Modiano - a Nobel-díj előtt

Írta: YGergely

A romantika teremtette meg az árnyéka vesztett embert, Poe és Dosztojevszkij a saját magát fenyegető Hasonmást, a kettéhasadt embert. A huszadik századi próza a múltját, hitelét, tartalmát, önnön lényegét hiába kereső, a saját emlékeit sikertelenül visszaperlő regényhőst.

Modiano minden regényében egy nagyon rég eltűnt személyt keresnek korabeli lakónyilvántartások, apróhirdetések és fotók meg fakuló emlékek alapján.

 „Az én hibám, hogy emlékeim foglya vagyok?” - kérdi Patrick Modiano egyik hőse.

Modiano nagyon fiatalon, huszonegy éves korában, kritikai és meglehetős olvasói elismerést szerzett első regényével: Place de l’Étoile. Rangos irodalmi díjak fogadták, igazi felfedezésszámba ment.

Patrick Modiano

Néhány év csak, amikor hatodik kötetével (Sötét boltok utcája) Goncourt-díjas lesz. A díj történetében sok elfeledett vagy túlértékelt fiatal szerepel; Modiano valódi tehetség maradt a Goncourt-díj óta eltelt évtizedekben. A vele szinte egy időben indult Le Clézio (azóta szintén Nobel-díjas) és Georges Perec nevét említem még, ez utóbbinak identitáskereső könyvét belső rokonság fűzi Modianóhoz. 

„Emlékeim foglya”: töpreng így fentebb már idézett, önmagát faggató hőse. Leginkább önéletrajzi jellegű művében, a fikciót bravúrosan igazi önéletrajz-novellákba ágyazó Livret de familleban már önmagáról írja a következő sorokat:

„Csak húszéves voltam, de emlékeim megelőzték a születésemet. Például biztos voltam benne, hogy éltem a megszállás alatti Párizsban, mivel emlékeztem e korszak néhány alakjára, ocsmány és zavarba ejtő részletekre, melyeket egyetlen történelemkönyv sem említ. Megpróbáltam küzdeni e visszahúzó súly ellen, arról álmodtam, hogy megszabadulok a mérgezett emlékektől. Mit nem adtam volna, hogy amnéziás legyek.”

Modiano minden műve az amnézia vágya és az amnézia elleni kétségbeesett belső küzdelem dokumentuma. A Sötét boltok utcájának képzelt vagy valóságos múltból felködlő figuráit találóan jellemzi a történet rezonőr szerepét ellátó Hutte nevű magándetektívje: „strandfiúk vagyunk mindannyian, és a homok csak néhány másodpercig őrzi lábunk nyomát”. De még e halovány, s igazán nem fontos keretfigura sem azonos múltbéli önmagával: akkor Constantin von Hutte balti báróként ismerték. Hivatásos detektív vagy csaló, ő készteti a regény hősét, hogy az megtalálja semmivé vált egykori önmagát.

Modiano minden könyve tele saját életművének vándormotívumaival, helyszínek és szereplők térnek vissza.

Modiano a nouveau roman delelése idején indult: ott is alapmotívum a hősök és főleg a helyzetek felcserélhetősége, a múlt, az identitás megismerhetetlensége. De Modiano nem igazán a nouveau roman „iskolája” szerint ír. 

Nála a detektív regényséma, bármilyen fontos, csak keret marad, nem válik eggyé a mű tartalmával, mint Robbe-Grillet műveiben. Az ön- és múltkeresés, a személyiséget fogva tartó maszkok uralmának témáját majd’ minden filmjében feldolgozó Orson Wellesre emlékeztet. Különösen az Aranypolgár, sőt még inkább a Mr. Arkadin kétségbeesett „önkeresését” idézik fel regényei. 

Amit Modiano átvesz vagy amiben az ő módszere hasonlít a nouveau romanhoz: nem mélyről jön, inkább csak technika vagy talán a „bizonytalanság hangulata”. Némely megoldásában, villanásokra „durasi” - Marguerite Duras írásmódjával rokon - az „apakereső” könyve, a Boulevards de ceinture.

A Sötét boltok utcájának hőse, az új nevét egy magándetektívtől kapó amnéziás „Guy Roland” a múltját kutatja, de csak annyit tud kideríteni, hogy a múltban is álneve volt: Pedro McEvoy, hamis dominikai diplomata-útlevéllel. Hogy mi az igazi személyisége és neve, s hova, mely elegáns nevelőintézetbe járt valódi néven és identitással, soha nem tudja meg: nem azért, mert leégett az intézet irattára, hanem mert e baleset csak metaforája, gunyorosan ható külső oka a múlt elérhetetlenségének. 

Detektívregény-séma löki előre a regényt. A hős magánnyomozó, más magánnyomozók gyűjtenek számára adatokat, de hiába. Ügynökségek, családkereső szolgálat, címjegyzékek, régi és új telefonkönyv-adatok gyűlnek, végül azonban semmi kartoték nem segít. Többet a rosszul emlékező egykori barátok és szálloda- meg vendéglőportások és pincérek tudnak talán. A semminél épp valamivel többet... 

„Nem emlékszem, hogy akkor este Jimmy vagy Pedro, Stern vagy McEvoy volt-e a nevem.” A regény első mondata lehetne a zárómondat is: „Nem vagyok semmi.”

A nouveau roman mellett más párhuzamok is akadnak. Modiano indulásakor Georges Perec, és az épp ez idő tájt franciává lett Cortázar tematikája, művészi alapeszméje (rögeszméje) ez. A viharos visszhangot keltő pályakezdő könyv, a Place de l’Étoile Woody Allen (jóval később keletkezett) Zeligjét idézheti fel a mai olvasóban: a kaméleonság, az alkalmazkodás, a túlteljesítés groteszk kálváriáját. 

Boulevards de Ceinture: meghatározatlan közelmúltban egy Párizs közeli nyaralóhelyen gyanús figurák töltik napjaikat. Jean Murraille egy uszító zuglap szerkesztője. A lapban bizonyos François Gerbere homályosan körvonalazott „felelősöket” keres, felelősségre vonást hirdet, (pontosan nem tudni kiket, miért). A beszélő belép a képbe (fotóba), ő is ott az üdülőhelyen társalog a fénykép megelevenedő figuráival, s persze főleg apjáról szeretne mindent megtudni. 

Kimódolt írói alaphelyzet: a fénykép évtizedekkel régebbi, tehát a beszélő a múltba lép be, saját meghalt-eltűnt apjával találkozik - aki fel sem ismeri. Modiano bravúrosan kezeli a fikciót: nézőpont-váltogatás, távolodás-ráközelítés, mint egy hajlékony, sokat tudó zoom-optika. Melynek lényege az időben bolyongás. Meghatározatlan korban vagyunk, de egyre inkább nyilvánvalóvá lesz: a német megszállás alatti Franciaországban. A könyv szereplői szélhámos, kisstílű kalandorok, a legvisszataszítóbb fajtából.

Az apa szánalmas, kiégett, tehetségtelen roncs, egy poltron, aki önbecsülését, tartását vesztve a megszállás előnyeit élvező salakemberek, fezőrök csicskása. Az elbeszélőben valami dühös mazochizmus munkál, a mazochizmus gyönyörével színlel és alkalmazkodik e denunciáns és zsidó üldöző figurák üzelmeihez, cikkeket vállal színlelésből az antiszemita hecclapba. 

Modiano finom eszközökkel ad bizonyos lélektani hátteret és többletet az apakereséshez. A fiú viszolyog tőlük, tudatosítja, mifélék a „barátok”, de talán az apja árnya is riasztja, a saját befolyásolható, képlékeny „gumijellemét” látja viszont értéktelenül gyáva atyjában. Végül megöli az egyik himpellért, és apjával elmenekül. 

Modiano két kilencvenes évekbeli regénye halványabb. A Quar tier perdunek semmi történelmi távlata nincs, kiderül, Modiano technikája történelmi súly nélkül kissé érdektelen. Egy angollá lett bestseller író húsz év után visszatér Párizsba, s lassan feltárul a múlt, miért menekült stb. Az Un cirque passe kellemes, bűnügyi keretben bonyolódó már-már ifjúsági olvasmány rokonszenvesen naiv tizennyolc éves hőssel, szerelmi szenvedéllyel, rejtéllyel. Végül melodramatikus fordulat zárja a cselekményt. 

A mások titkát kutató könyv az 1990-es Voyage de noces. Az elbeszélő (ezúttal etnográfus-dokumentumfilmes) Milánóban megtudja, hogy szállodájában egy negyven év körüli nő öngyilkos lett. Kiderül (vagy képzelgi), hogy futólag régebben ismerte, látta e nőt, Ingridet. Egy férfival látta, valamikor a hatvanas évek elején a Côte d’Azurön. Felvették autójukba, pár napig velük lakott egy szállodában. Mintha menekültek, bujkáltak volna. De ki elől, mi elől? Ez az élmény és képzelgés az elbeszélőt arra sarkallja, hogy kilépve eddigi életéből, felesége és barátai elől mintegy megszökve rejtekezzen Párizsban, kutassa az öngyilkos (valaha szintén szökött, előző életéből kilépő Ingrid) életét.

Megint magánnyomozás következik, civilmód: papír cetlik, újsághirdetések és kis napihírek, telefonszámok, meg sötét mellékutcák, kis szállodák. Talán már a hatvanas évek előtt is találkozott velük? Majdnem: az elbeszélő most arra emlékszik, hogy apja emlegetett gyakran egy ifjú párt, akivel a megszállás éveiben kötött futó ismeretséget. Ingrid tizenhat, barátja húsz éves volt, mikor 1942 tavaszán a Côte d’Azurön először bukkantak fel - apja életében. Azok akkor is menekültek, átszöktek a megszállt, északi zónából. Nászutat maszkíroznak, pedig nem az. 

„Juan-les-Pins-ben mindenki úgy tett, mint ha nem is lenne háború.” Kulcsmondat, tán az egész életműhöz, legalábbis egy rétegéhez: a háborús megpróbáltatások ritkán állnak harsány és éles izgalmú eseményekből, inkább csak a dolgok végén - addig lassú, szennyes, kisszerű nappalok csiganyálas vánszorgásából. 

Egy gyanús, jegyzeteket készítő pasasnak fel is tűnik a két szökevény. Kiderül, a lányt el kellett szöktetni Párizsból. Itt a vichyi kormány felügyelte országrészben viszont az északi övezetből ide menekült bujkáló emberek után kutatnak, razziák híre nyugtalanítja a menekülteket. Hőseinknek sikerül lerázniuk a nyomozókat, és hamis papírokkal egyházi esküvőt tartanak. 

A Párizsban ideiglenes szállodaszobákban rejtőző, saját életéből kilépett elbeszélő nyomára bukkan Ingrid és férje egykori lakásának. A lakás üres, és ő be is költözik. A Modiano-regényeket ismerő olvasó tudja vagy fokozatosan ráébred, hogy Ingridnek és barátjának dél-franciaországi bujkálása és házassága kicsit Modiano szüleiéhez hasonlít: most az ő - Ingridék - üresen maradt lakásába költözvén mintha az elbeszélő kezdene beköltözni, belebújni azok életébe.

Megelevenül Ingrid és barátja összeismerkedésének története a megszállt Párizsban, a fénytelen telek és a kijárási tilalom idején. A lány elmenekül apjától. Barátjával délre mennek. Csempészek és feketekereskedők gyanús társasága körülöttük: egy W. márki nevű figura (ismerős más Modiano-regényből, ahogy Mégève, a svájci határon lapuló téli üdülő emléke is megjelenik - nem először). 

Az évszakok és a múlt és jelen közt nincs éles válaszvonal. Életünk díszletei között sincs sok különbség. Csak a lelkiismeret-furdalás hullámai járják át, apály-dagályként... - valahogy így végződik e többrétegű könyv. A Voyage de nocest a legjobbnak érzem Modiano nemritkán túlírt, olykor erősen önismétlőnek ható pályáján. 

A Dora Bruder 1997 áprilisában megjelent könyve azzal a meglepetéssel szolgál, hogy kiderül belőle, az imént ismertetett Voyage de noces már egy következő élmény kutatása jegyében született.

Néhány évvel azelőtt egy 1941. december 31-i napilap, a Paris-Soir apróhirdetés rovatában a következő segélykérésre bukkant: „Dora Brudert keressük. 15 éves, 155 cm, ovális arc, szürkésbarna szem. Szürke sportkabát, bordó pulóvert, tengerészkék szoknyát és sapkát, gesztenyebarna sportcipőt viselt. Értesítést kér Monsieur és Mme Bruder, 41 bd Ornano, Paris.”

Nem más, mint a Voyage de noces Ingridje ez a nevelőintézetből megszökött Dora. Az író ugyanis, mielőtt közvetlenül a régi hirdetés nyomába eredt volna, fikciós regényben „oldotta fel” a hirdetés adta élményt. Csak később, csak most választotta a dokumentumok nyersebb, merev, de a végleges tényekkel is bizonytalan, nem fikciós világát. Modiano most rekonstruálni próbálja a tizenöt éves Dora szökését, a lány eltűnése utáni életét.

A személyesség hitele: jól ismeri a Boulevard Ornanót, lakott ő is a környéken, gyerekkorában anyjával itt szállt le a buszról a clignancourt-i bolhapiac felé menet. Később, már fiatalemberként, 1965-ben sokat várakozott itt egy sarki kávéházban barátnőjére. 1942 meg ’65 sötét telének kölcsönös vigasztalanságából és a jelen emlékeiből fehér foltokkal ködlik elő a visszaperelni alig lehetséges múlt. A történet három rétege nyugtalanítóan szövi át egymást. 

Az író 1962 és ’65 között mindennap elment Dora Bruder és szülei lakása, a ház előtt, emlékszik egyre határozottabban. Mozi, presszó, gyógyszertár volt a közelben: a legtöbbet mára lebontották, átépítették. Most egykori telefonkönyvekből rekonstruálja a helyszínül szolgáló régi díszleteket. Korabeli iratokat tanulmányoz, nyomoz az elöljáróságokon. Különböző iskolákhoz fordul adatokért. Kideríti, Dora anyja Budapesten született. Apja Bécsben (orosz származású zsidó, de a század eleje óta Pesten él a család). Párizsban házasodnak. Dorát a „Könyörületes Nővérek Mária Szent Szíve” nevű keresztény nevelőintézetbe íratják, onnan szökik meg. Szökése alatt elfogják, elviszik az apját, a volt légiós hadirokkantat, az anya egyedül marad.

Modiano keresőútjának visszatérő állomásai és helyszínei: metróállomások, mozik helye, szállodák... Dora Bruder december 14-én nem tér vissza az intézetbe. Az őt kutató író magánpárhuzamai egyre erősebben ékelődnek be saját nyomozásának históriájába: Modiano 1960 decemberében, tizenhat évesen távozik véglegesen otthonról, szüleivel életre szólóan szakítva. 

1942 augusztusában Dora a drancyi gyűjtőtáborban van - véget ért rövid és megmagyarázhatatlan szökése szüleitől. Modiano ekkor saját szüleinek megszállás alatti emlékeihez fordul: hasonló korú és helyzetű bujkáló meg táborba vitt lányokról gyűjt adatokat. Regisztereket, jegyzőkönyveket, beadványokat, leveleket tanulmányoz szülei emlékei mellé. Saját szökésének emléke, bár más korból, s nem életveszélyben történt, de végig kísérti.

Egy Drancyba deportált újságíró-illusztrátor feleségéhez írt levelét is közli. Aztán megint személyes emlékei fiatalkorából. Az évtizedek és idősíkok nem keverednek kuszán, inkább értelmezik egymást. „Néptelen utcákon járok!” - írja a könyv vége felé. Nyomozásának, múltidézésének semmi „kézzelfogható” eredménye, sőt látszólag „tanulsága” sincs. Csak halkan fájdalmas, józan hangulata - s lehet, hogy ez több is...

Kollázs? Dokumentum-fikció? Kettős memoár? Mindez egyszerre…