Lisszabon, Chiado, tűzvész

Írta: BikassyGergel

Harminc éve, 1988 augusztusában hatalmas tűzvész pusztított Lisszabon belvárosában. Űzzük örökre el a rontását, de emlékezzünk rá.

A Chiado negyed Lisszabon szíve. Vagy lelke, talán agya? Minden metafora patetikusan zeng, de minden efféle metafora jogos a Chiado-negyedre. A metrótól ide csak gyalog lehet felkapaszkodni, de megéri minden nap. Területe kicsiny, de túlzsúfolt, és nemcsak rajongó turistáktól, hanem a kultúrától is. 

Pessoa-emlékhelyek, Pessoa kedvenc kávéháza, előtte a költő padon ülő szobrával, közel ehhez a város legjobb könyvesboltja, kicsit odébb a város operaháza (kis, eldugott, csendes téren, szemben vele egy másik kávéház egy másik Pessoa-szoborral). Csend és zajnyüzsgés közel egymáshoz. 

Európa egyik legnagyszerűbb kis negyede. Itt pusztított harminc éve a tűzvész, megsemmisítve sok mindent, például Lisszabon egy drága és szép szecessziós nagyáruházát Chiado főutcáján, a Rua Garret közepén. Ottjártunk óta sem nyomoztam utána, még mi mindent. A könyvesboltokat is? Nem tudom, de lesz hosszú tél, hogy utánajárjak, sajnos nem Lisszabonban, hanem csak itt az interneten és könyvekben. (Aki még nyomozna, kiindulásnak a Marco Polo útikönyv Lisszabon kötetének 41. oldalát ajánlom kezdésnek.) Haladóknak a portugál sajtó emlékezéseit, például a Diario de Noticiast.

Talán bizarr kicsit, hogy efféle nagy tragédiákra emlékezve készülök a forró őszre, de Lisszabonhoz illik. Tragikus város, és poraiból állandóan megújuló város.

Tündöklő pop-art

 Írta: Inkabringa

Gondoltuk, írni kéne valamit a blogba, csak a kánikula meg a nyár és egyébként sem túl inspiratív most ez az ország. Ha írunk valamit, azt is félreérthetik, ha nem írunk, azt is. Így aztán választottam egy témát, mely nem valószínű, hogy széles tömegeket érdekel. Különös vonzódásunk van az ilyesmihez. Ezt a bejegyzést a portugál pop-artnak szentelem. Vagy szemtelenkedem. Messzemenőkig érdemes a figyelemre.

Lisszabon nem tolja el magától a kortárs művészetet, pedig a 12. századi utcáival lehetne dölyfösebb és konzervatívabb is. Kezdjük ott, hogy Lisszabon a street art egyik fővárosa. A falakon nem csak bárgyú trágárságokat és épületrondító mázolmányokat látunk, hanem csodás műremekeket. A Bertrand könyvesboltban, mely a világ legrégebbike, egy street art albumot lapozgattam, benne – többek között - Lisszabon és Róma utcaművészetével. Lisszabonban több metróállomást is kortárs képzőművészek alkotásai díszítik. Jól megfér itt egymás mellett a 12. és a 21. század.  

Sosem érdekelt különösebben a pop-art. Az 1950-es években indult Angliából, a hatvanas években az USA-ban vált meghatározó irányzattá Andy Warhol révén, és a hetvenes években kifulladt. Mostanra egy művészettörténeti korszak, ami villámgyorsan kommercializálódott. Tanultam róla, de érdemei elismerése mellett nem hatott rám. A lisszaboni Gulbenkian Múzeum épp aktuális időszaki kiállítása egy pop-art válogatás. Bekukkantottam, ha már ott voltunk, nem is a pop-art kedvéért, hanem mert kíváncsi voltam a portugál művészek alkotásaira, akikről keveset hallunk itthon. Úgy terveztem, csak átszaladok a termeken, és aztán, uzsgyi, ki a Gulbenkian parkjába, ami épp oly varázslatos és otthonos, mint anyám kertje, csak sokkal nagyobb. Telis tele van ezerféle növény- és madárfajjal. Egy életre a szívembe zártam.

Belépve a pop-art kiállítóterébe legnagyobb meglepetésemre már az első kép lenyűgözött, és ez a csodálat csak fokozódott. Ottfelejtettem magam. Ó, hát ilyen volt, amikor a popkultúra még a lázadást és a változást jelentette. Amikor a korhadt társadalmi kereteket virgoncan és pofátlan szellemességgel megrepesztette. Friss levegőt hozott az önelégült és ásatag társadalmi normákba. Mostanra a popkultúra lett önelégült és ásatag. Túlnőtte magát. Megkerülhetetlen. Mert a politikát, a társadalmat, a magánéletet a tömegkultúra konzumsablonjai határozzák meg. Ki lehet lépni e sablonokból, de az meg normaszegésnek számít. A Gulbenkian termeiben járva rádöbbentem, milyen volt az, amikor a popkultúra még képes volt felrázni a világot és nem csak uralni.

Gulbenkian örmény származású üzletember és filantróp volt a 20. század első felében. Szenvedélyes műgyűjtőként ókori lelettől a Monet festményig mindent gyűjtött. Végignéztük. Derék dolog, hogy ilyesmire költötte a tömérdek pénzét. Élete végén Lisszabonban élt és végrendeletében egy alapítvány létrehozásáról rendelkezett, mely a különféle emberi kultúrák egymáshoz közel kerülését, a környezetvédelmet, a művészeteket és az emberi szolidaritást egyaránt hivatott lett szolgálni. 2018-ból nézve nonszensz, hogy ilyen alapítvány még létezik. Ennek az alapítványnak köszönheti a portugál pop-art is a szárnybontását.

Gulbenkian szobra a Gulbenkian Múzeum parkjában

A Gulbenkian Múzeumban látható szeptember 10-ig a Post-Pop. Beyond the commonplace című pop-art kiállítás. Angol és portugál művészek alkotásaiból válogattak az 1965 és 1975 közötti évtizedből. Angol művek azért láthatók, mert a Gulbenkian Alapítvány jóvoltából a hatvanas években főként Londonban tanultak a portugál képzőművészek. London volt az európai pop-art bázisa és szellemi központja.

Allen Jones meghatározó alakja volt a londoni pop-artnak, bár ő mindig elutasította a címkézést. A hatvanas évek konzervatív, merev bigottságát bírálta szellemes és provokatív műveivel.

Allen Jones: Reflected man

Bernard Cohen szintén elementáris hatást tett a portugál képzőművészekre, tanítványai voltak, mesterüknek tekintették. Ő az absztrakt művészet egyik apostola. A zenitjére ért pop-artot sokat bírálta, hogy üzleti profitért és médiasikerért cserébe beáldozta pezsgő energiáit.

Bernard Cohen: Mask

Bernard Cohen és Allen Jones felszabadító hatással volt a kisebbségi komplexussal küzdő portugál művészekre. Nekik London a világ teteje volt, a kortárs művészet Olümposza. A Salazar diktatúrájától senyvedő Portugália e fiatal művészek szerint a középszerűség önelégültségében tocsogott. Cenzúra, titkosrendőrség, sunyítás és kényelmes fotelkeresés jellemezte. Nikias Skapinakis a hatvanas évek végén és hetvenes évek elején készült Para o Estudo da Melancolia em Portugal című sorozatában a portugál társadalom lelki körképét festette meg. Kívülről nézve: megfejthetetlenek.

Eduardo Batarda egy igazi popkulturális ikont, a képregényt tette alkotási terepévé frivol, gézengúz és rendkívül éles társadalomkritikával. Később ezt a színekkel és figurákkal telezsúfolt cartoon-stílust teljesen elhagyta, mára a legtisztább absztrakcióban hajlandó csak nézni a világra.

A kiállításon egy fekete paravánnal körbevett dobozba lépve szembesülhettünk azzal, amiről Salazar diktatúrájában nem lehetett beszélni (például a szexualitás) és azokkal is, akiknek nem volt megengedett a beszéd (például a nők). A szexualitás és a nők helyzete mindig is problémát jelentett a társadalmaknak, ezért hatalmi eszközzé, árucikké, prepubertás idétlenkedéssé vagy tiltott tartománnyá tették. A hatvanas évek szexuális forradalma után többeknek feltűnt, hogy a nő is ember, nem csupán a férfivágyak tárgya. Mára a szexuális forradalom vívmányait feldolgozták a társadalmak: hatalmi eszközzé, árucikké, prepubertás idétlenkedéssé vagy tiltott tartománnyá tették. Társadalmi szinten nehéz ezt megugrani, elismerem, szerencsére magánemberként már kikerülhetjük a fenti csapdákat. Ez azért komoly előrelépés.

Teresa Magalhaes nőként megtapasztalta a Salazar-korszak „család- és nővédő” eszményeit, valamint végtelenül maradi művészetoktatását is. Beleszomorodott. Állítólag Salazar korszakát csak az bírta jól, aki nem gondolkodott, vagy pénzért és pozícióért mindenre képes volt. Magalhaes is a Gulbenkian Alapítvány révén tanulhatott Londonban. A tömegkultúra termékeiből (magazinfotók, plakátok) hozta létre gondolkodó – avagy gondolkodtató – műveit.

Teresa Magalhea: Untitled

A portugál pop-art kiállítás megmutatta, hogy a tömegkultúra máza mennyi minden problémát elfed és e mázas kellékek újragondolásával milyen erős társadalomkritikát lehet megfogalmazni. Ezek a portugál művészek egy rendkívül alantas diktatúrában a popipar felszínes eszközkészletéből válogatva kifejezték vágyukat arra, hogy a társadalom felelős tagjának érezhessék magukat. Mert ha nem így van, akkor lehetnénk istállóállatok is, akik egykedvűen rágják és csipegetik a takarmányt, míg a körülöttük levőket a vágóhídra viszik, és csak akkor kezdenek el visítani, ha rájuk kerül a sor. Ha eltűnik az egymás iránti szolidaritás, a társadalom megszűnik társadalom lenni és egyéni nyegle túlélőkre hullik. A társadalomtudósok még ezt az állapotot is vizsgálják, elemeznek, szembesítenek. Jobb helyeken ezért szokás első körben kiirtani, de legalábbis ellehetetleníteni, devalválni a társadalomtudományokat. Nem kell annyit foglalkozni egymással.

Ruy Leitao

A kiállított pop-art művek keletkezési időszakának vége 1975, mely zárókő is, művészi reflexiókkal arra a társadalmi eseményre, hogy 1974 tavaszán Portugália úgy döntött, hogy demokrácia lesz. Salazar ekkor már nem él, utódja tíz karommal őrzi a diktatúrát. A kormány rögeszmésen ragaszkodott a gyarmatokhoz. Az országban mindenki másnak már csak a múlt nyomasztó terhét jelentették. Százezernyi portugál fiút soroztak be katonának és vittek afrikai gyarmatokra, kegyetlen véres harcokba dobva őket. Ezrével haltak meg. Ez már sok volt a leszedált portugál társadalomnak is. Amikor a fiát, testvérét, szerelmét viszik a biztos halálba, vagy a biztos gyilkolásba, akkor elege lesz. 1974. április 25. reggelén a rádióban megszólalt Zeca Afonso Grandola, Vila Morena című dala és ez volt a jel a beavatottaknak, hogy az akció elindult. Az akció mind egyszerűen egy katonai puccs volt, mert a tábornokoknak is elege lett a felesleges vérontásból. A katonai puccs sehol sem túl romantikus, nem is túl elegáns, Portugáliában azonban szerencsés fordulatot vett. Egyrészt mert nem volt civil áldozat, nem torkolt öldöklésbe, másrészt, mert az emberek felszabadultan az utcára tódultak, barátkoztak, virágot tűztek a katonák puskacsövébe, és máris lett egy szegfűs forradalmuk. Kivételesen a puccsisták is betartották az ígéretüket, ami egyáltalán nem jellemző. A hatalomátvétel után átengedték az országot a demokratikus átalakulásnak. Ilyen pillanat ritkán van a történelemben: szabadságot kivívni virágokkal és vér nélkül. Na jó, kellett hozzá egy regiment állig felfegyverzett és fegyelmezett katona. Népmesei fordulattal szólva, a portugálok azóta is élnek demokratikus melankóliában, amíg meg nem halnak.

A szegfűs forradalom mindmáig fontos és megbecsült történelmi pillanat a portugálok szemében. Ez a pop-art kiállításon is szembeötlő volt. Nikas Skapinakis görög apa és portugál anya gyermeke. Úgy alakult, hogy a demokratikus átalakulás Görögországban és Portugáliában is 1974-ben köszöntött be. Ennek állít emléket Skapinakis hatalmas festménye.

Nikas Skapinakis: Delacroix április 25-én Athénban

A kiállítótér egyik diszkrét sarkában levő kicsiny kép megmutat mindent, amit a szegfűs forradalom jelentett a diktatúra nyomasztó légköréből kiszabaduló országnak. A kép alkotója, Hein Semke, német képzőművész volt, de hosszú életét Portugáliában élte le. A forradalomról a hősiesség, áldozat, diadal szavak jutnak eszünkbe, nincs benne meghittség, inkább grandiózus. Hein Semke képe egészen más. Én még ilyen bensőséges, szép harmóniában sosem láttam egy történelmi-társadalmi eseményt ábrázolni. A portugálok kiismerhetetlenek, és még az is lehet, hogy a szegfűs forradalom nekik nem csupán egy történelmi dátum, hanem szeretettel dédelgetett magánügyük.  

Hein Semke: 1974. április 25.

Ahol elbújhatok és a világ része maradok

Írta: Inkabringa


„Egyéniségem szörnyen portugál. Ha Indiát már fölfedeztük egyszer, Mire is vállalkozzon még az ember?” Pessoa sorai talán közelebb visznek a titokzatos portugál lélekhez, ami rejtély a világ számára, ezért a kényelmes sztereotípiákba menekül. A világ már csak ilyen: a másik meg nem értéséből és félreértéséből építi fel saját igazát. Magyarország és, gyanítom, Európa nagy része alig tud valamit a portugálokról. Persze, ez a portugáloknak jó. Élhetik a saját életüket. Talán nem is szabadna írni róluk. Maradjon titok.

Lisszabon le-föl kanyargó, mesés hangulatú utcáin élmény a csavargás. Minden eltévedés egyben egy új felfedezés. Szép kaland. Egy biztos, bármerre indulunk, garantáltan találkozunk Fernando Pessoával. Ő nem porosodó „nagy nemzeti költő”, hanem mindmáig eleven lakója a városnak. Pessoa szellemes köztéri szobroktól a graffitikig, emléktáblától a falfirkáig, múzeumtól a piacig mindenhol ott van. Szeretik. Jó lehet költőnek lenni abban az országban, ahol magától értetődő szeretettel ápolják az emlékét.

Pessoa rejtőzködő játékossága nagyon is szívem szerint való, de engem mégis José Saramago vezetett Lisszabonba. (ITT írtunk róla.) Az ő regényei, az ő Lisszabonja vonzott, Saramago különös portugál lelke miatt kezdett érdekelni évekkel ezelőtt ez a város, és most végre láthattam. Kevés olyan ember született az eddigi évezredekben, akinek a kognitív és érzelmi intelligenciája egyformán magas szintű. Saramago a kevesek egyike volt. Pessoához hasonlóan az ő emlékét is őrzik az utcák, terek, házfalak. Ott él a városban.

Őszintén szólva Saramago múzeuma nem nyűgözött le különösebben. Korrekt, pedáns, elegáns, impozáns, de a korokon átívelő szabad szellemi inspirációt nem adja vissza, amit Saramago könyveitől kapunk. Azt a lisszaboni utcák és hétköznapok őrzik. A legjobban egy ember nagyságú fotó tetszett a kiállítótér végén, amin sötét háttér előtt áll Saramago, derekára körben könyvlapok kötve, mintha dinamit lenne. Elvégre egy írónak nem a világot, hanem az emberi tudatba beépült önelégült pohosságot, közönyt, egyvágányúságot, belterjességet és korlátoltságot kell szétrobbantania.

Lisszabonban van a világ legkisebb és a legrégibb könyvesboltja is. A legkisebben sajnos nem jártunk (tán oly pici, hogy elmentünk mellette), de a legrégibb könyvesboltban igen. A neve Livraria Bertrand. Ha már a legrégibb, megtanulta és tudja is, hogyan s miként kell könyvesboltnak lenni. A Bertrand egymásba nyíló termeinek foteljeiben ráérősen könyveket lehet lapozgatni. Megadja nekünk azt a szép illúziót, hogy nem érezzük magunkat kassza felé ostorral hajtott kultúrafogyasztónak. Ritka kegy az ilyesmi manapság. A Bertrand utolsó terme egy kis kávézó, a falra lendületes ecsetvonásokkal (ki más?) Pessoa képmása festve.

Tetszett, hogy az emlék- és hagyományőrzést a világ legtermészetesebb dolgaként kezelik a portugálok, és ami a legüdítőbb, nyoma sincs a világtól elzárkózó provincializmusnak. A világ nem érti őket, ez már csak így van, de ők sem mindig értették a világot. Attól még élni jó. Ennek a paradox szemléletnek példája a fado is. A fado, ami az európai kultúra értékes része, a városi folklór gyöngyszeme, mint a görög rebetiko.

A nagyvárosoknak van két ellenszenves tulajdonsága: a kevélység és a fontoskodás. Úgy tűnt, ez hiányzik Lisszabonból. Szédítően jó volt megtapasztalni. Lisszabon otthonos város. Barátságos, befogadó. Gyönyörű, de nem hivalkodó, inkább természetes. Olyan hely, ahová elbújhatunk és mégis a világ részei maradhatunk. Mindig erre vágytam. Boldogan barangoltuk be. Tökéletlenség, élhetetlenség akadhat itt is bőven, bárcsak mindet felsorolhatnám egy hosszú itt tartózkodás után.

Lisszabon hét dombra épült, mint Róma, de mégis egészen más, ahogy Róma sem hasonlítható egyéb városokhoz. Lisszabonban például ott a Tejo. Sok európai városban van folyó, de nem ekkora. A Tejo már az óceán hírvivője. Az óceán pedig a világ kapuja. Aki a világ kapujában áll hatalmaskodóvá válhat, de bölcsé is. A portugálok mindkettőt próbálták. A városban is hatalmas a Tejo, és Belémben, az óceánba futó torkolatánál már maga a végtelenség. A Tejo nem csak egy látkép, mint Budapesten a Duna, amit dübörgő autóforgalom választ el az emberektől. Ahogy Pessoa vagy a fado, úgy a Tejo is a város mindennapjainak szerves része.

Európa a portugáloknak köszönheti máig tartó gazdagságának megalapozását, hisz ők kezdték el a „világhódítást”, a „nagy földrajzi felfedezéseket”, kevésbé pátoszos nevén a gyarmatosítást. Hadd legyek én egy olyan európai, aki nem dicsőségként gondol a „világhódításra”, hanem Európa máig helyre nem hozott vétkeként. Nekem úgy tűnt, a portugálok már megértették: a világ nem az európai fehér ember kedvére és kényelmére jött létre. Nem dicsekednek egykori gyarmati hatalmukkal, de nem is titkolják, hisz a történelmük része. Mindig lenyűgöz, ha egy nép képes tanulni a múltjából. A portugálok a világ uraiból Európa szegényházává lettek, megtanultak szerezni és megtanultak veszteni, de gondolkodásuk világra nyitott maradt. Alig valamit tudunk itthon erről a horizonttágító kultúráról.  

Lisszabonban ott van az egész világ és Lisszabon mégis a lisszaboniaké. Nekem tetszetős ez a városmodell. Ott kavarog a maga sokszínűségével és sokféle kultúrájával minden kontinens. A félelmet és feszültséget soha nem a bőrszínek vagy a kultúrák mássága és e másságok találkozása okozza, hanem a rasszizmus és a xenofóbia. Azok persze mindenhol ólálkodnak, komfortos eszközök a frusztrációk levezetésére, de a portugálok legalább küzdenek ellenük. Remélem, nem rontanak rájuk a kirekesztő eszmék. Óvni kell a tudást, amit ez a város az évszázadok alatt megtanult. Talán titkolni kellene, mint a fado melankóliája mögé rejtett életörömöt. Lisszabon maradjon a világé és a lisszaboniaké.

Fotó: Inkabringa

Máskülönben a gyarmati kincsek nélkül is van itt látnivaló bőven. Csupa élet ez a város, telve ötletekkel, kedves spontaneitással és korszerű emlékezettel. A portugálok 1975-ben vértelen forradalommal megszabadultak egy évtizedekig tartó nehéz diktatúrától és szabadságukhoz máig ragaszkodnak. Mi magyarok még sosem bírtuk ilyen sokáig.

Lisszabon Európa barátságos és élhető arcát mutatja. Egy világra nyitott ablak. Varázsos volt ott lenni. Elég nehéz most akklimatizálódni. Család, barátok: értük érdemes. Örülök, hogy találtam egy helyet ezen a jólétbe hibbant kontinensen, ahol elbújhatok és mégis a világ része maradok. Legalább egy levegővételre. Titokban.

Obrigada Lisboa!