a verses formát választotta.

Valamennyien éreztük, hogy ez fontos és emlékezetes pillanat. Csöppet sem a versek miatt, hanem a közlés, a megnyilvánulás magától értetődősége, a gondolatok kimondhatósága miatt. Nem a verseiről szólt ez, hanem a bizalmába avatásunkról. Arra a negyedórára nyitottak lettünk egymásra.

A végére érve megköszönte a figyelmünket, mi megköszöntük a verseit és felszabadultan sietett a filmtekercsek fogadására. Ott maradtunk zavartan, de jó volt érezni, hogy önkéntelenül, erőlködés nélkül is olyan közeget tudtunk teremteni, amiben egy zárkózott mozigépész hangot mer adni a gondolatainak.

Azóta is nosztalgikusan gondolok vissza erre a különös jelenetre. Ritkán tapasztalom ezt a mindennapokban, pedig felszabadító hatása van.

A feszélyező-fegyelmező közeg nem kedvez a szégyellős mozigépészeknek, de ez ne vegye kedvüket, azért mondják, csak mondják.