Perfid önvallomások

Írta: YGergely

Mindig profi önvallomás-író szerettem volna lenni, a profiság eszeveszetten vonzott, talán egy 1962-es Vasas–Real Madrid-meccs óta, mikor a madridi profik hideg szakértelemmel, fagyos undorral gázolták le az ál-vasasokat. Itt Pesten, az orrom előtt. Sokan voltunk. “Rohanjunk be!” – javasolta egy jelvényes (milyen jelvényes?) drukker mellettem. De nem rohant be senki, csak egy entellektuel-forma szurkolónak a kőre zuhant és eltört a drága pipája, ilyen hülyeségekre emlékszem a meccsből.

De én regényt, sőt, önvallomásos regényt akartam profi módon írni. Már-már feladtam, és sakkversenyzőként szerettem volna folytatni, de sakkozni végképp csak városmajori szinten tudok, vasárnap délután. Ekkor fokozatosan ráébredtem-döbbentem-átéltem (van ilyen; fokozatos rádöbbenés, pedig izmos képzavarnak hangzik), átéltem tehát, hogy nagy önvallomás-prózát csak amatőrök írtak, Montaigne meg Proust, szebb szóval: szent dilettánsok. Rousseau, igen, és nem a profi Voltaire.

Közlöm tehát, hogy én egy Mándy-figura vagyok, mert Mándy az én figurámat úgy írta meg, hogy egy Courts–Mahler-melodráma vérforraló és szívtépő kalandjai történjenek meg vele, arról meg Mándy nem tehet, hogy Eörsi is megírt egy női figurát, Z.-t vagy B.-t, és a két figura, a Mándyé meg az övé valamiképp összeakadt. 

A kulcsregényről egyébként tanulságos szócikk olvasható a Világirodalmi Lexikonban, mondván, hogy meglehetősen alantas műfaj, s felhívja a figyelmet D’Annunzio “perfid és férfiatlan” kulcsregényére, mely szemérmetlenül teregeti ki a szerző és Eleonora Duse kapcsolatának minden intim pillanatát (a pillanat-kiteregető!). Én, úgy is, mint egy Eörsi-hősnőbe botló Mándy-hős, ilyen perfid és férfiatlan kulcsregényt fogok írni…

Hadd legyek továbbra is szubjektív (vagy objektív éppen?). Én egyszer belebuktam, fejjel előre Henry Miller világába. Univerzumába, jobban mondva. A hetedik mennyországba jutottam. Nem akartam visszajönni a földre. Az volt a tervem, ha végére jutok a Plexus–Nexus–Sexus című hatalmas önvallomás-regényének, akkor rögtön újrakezdem, aztán megint újra, afféle végtelenített könyvet csinálok belőle.

Önvallomások és önvallomások közt számomra alig van különbség: nekem mind lélegzetelállító. 

A legizgalmasabb önvallomást egyébként 1956. november 4-én olvastam: a hajnali ágyúdörgés délelőtt a mi környékünkön egy jó időre abbamaradt (lehet, hogy 5-én történt?), s akkor a legjobb barátom lázban égő arccal beállított. Ezzel a barátommal csatangoltuk végig az elmúlt tíz napot, első pillanatban úgy hittem, most is csatangolni hív, vele voltam október 25-én a felgyújtott Horizont szovjet könyvesboltnál is. Mi egy díszes Gorkij-albumot loptunk volna, de valaki elvette tőlünk és széttépte, tűzre dobta ott helyben. Mások vidáman polcot fűrészeltek.

Henry Miller rajza

Barátom azonban lázban égő arccal egy mocskos füzetet húzott elő, az utcán vagy valami pincében találta, egy ipari tanuló srác titkos naplóját, mely naplónak egyedüli és kizárólagos tárgya az onanizálás volt, részletesen és Rousseau-énál megrendítőbben, mélyebben, szebben. Eddig ez a legjobb írás, amit én ’56-ról olvastam. Esküszöm, hogy “objektív tényként” is fontosabb volt a naplója, mint az ágyúdörgés.

Nekem tehát minden önvallomás remekmű, nemcsak Tolsztoj Ifjúsága, nemcsak Balázs Béla Naplója, nemcsak Henry Miller, hanem bármi. 

Malamud egyik novellájában az idős író azt tanácsolja a fiatalnak, írhat valóságos modellről, “csak a lakcímét ne adja meg”.