New Orleans reneszánsza

Írta: Inkabringa


Épp ma tíz éve annak, hogy New Orleansra lecsapott a Katrina hurrikán. Teljes pusztulás maradt utána. Halottak, gyász, nincstelenné és hontalanná vált emberek. Romok, sivárság, vigasztalanság mindenhol. A világ siratta New Orleanst.

Fotó: Charley Varley

A következő évben már ismét a Mardi Gras vonult végig a városon. Szólt a zene, az utcák megteltek táncoló emberekkel. New Orleans élni akart, talpra állt. Irgalmatlan nagy küzdelem volt, nehézfejűség, irigység, tehetetlenség kísérte, de a város újra élni kezdett.

Ennek tíz éve. Most az emlékezés ideje van New Orleansban. A szörnyű pusztítás mellett a „csak azért is” élni akarásra emlékeznek. A tizedik évfordulóra jelenik meg egy könyv Please Forward: How Blogging Reconnected New Orleans After Katrina címen. A könyv szerkesztője a túlélők interneten fellelhető történeteit gyűjtötte kötetbe, akiket kivétel nélkül addig elképzelhetetlen helyzetbe vetett és nem várt döntések elé állított a hurrikán. 

Már a Katrinát követő évben megjelent Brad Banischek könyve, melyben a hurrikán pusztítását tragikus és abszurd, fantáziadús és gyilkos humorú történeteken keresztül meséli el – képregény formátumban. 

A Katrina hurrikán tizedik évfordulójának napján New Orleans kortárs művészeti központjában mutatják be Max Cusimano dokumentumfilmjét. A New City a Katrina hurrikán után újjáépülő és reneszánszát élő város krónikája. (ITT megnézhető a filmelőzetes.)

New Orleansban a kortárs művészetek valamennyi ága érdekes hajtásokat hozott az elmúlt egy évtizedben. A Katrina hurrikán évében alakult a Press Street nevű művészeti csoport. Céljuk a vizuális művészetek és az irodalom különböző ágainak egymásra találása. Az INTERSECTION – NEW ORLEANS című könyvben huszonöt különböző stílusú és szemléletű képzőművész és író New Orleans huszonöt különleges utcasarkáról, kereszteződéséről alkotott valami maradandót. Az alkotási folyamat még a Katrina előtt elkezdődött és 2006 áprilisáig tartott. Az alkotók maguk sem sejtették, milyen témákat adnak nekik New Orleans hurrikán-szaggatta helyei.

Christopher Saucedo: Flood marker

A Press Street művészeti nevelés projectjeivel segít a felnövekvő generációk nyitott, reflektív és világra fogékony szemléletmódjának kialakításában is. Nyári táborokat, filmes, képzőművészeti és zenei kurzusokat, workshopokat szerveznek.

A város utcáin az utóbbi évtizedben sorra tűnnek fel a kortárs művészek köztéri szobrai, installációi, melyek többségét az „after-Katrina” ellentmondásai ihlettek. Groteszk, realitást szürrealitásba oltó alkotások, melyek hősi pózok nélkül emlékeztetnek erre a teljes pusztulástól az újjáéledésig tartó évtizedre.

Sally Heller: Scrap House

A Katrina hurrikán pusztítása után New Orleans kísértetvárossá vált, ahol nem járt a postás, nem nyitottak ki az üzletek, nem maradt semmi az élet hétköznapi biztonságából. A hétköznapok unalmát csak az tudja igazán értékelni, aki elveszíti. Gondoljunk csak a hozzánk érkezett menekültekre, akiknek egyetlen biztonságos pont sem maradt az életükben. New Orleans fekete lakossága is több évszázados tapasztalatot gyűjtött már a lekezelő agresszióból és támasz nélküli kiszolgáltatottságból. Ez egy külön bejegyzést érdemelne.

Skylar Fein

Az elmúlt tíz évben sokat változott New Orleans: vannak, akik szerint jobb, mások szerint rosszabb, mint annak előtte volt. Sokan elmentek a régi lakosok közül, sokan visszajöttek, és sokan itt telepedtek le, a világ minden pontjáról érkezve. A pusztulásból feléledő város divatba jött. New Orleans 2018-ban ünnepli majd alapításának 300. évfordulóját. Hatalmasat változott az első telepesek óta. Egy biztos, a Mississippi partján most is áll a város.

New Orleansról mindenkinek a zene jut először eszébe. Az itt élőknek a sokszor gyötrelmes évszázadok alatt a zene adott kedvet a túléléshez és jótékonyan segítette az egymással megférést - mindenki hozzátehette a magáét egyenrangú félként. Az emberek bizony szeretnek uralkodni egymáson, basáskodnak, gyűlölködnek, bőrszín és kinézet alapján ítélkeznek, önkényesen alsóbb- és felsőbbrendű "kasztokba" sorolnak másokat. Akárhogy is nézzük, a kultúrák, emberek, bőrszínek békés keveredéséhez vezető egyik legjobb út mindig a zene volt. A másik meg a tánc. Fontos funkciójuk ez, még ha kevésbé fontos funkcióik elétolakodtak is: ellenállni a "kasztosodásnak". Szüksége van rá a nagybetűs emberiségnek. Ahogy New Orleansnak is.

Régi Róma csendes tere

Írta: YGergely


Rómában minden barokk, még a középkor is, ha pimaszul ál-szellemesen akarom láttatni. Nagyon nem áll jól Rómának a középkor-mímelés. Nem kérek a Piazza Campitelliből óriás templomával, melyben a lehető legkomorabb papok szolgálnak, és amelynek harangszava fenyegető méltósággal zúzta szét a dobhártyámat. Talán mégsem ezt a teret kell keresnem.

Ez a másik csak úgy útba esik: nem történelem-bújtatta tér, mint amaz, a középkort utólag mímelő. E másikon, a Piazza Capranicán kis emberszabású templom áll, a Santa Maria in Aquino – szép, mert kicsi. Erre a kis térre bármilyen bizarr művészettörténeti kuriózum is befér.

Mondom az egyiket. Mintha játékrendezvény volna, orosz ikonkiállítás látható a Capranica egyik boltjában: magányos civilféle fiatalember szabad, sőt kissé lenge kedvvel fogadja a látogatót. Lenge, mert el sem hinné, hogy gyanakszom, ő meg föl sem figyel megtorpanásomra, ott szöszmötöl íróasztalánál. Fénylő, tökéletes állapotú orosz ikonok 1100-ból meg 1155-ből. Kis táblácskán melléjük írva, meg a katalógusban is bele van írva az évszám. Rejtett boltban fénylő ikonok. Duzzadó örömmel, de végiggyanakodom az összeset.

Ravaszkodva lapozgattam a katalógust előre meg hátra, mintha unatkoznék. Mukk se volt bennük ilyesmiről, hogy netán másolatok. Megkérdezni lehetett volna csak: bocsánat, vajon eredetiek e frissen festettnek látszó, hars színű, pácolt fényben ázó, kiválóan retusált ikonok? A kérdésem elmaradt. Azt terveztem, majd visszatérek: nem tértem vissza.

A barátságos civilfélét nem fűtötte ikon-becsvágy, élvezte csak, de semmi színpadi túlzással nem élt, nem szigorodta szét büszkén az ikonok társaságát. Vagy nagyon profi ez az ember, vagy amatőr balek, gondoltam. Nem fér bele a fejembe, hogy a boltot miért nem őrizte őr, ha már riasztó sem. Néhány magányosan bámuló kilencszáz éves ikont ügyes és merész agresszor megtámadhatott volna. A civilféle háttal nekünk és a nem őrzött ikonoknak telefonált. A tárlat záró hetében jártunk, látogató nem volt rajtunk kívül. Merénylő, műkincs tolvaj sehol.

A Capranicán van még sok más szép és jó. Emberszabású tér, ahonnan először tiltották ki Rómában az autókat, és ő meghálálta mindezt. A Capranica valami Toscánát csempész Róma legbeljesébe. Biztos barokknak mondja az építészettudomány, de a tér reneszánszan néz vissza arra, aki reneszánsz hangulatot keres. Tudománytalan tér, hiába tökéletes. Hangulatával felülírja az építészet kategóriáit. Színház is van itt. A Teatro Capranica úgy tudom, semmiről nem híres, különös kiválósága nincsen, jobb színházi rovatok nem csillagozzák.

Az Orologio tere megragadóbb és eredetibb a Capranicánál. Az Orologio nemcsak szép tér, de professzionistán tökéletes is.  A Capranica nem akar professzionistának látszani, ő csak tehetséges. A hely varázsát az adja, hogy bár egész közel van a miniszterelnöki palota emeletesen ostoba profizmusa, és egész közel a parlament még tökélyesebben profi palotája, ő – a tér – mind e roppant kellemetlenül csikorgó és tolakodó építészeti tényeket egy békés kisváros hangulatával foszlatja szét.

Hogy azért történelmi múltjával, komoly tanulmányaival sem marad el semmiféle más, komorsággal és palotákkal nagyzoló tér mögött, arra csak szerényen és hallgatagon a Collegium Capraniescense utal, becsukott, de nem végleg zárt kapujával. Kapujában azért találgatnunk kell, élő-e benne a tudomány, vagy hibernálták és díszes ládában őrzik. Akkor is palota, ha valami dominikánus tudós-testület nem tartaná annak, akkor is tudós központ, ha professzorai már szétszéledtek. 

Paloták árnyékában a Capranica turisták-szélütötte, útikönyvek szétfecsegte Fico és Pace iker-terekkel kicsinységében versengeni nem akar. Mégis ez a legkisebb római tér, ennek játékos még az árnyéka is. Nagy versenyeken nem indul, a nagy versenyterekre csak rámosolyog hamis vagy valódi ikonjaival.

Veri az ördög a feleségét

Írta: YGergely


„Minden magyar ember Pista – aki mégsem, azt azzá kell tenni” – hallottam egyszer az ismert és alpárian nőgyalázó mondás mintájára. Vajon vetítik-e most valahol a Veri az ördög a feleségét, András Ferenc legjobb filmjét 1977-ből, melyben minden férfi szereplőt nagyapától unokáig Pistának hívnak, és a Pisták meg a Pistánék óriási sütés-főzéssel, vendégséggel ünneplik az István-napot? Új kenyér ünnepe? Alkotmány napja? Azt csak a rádió meg a tévé mondta így, s ők bizony, bár másképp hívták e napot, bólogatva nézték a tévét a zsíros ebéd meg vacsora előtt, alatt, közben, után. Boldogan söröztek a tűzijátékig. Tunya örömüknél csak bénító fáradtságuk volt nagyobb: hétköznaponként halálra dolgozták magukat, s ráadásul ezt természetesnek is tartották.

„Aki becsületesen dolgozik, az nálunk boldogul.” Az érett, sőt túléretten aranyló Kádár-korszak évente legboldogabb, legtunyább, legbutább napján, augusztus huszadikán játszódó kesernyés komédia volt ez a film, a Veri az ördög a feleségét. Időnként, így nyárutón újra kellene nézni. Magunkra ismerünk-e tükrében?

Még azt is megvizsgálnám, melyik korszakban hogyan ábrázolták augusztus huszadikát híradóban és játékfilmben. Mintha a Rákosi-éra bolondító komédiája, a Dalolva szép az élet felvillantott volna belőle valami csónakházi blődlit; mintha a tsz-szervezés viszontagságait ravaszkodó humorral figyelő Felmegyek a miniszterhez című 1961-es kordokumentum vége felé is ünnepelte volna a falu derék népe. Mintha az első amerikai–magyar koprodukciós kalandvígjáték, az 1964-es Aranyfej is részben akkor játszódna, de mindez háttér maradt csupán, „couleur locale”, megannyi színpompás és hamis epizód.

„Kordokumentum” – nem véletlen ez a szó. A filmnek, gyakran a fikciós játékfilmnek is idők múltával hatalmasra nő a dokumentumereje. Műalkotásként, művészetként minden értékét elveszítheti, de olykor jobban megvilágítja a kort, melyben készült, az eseményt, melyet ábrázol, mint tudós könyvek garmadája. Még a percéletűnek hitt tévé-limonádé is.

Egy emlékezetes augusztus huszadikán például, 1968-ban, az ünnep estéjén valami „Rejtélyes labdacsok” című zenés krimi-bohózat előtt ült az ország sörözgető népe. Míg a testvéri tankok már dübörgésre készen ágaskodtak, az esti főműsor feledhetetlen dalának refrénje ekképpen zengett: „Csábos csók nekem úgysem kell, csak a csókos csáb, nem a csábos csók…”

Rio de Janeiróban eksztatikus trópusi ünnep a szilveszter, sokan halálba táncolják magukat. Párizsban július 14-én tűzijátékos utcabálokon ropja a gazdag, a szegény. A mi tavaszi-őszi országunknak a vallási emléknapokon kívül egyetlen nyári vigalma, légiparádés, félmeztelenül söröző ünnepe augusztus huszadika, az Istvánok napja.

Amikor András Ferenc filmjét bemutatták, a szélcsendesnek mondott érett, kádári években jártunk (helyben): verte az ördög a feleségét, eső is volt, meg napsütés egyszerre, az égen csalóka szivárvány. A hetvenes években csak néhány ismert és keserű értelmiségi, meg jó néhány megfenyített és teljesen ismeretlen gyári munkás nem érezte úgy, hogy gazdagodik és boldogul. Mindenki holtfáradt volt a munkától, de főtt a tyúkleves, sült a pecsenye, habzott a sör, épült a hétvégi ház és sütött a nap, a régi viharok feledve, új viharfelhők nem látszottak.

Gyakorló futballszurkoló koromban sem értettem pontosan, mit is jelent a bírónak ordított mókás szidalom, hogy: „te nyári Mikulás!” Kerti törpét is később láttam, miután már futballmeccsek tucatjain kiabáltam a bíróknak, és fogalmam sem volt, hogy ilyesmi a valóságban is létezik. De ha sétálni támadt kedvem a hetvenes évek budai vagy balatoni újonnan épült házacskái előtt, hát láthattam rengeteg kerti törpét, ott bent, a kerítés mögött. Tulajdonosaik, gazdáik bizonyára örültek társaságuknak.

Nem emlékszem, hogy valóságos kerti törpe látható-e András Ferenc filmjében, de megértő iróniával ábrázolja a kerti törpékhez és nyári mikulásokhoz egyre inkább hasonulni kezdő, három műszakba, éjjel-nappali robotolásba a maguk akaratából menekülő, Trabantra és telekre vágyó hőseit.

Kertész Ákos és Bereményi Géza kiváló forgatókönyve alkalmat adott a valóság érzékeny megközelítésére. A Balaton menti falu gazdagodó magyarjait játszó kiváló színészek, Szabó Lajos és Pásztor Erzsi, Sarlai Imre bácsi (a filmben egykori vöröskatona, majd Szent Jobbot hordozó kurzusvonat-masiniszta és sörhasú nagypapa), Spányik Éva, Pécsi Ildikó, mindent megéreztettek a nézővel. Ezek az István-napi emberek nem bűnösök és nem áldozatok, nem okosak és nem buták. Csak emlékezni nem akarnak, csak tudni nem akarnak semmiről, ami a telken, családi házon, borpincén, nyári mikulásokon és kerti törpéken túl van.

Pisták és Pistánék. Pisták országa? Fül kell hozzá: ha akarom, sértőn, ha akarom, cinkos barátsággal hangzik. De hiszen ezt Örkény is tudta, jelképes hősének nem véletlenül adta a Pisti nevet, s a darabbeli Pisti nem véletlenül gyilkos is, meg áldozat meg bamba és tehetetlen bámész is.

András Ferenc röntgen-filmje után eltelt egy évtized, és a nyolcvanas évek végén egy Jancsó-film kezdődik augusztus huszadika képeivel. „Szörnyek évadja” – hangzik a cím. Már ez is mást ígér, nem békés sörözést és nem kerti törpés nyári mikulásos vigalmat. A film az első kockától kezdve baljós és fenyegető jelektől, rejtélyes és titkolt bűnöktől zsúfolt. A szélcsend véget ért.

Virtuális Minótaurusz – Citátumok 7.

Írta: Inkabringa


A kultúrakutatók szerint az emberi civilizáció mítoszok, szimbólumok, hiedelmek, értékek, eszmék, teóriák konstruktuma.  Ahogy Hankiss Elemér megfogalmazta, az ember számára a "civilizáció élet és halál kérdése. (…) Nekik maguknak kellett megteremteniük a maguk számára a biztonság, a szabadság és az értelem világát.”

Most is állunk e civilizáció egy pontján, aminek egyik jellemzője a virtuális élet, az internet. Viktor Pelevin - eposzi jelzője: az orosz kortárs irodalom fenegyereke - 2006-ban írta meg azt a szövegét (A rettenet sisakja), mely formailag egy virtuális chatelés folyama, alapját a Minótaurusz labirintusának mítosza adja. Pelevin könyvét olvasva olybá tűnik, hogy Thészeusz, a Minótaurusz, Ariadné, az ő fonala, sőt a labirintus is mi vagyunk.

A citátumok most ebből a könyvből következnek:  

"Ha az elmét egy számítógéphez hasonlítjuk, a mítoszok lehetnek az alapprogramok: szabályok halmazai, melyek alapján létünk szövetét szerkesztjük, szellemi mátrixok, melyeket a bonyolult eseményekre vetítünk, hogy értelemmel ruházzuk fel őket. (…)

Miért van a Minótaurusznak bikafeje? Mi jár a fejében és hogyan jár az esze? (…) Thészeusz benne van-e a labirintusban? Vagy a labirintus van Thészeuszban? Netán mindkettő igaz? Vagy egyik sem?

A válaszok mind azt jelentik, hogy elindulunk egy-egy folyosón. Sokan állították, hogy birtokában vannak az igazságnak. Ám mind ez idáig senki nem találta meg a labirintusból kivezető utat.”

„Az internetnek pedig annyi köze van a valósághoz, mint nekünk az antik görögökhöz.”

 „- Képzeld el, hogy te magad döntöd el, hogy ki kit lő le, amikor akciófilmet nézel. Ha azt választod, hogy a főhőst a legelső lövöldözésben öljék meg, mi lesz az egész történettel? Ha tényleg szabad választásod lenne, az a legszomorúbb eredményekhez vezetne. A művészetnek pedig örömöt kell szereznie és nem szomorúságot!

- Pontosan. És még ha el is szomorít, a szomorúság is örömöt kell, hogy okozzon.

- Hát ez az. Ezért valójában semmiféle interaktivitás nem lehetséges, mindig csak látszólagos. Vagy mondjuk úgy, hogy abban a szűk zónában megengedett, amelyben semmilyen választás sem változtat a dolog lényegén. A legfőbb probléma éppen az, hogyan lehet megszabadulni a választás szabadságától és kíméletlenül elvezetni a szükséges döntéshez, meghagyván bennünket a meggyőződésben, hogy szabadon választottunk. Ezt tudományosan kényszerorientációnak nevezik.”

„Az életben azt látjátok, ami a szemetek előtt van, akárhogy forogtok jobbra-balra. Itt viszont azt látjátok, ami a szemetek előtt van, bárhogy is csavarjátok a fejeteket. Ez nagy különbség, bár hasonlóan hangzik. Nincs semmilyen független koordináta-rendszeretek, és csakis mi határozzuk meg, hogy mit láttok. Ezért nincs is okotok gyanakodni. És az élet már nem az számotokra, ami valójában, hanem az, amit mutatnak nektek. Úgy érzitek, hogy természetes módon nézegettek körbe, pedig valójában a pillantásotok szinte egész idő alatt arra esik, amit mi választottunk ki, és eközben valahogy felszabadult és boldog a lelketek. De a kérdés, hogy miért van ez így, ugyanúgy nem merül fel bennetek, mint ahogy az sem kérdés, miért süt ma a nap.”

„Valami amerikai azt mondta, hogy a labirintus – az internet. Hogy egy bizonyos lényeg él benne, ami behatol a tudatba. És ez a Minótaurusz, amely valójában nem bikaember, hanem pókember. Ha egyszer van world wide web, mondta, kell lennie soul-sucking spidernek is.”

„Lehet, hogy ez a lényeg. Nem gondolkozni, hogy hol a kijárat, hanem megérteni, hogy az élet – válaszút, amely előtt épp most áll az ember. Akkor a labirintus is eltűnik – hiszen egészében csak az elménkben létezik, a valóságban viszont csak egy egyszerű választás van: merre tovább?”

Beth Carter: Minotaur Reading 

Penderecki crossover

Írta: Inkabringa


Sokan még nyaralnak, ilyenkor illetlenség fajsúlyos témát felhozni, de megkerülni is botorság. A múlt héten diszkréten köhintve átdöccentünk egy évfordulón: hetven éve tudjuk, milyen pusztításra képes az atombomba. Megtanult az emberiség ezzel is együtt élni, az alkalmazkodóképességünk szinte szégyellni valóan tökéletes. A 20. század poklait azért nehezen tudjuk feldolgozni. Az ötvenes években féltünk egymástól, a hatvanas években felváltotta a béke és szeretet, aztán jött az elidegenedés, majd a virtualitás. A kortárs művészet minderre reagált, nem az álomgyár részeként, és nem is a pokol kapujaként. Ennél nehezebb szerepet választott: tükör.

Anish Kapoor: Sky mirror

A kortárs zene sem aszfaltúton halad: játszik, provokál, kísérletezik, és szereti a józan szembenézést. Mostanra igazi klasszikusai is lettek, akik megvívták a harcaikat a zenei tradíciókkal és a tradicionális közönséggel is.

A 2. világháborút lezáró „fő mű”, John Cage „4’33” című opusza, erről már a blogban is szót ejtettünk. Van egy másik kulcsműve is ennek a korszaknak, a Threnody to the victims of Hiroshima. A mű szerzője Krzysztof Penderecki, a mai lengyel zenei élet világszerte legtöbbre becsült alakja. Ez a megbecsülés minden tekintetben kijár neki. Ripityára törte-zúzta a zene évszázados hagyományait, és aztán képes volt ebből egy teljesen új értéket létrehozni. Ez csak kevesek kiváltsága. Mondhatnám úgy is, ezt hívják teremtésnek.

Krzysztof Penderecki

A Threnody 1960-ban valósággal sokkolta a közönséget. A mű címe némiképp kimódolt, de ennyi marketingfogás engedtessék meg a kortárs zenének is. Eredetileg a „8’37” címet kapta. Penderecki egy barátja tanácsára változtatta meg a ma ismertre a címet, így az ENSZ égisze alatt mutatták be, és azonnal a nemzetközi érdeklődés középpontjába került. Utólag mondhatjuk, kitűnő címválasztásnak bizonyult. A pusztító erő legalább annyira benne van, mint a nyüszítő félelemé. Sikoly, vigasz nélkül – kérdőjel, megoldás nélkül.

Penderecki felforgatta a korábbi évszázados zenei sablonokat. A színpadon 52 vonós hangszer áll, ezt a borzongató hangzást ők adják. A kottázás korábbi hagyományait is felülírta. A kotta olvasása és írása Penderecki esetében vertikálisan és horizontálisan is értendő. Ezt a hangzást nem lehet a klasszikus jelzésekkel visszaadni.

Pendereckit a Threnody tette világszerte ismertté, és a későbbi művei újabb építőköveket adtak máig tartóan kísérletező és világfirtató életművéhez. Számos zenei műfajt kipróbált és átalakított, írt zenét Milton Elveszett paradicsoma és Jarry Übü királya alapján, de Szophoklész, Aldous Huxley és Lukács evangéliuma is megihlette. Szimfóniák, operák, kamaraművek, kórusművek sorjáznak az életműben. Ha nem talál egy hanghoz kifejezőeszközt, akkor feltalál egy hangszert. A színek, hangok, a különféle nyelvek, a lehető legtágabb értelemben vett zenei műfajok, a világ kultúrái egyformán érdeklik. Ízlés- és identitásbeli hovatartozásra való tekintet nélkül. Zenévé oldja magában a világot.

Pendereckinek megvan az a szerencsés jellemvonása, hogy még most, nyolcvan fölött is, kreatív nyitottsággal él. Hagyja, hogy őt is formálja a világ. Kíváncsi, képes a másfélét megismerni, elfogadni, képes a világot, és benne magát, változásában szemlélni. Nem saját eszményeit kéri számon a világon, hanem a világ megismerését kéri számon magán.

A 20. századtól a művészetet övező egyházi-főúrit felváltotta a popkultúra „légköre”. A kortárs zene nem illeszkedik oly komfortosan e térbe. Szerencsés találkozások azért akadnak. A Polyphormia című művét Penderecki 48 vonós hangszerre írta. Egyébként egy orvosi műszer, az enkefalográf (EEG) volt az „ihletője”. ITT meghallgatható. Stanley Kubrick Ragyogás című filmjében a Polyphormia sikít. A filmművészet többször is erősítést kapott Penderecki zenéjétől, Andrzej Wajdánál is felhangzik, de a horror is felfedezte (William Friedkin Ördögűzője).

A Radiohead gitárosa, Jonny Greenwood valóságos rajongója Penderecki zenéjének. Néhány éve felkereste a mestert Krakkó melletti otthonában. Penderecki az unokájától tájékozódott Jonny Greenwood és a Radiohead zenéjéről, meg is hallgatta, és nem zuhant le magas trónjáról, megtalálta benne a neki érdekeset. Ennek a találkozásnak 2012-ben egy közös lemez lett az eredménye. Penderecki két alapművére (Threnody és Polyphormia) Greenwood variációt írt. ITT meghallgatható. A lemezbemutató koncerten sok ezer fiatal hallgatta Penderecki zenéjét. A popkultúra mindent átható légköre ezúttal jótékonyan segítette a kortárs zenét.

Jonny Greenwood és Krzysztof Penderecki

Penderecki az elmúlt fél évszázadban zeneszerzőként és karmesterként beutazta az egész világot, művei talán már többször is megkerülték a Földet. Bevallása szerint 1960 óta minden nap ír zenét. Jövő héten például Thaiföldön adják elő, októberben ő maga vezényli néhány művét Londonban. Világra nyitott, érdeklődő és elfogadó, mint mindig. A világ meg olyan, amilyen.