Marguerite Duras nem tartozott a műfajteremtő
filmesek közé, de a film legnagyobb felforgatói közé mindenképpen. Minden műve
a fotórealizmus dühödt tagadása.
 |
| Marguerite Duras (1914-1996) |
A francia és az egész európai film két nagy
tükör-alkotója Cocteau és Alain Resnais. Az előbbi alkotásaihoz Marguerite Duras-nak
semmi köze nem volt, Resnais-nek viszont első és talán legfontosabb társalkotója.
Marguerite Duras a "létező filmről" és a "létező színházról" is bosszúsan, türelmetlenül tudott csak szólni. Egész írásos életművében alig említ mást, mint a sajátját. A filmekről meg egyáltalán nem vett tudomást, és ha szóba hozták, olykor szemüvegét is eldobva felbőszült. Remegett a dühtől bármely filmtörténeti nagyság hallatán.
Valódi találkozása a filmmel Alain Resnais Szerelmem, Hirosimájának forgatásakor történt, 1958-ban - ez ugyanis Marguerite Duras forgatókönyvéből készült. Duras szövege önmagában nagyszerű irodalmi alkotás. Az írónő önmaga számára azt a végleges tanulságot vonta le, hogy akárki is állt a kamera mögött, nem a rendező, hanem ő, az író tekintendő a mű alkotójának.
André Bazin a filmművészet bármilyen értékét csak a fénykép könyörtelen (ontologikus) realitásából kiindulva tudta elképzelni. Duras filmjei viszont hatalmas súllyal tagadják a fotórealitás filmi fontosságát. Ilyen értelemben a modern (értsd: a neorealizmussal kezdődő) filmművészetnek Duras életműve a legsúlyosabb tagadása.
Marguerite Duras nem annyira műfajteremtő, mint inkább műfajtörő író és rendező. A modern prózában, nouveau roman-szerzőként sem skatulyázható be. Rövid ideig Robbe-Grillet mellé sorolták prózáját. A Hirosimát Alain Resnais számára ő találta ki, legalábbis ő teremtette film előtti szöveggé. Resnais filmjeinek lélegzetvétele, dallama érződik később minden saját, önálló filmjében is.
Duras makacs biztonsággal (és nem a francia kulturális életben oly gyakori művészkedő pózzal) hirdette, hogy előtte nem létezett film, mert ami előtte volt, az teljesen érdektelen és kár még csak rájuk gondolni is, nemhogy megnézni őket. Ilyet, ilyen modorban, még a fiatal, vagy későbbi sósavmaróan gyűlölködő és utálkozó Godard sem mondott. Korántsem azért, mert nem merészelte volna, hanem mert a fiatalsága a Cinématheque vetítőjében telt, Durast pedig igazán nem is érdekelte a mozi, a "mások mozija".
"A halottak sokat és jól írnak" - mondta talán Márai valamelyik kedvelt fél-klasszikusa új kiadását fellapozva. Vajon sokat és jól rendez Duras is halála óta? Mára sokkal szembeszökőbb, sőt különös, éles a kettős természetű kétműfajú életműve: ismert prózaíró, amikor filmet kezd rendezni.
Mondjuk inkább: tükörfelületre fogalmaz szavakat, és a szavak, megtapadva a tükör felületén látszólag képpé válnak. Látszólag. Majd 1984-ben olyan éles váltással hagyja abba a filmforgatást, és tér vissza az irodalomhoz, mint ahogy a filmhez fordult a hetvenes évek legelején.
Az addig is jelentős íróból két utolsó kötetének publikálásakor válik a legnagyobb francia írók egyikévé - ezt nem a Goncourt-díj bizonyítja, melyet A szerető kapott a nyolcvanas évek elején. A híres díjnak vitatott az értéke, de hosszú ideje akkor éppen Marguerite Duras Goncourt-ja lett a döntő ellenpélda.
Nem kellett megjárnia halála után a kötelező írói purgatóriumot, mondja ma több méltatás jogosan. Azt hiszem azonban, a filmalkotó Duras-szal nem ugyanez a helyzet. Ma is a filmtörténet purgatóriumában fényeskedik.
Az India Song legtöbb elemzője szerint az életmű csúcsa, melyben Duras megteremtette saját filmművészetét, saját mozi-esztétikáját. Számomra valami kitalálhatatlan ellenpólusa volt André Bazin film- és világlátását magaménak valló filmeszményemnek. Godard és Cassavetes, Fellini és Pasolini híveként kínos élményben volt részem. Önparódiának láttam, melynél filmidegenebb mozgóképet elképzelni sem tudtam. Duras filmjei semmiképpen nem váltak kedvenceimmé. Humortalannak véltem Durast, iróniát nélkülözően patetikusnak, zokogás-alkotónak.
Hosszú éveknek kellett eltelnie, hogy valamit is újragondoljak erről a jelenségről. Sok tanulságot kínált és sok felismerésre nyitott kaput, amikor láttam a Duras-Godard műhelybeszélgetést. Olyan belső rokonságra nyílt, amelyeket nem tudtam előbb felismerni.
Később már érdekesnek láttam, eredetinek, de továbbra is nagyon idegennek a filmben, és főleg nagyon idegennek tőlem. Az India Songgal nem "megváltoztatni" akarta a filmtörténetet - hiszen egyáltalán nem ismerte és nem is érdekelte - hanem "fel akarta találni" a filmet.
Duras botrányt keltett, és ha botrányt kelt, munkásságának mégis van valami értelme, gondoltam. Pimaszul tagadta a filmnyelv gazdag lehetőségeit, öncsupaszító, önkorlátozó doktriner-bravúr. Filmellenes rombolását elvégezte, megnyugodott. Azzal a makacs hittel, hogy megteremtette a filmművészetet, eljött a hetedik nap: ismét írni fog.
Ehhez az öncsaláshoz a művészet megújításának - Picassóra, Duchampra, Dalira jellemző - romboló vágya, és hallatlan magabiztosság (inkább: önhitt magabízás) szükségeltetik.
Ekkor került hozzá a filmből hasonlóan kiábrándult Godard. Godard-hoz fűződő alkotói barátságánál nem ismer bizarrabb fejleményt a filmtörténet. Durast ugyanis semmiféle filmnyelvi eszköz nem érdekelte, amely nem alárendelhető a szövegnek. Hullámzó filmképei arról az alkotói szenvedésről vallanak, hogy alkotójának a szavakkal és képekkel kell megküzdenie, és ha a küzdelem eldöntetlen még, a szavak fognak felülkerekedni.
Meneküljön, aki tud: a Sauve qui peut - la vie egyik kulcsjelentében Godard hiába hívja a tanterem-vágószobába a folyosón várakozó Durast. A folyosó üres. "Marguerite, hol vagy?" Senki sem válaszol, a mozidiákok unatkoznak, bámulják a kamerát, vagy golyóstollukat hegyezik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése