„E költemény szorongó lelkem buboréka”

Írta: Inkabringa

József Attila születésnapja.

Egy költő, akinek világra jötte ünnepnap nekünk. S vele mindent ünneplünk, ami líra.

Nem tudom, más országokban van-e ünnepnapja a verseknek.

Jim Northrup (Nagy-Kis Madár) anisinabe indián költő februári magyarországi látogatása után azt írta, hogy a magyarok nagyra becsülik a költőiket, mert iskolát, utcát, hidat is elneveznek róluk.

Ilyen hírünket vitte a világba.

Ehhez tartsuk magunkat.

Ma van a Költészet Napja.

Csak az olvassa versemet,

ki ismer engem és szeret,

mivel a semmiben hajóz

s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,

mert álmaiban megjelent

emberi formában

s szívében néha elidőz

a tigris meg a szelíd őz.

Álmainkban Amerika – Latin-Amerika a Titanic Filmfesztiválon

Írta: Inkabringa

A Titanic Filmfesztivál évről évre kíváncsivá tesz a glóbusz minden tájáról összehordott filmélményekre.

A látottak közül két film a mai Latin-Amerika bugyraiba vezetett.

Buñuel óta a világ mit sem változott: Latin-Amerika továbbra sem a vágyott életteret jelenti.

Kivéve természetesen azt, aki dundira hizlalt bankszámlával egy arra kijelölt mágnásrezervátumban telepedik le.

Az Embert ölni egy chilei rendező harmadik filmje. Alejandro Fernández Almendras, így hívják a film rendezőjét, akár egy 16. századi spanyol lovagregény főhőse vagy írója is lehetne ezzel a névvel.

De nem lovagregényt vitt filmre, hanem a mai Chile csöppet sem hősies életterét.

Bár maga a történet nem hétköznapi, ám a mögötte rejtőző emberi tapasztalat általános érvényű és szíven ütő.

Egy középosztálybeli békés család életébe egyszerre csak befurakodik a terror, egy óriás termetű agresszív szomszéd személyében, aki galerijével megkeseríti a család békés mindennapjait.

A családfő sorsával elégedett, csendes, zárkózott ötvenes férfi. Egy agresszív erőfölényre épülő társadalomban hovatovább pipogyának, mamlasznak, sőt lúzernek is nevezhetnénk.

Cukorbeteg, és amikor egyik este a behemót galerije elveszi tőle inzulininjekcióját, még akkor is csak halkan csitítja családja háborgását.

Fia megpróbál helyette is cselekedni, de az izomkolosszus szomszéd rálő és megsebesíti. Az agresszor óriás onnantól kezdve tendenciózusan zaklatja a családot.

Bosszúból, sőt kedvtelésből, vagy szimplán csak azért, mert megteheti. Erős, agresszív és nincs semmiféle morális gátja. Kipécézi magának ezt a családot, és módfelett szórakoztatják az egyre durvább alázások.

A családfő pedig tűri nemcsak az agresszív szomszéd zaklatásait, hanem tehetetlensége miatt feleségének és gyermekeinek lenézését is.

Ráadásul becsületes. A törvényes utat keresi a megoldásra. Feljelentést tesz a rendőrségen, ahol átnéznek rajta, láthatólag az összes többi bűnüggyel együtt azonnal el is felejtik. A hatóság tehetetlen és ezt túlburjánzó bürokratizmussal leplezi. Cinikus közöny némi fontoskodással vegyítve.  

Aztán egy napon a lányát is megtámadják, inzultálják, az utcán alázzák. Jellemző kép annak a járókelőnek a sziluettje, aki mintha mi sem történne, irányt változtat, és rezzenés nélkül továbbsétál.

Ez a kiszolgáltatottság nulla foka. Amikor már nem fordulhat sem a törvényhez, sem a többi emberhez segítségért.

Ez a jámbor férfi mindig a szájharmonikázásba menekül a megoldhatatlanság elől. De a lányát ért támadás már neki is sok.

Életében először vakmerő tettre szánja el magát. Hogy családját megmentse, meg kell ölnie a behemót szomszédot.

Itt szokott következni az igazán dögös akciófilmekben a szupersztár kibontakozása, amikor kishivatalnokból 225 centire nő és egymaga, szemben a gonosz erőivel megmenti a családját és úgy mellesleg a világbékét is elhozza.

Ez a hérosszá növés teljesen hiányzik a chilei filmből.

Pedig ez a szelíd ember megöli a rettegett szomszédot. Kínlódva, félve, de elszántan és elkeseredve.

A film nem a hőssé válást, nem a tehetetlen hatóságok helyett cselekvő megdicsőült férfit mutatja pergő akciók sorában, hanem a saját addigi életével, erkölcsével és lelkiismeretével szembekerült ember gyötrő vívódását.

Embert ölni e film szerint gyalázat. Nincs felmentés, nincs benne semmi hősies. Nem ad tekintélyt, nem szolgáltat igazságot.

A rendőrség legalább olyan felszínes közönnyel nem nyomoz utána, ahogy megvédeni sem volt hajlandó. Élhetne pöffeszkedve elégedettségében, hogy kiiktatta az ellenségét. Igazságosztó hősnek is hihetné magát. Egy erőt és agressziót értéknek tekintő világban még büszke is lehetne tettére.

De nem. Ez az ember szenved. Gyötri a tudat, hogy elvette valakinek az életét. Amilyen kínlódva és körülményesen akarja eltüntetni a holttestet, olyan aggodalmasan kutatja aztán fel.

Majd a holttesttel a furgonjában befordul a rendőrség parkolójába.

Aztán már csak egyetlen mondatot látunk a sötét vásznon: Megtörtént eset alapján.

Figyelemre méltó a film zenéje. Pablo Vergara munkája, akivel már korábban is dolgozott együtt a rendező. Fojtogatóan kísér(t)ő zaklatott zene.

A másik film Venezuelába vezet minket. Szegény és kifosztott ország. A Göndör fürtök története is egy örökkévaló szegénységű nagyvárosi közegben játszódik.

A főszereplő egy iskolás kisfiú, Junior, a nyári szünet utolsó napjait morzsolgatja. Apja meghalt (lelőtték valami zavaros ügyben), anyjával és csecsemőkorú kisöccsével él egy nyomorúságos lakótelepen.

Anyja telve van keserűséggel. Felőrli a nyomor és a kilátástalanság. Rögeszmésen kapar, hogy munkáját visszaszerezze. Élete csupa sértettség, zátony.

Gyengédséget csak kisebbik gyermeke vált ki belőle. A nagyobbik fiától inkább a támaszt várja, ő pedig óhatatlanul a gondoskodó férfi szerepébe csúszik, nagyjából nyolcévesen.

Junior kallódik. Hol a szomszéd, hol a nagymama vigyáz rá, aki idős korának támaszát keresi benne.

Junior nagyon szép kisfiú. Finom gyermeki vonásokkal és fekete, sűrű, erős, göndör hajjal. Anyja latino, apja negrito volt.

A felnőttek szeretetlen világából egy álomvilágba menekül. Egyetlen vágya, hogy a haját kiegyenesíthesse és énekelhessen. Úgy akar kinézni, mint a popsztárok.

Azt gondolja, hogy az egyenes haj belépő a boldog életbe, a társadalmi megbecsültségbe.

Énekel buszon, utcán, és majonéztől az étolajig mindent a hajára ken, hogy végre kiegyenesedjen. Mert akkor majd készül róla egy fotó, ahol olyan lesz, mint egy popsztár.

Nagyanyja bátorítja, de álnokul és önzőn. Anyja tiltja neki az éneklést és attól fél, fia homoszexuális, hogy ennyit foglalkozik a hajával.

Csak figyelmet, törődést, szeretet nem kap a maguk bajával elfoglalt felnőttektől. Benne gyerekként is nagyobb a felelősség. Szeret, bízik, ragaszkodik, és amit a gyerekek tudnak a legjobban: alkalmazkodik.

A film elején egyetlen barátjával, a szomszéd kislánnyal az a játékuk, hogy a szemközti lepusztult panelház rácsos erkélyei mögött tengődő lakókat nézegetik.

A legderűsebb jelenete a filmnek, amikor Junior azt mondja: „Szeretlek téged.” Mire a kislány korának megfelelő öntudattal azonnal rávágja: „Én nem szeretlek téged.” Mire Junior: „Nem úgy értem, ki volt írva egy erkély falára.”

Ez a film eleji vicces párbeszéd a film végén is visszaköszön majd egészen más szituációban. Akkor már iszonyú hallani, jeges marok szorítja össze a szívünket.

Tudtommal nálunk is forgalmazzák a filmet, érdemes megnézni.

Megint és ismét csak szembesülhetünk azzal, hogy bármilyen eget rengető terhet visznek magukkal a felnőttek, nincs olyan élethelyzet, hogy a gyerekek ne lennének százszor, ezerszer jobban fenyegetve.

A gyerek érzékeny a világra, de kiszolgáltatott. A felnőttek pedig gyakran ostobák.

Az elnök, Hugo Chávez hosszú betegsége (egy éve halt meg) és a körülötte mindig is meglévő felfokozott rajongás adja társadalmi hátterét a történetnek.

Férfiak és nők boldogan mosolyogva a kamerába kopaszítják meg magukat, még egymásban és magukban is kárt tesznek, csak hogy bizonyítsák elnökük iránti együttérzésüket.

Teljes a hisztéria.

A felnőttek gyakran ostobák és néha egészen elfelejtik, hogy a gyerekek ott bóklásznak közöttük.

Buñuel Mexikóban

Írta: YGergely

Buñuel mexikói korszakára kevés fény esik.

Mexikóba ismeretlenként érkezik, újra kell kezdenie. Egy közepes, majd egy dübörgő sikerű közönségfilmet készít. A vígjátékkal (Kicsapongó atya) pénzt szerez és lehetőséget.

„Mindenhol inkább keressetek, ha egy nap eltűnnék, csak Latin-Amerikában nem” – mondta a legenda szerint. Mintha egy szürrealista történetet élne, természetesen épp ott kötött ki.

Szerencsés pillanatban érkezett: a mexikói film akkor Latin-Amerika legmagasabb színvonalú filmgyártását produkálja, mennyiségben-minőségben a csúcson van. Emilio Fernandez, a vezető rendező nem lebecsülendő vetélytárs.

A spanyol emigráns Buñuel aztán Luis Alcoriza forgatókönyvíró és Gabriel Figueroa operatőr személyében nagyon tehetséges emberekkel került kapcsolatba. 

S mivel idegen volt neki sok minden Mexikóban, hát épp ez segített kibontakozásában. Minden idegenség és szokatlanság tetszett neki.

Nem remekmű az El Paóban nő a láz, Gérard Philipe utolsó filmje. A forgatókönyv túl direkt, túl politikus.

Érezhető Buñuel erőfeszítése, hogy megcsavarja kicsit, hogy a mesebelien jó ne csak jó legyen, a jóság ártson is, ne idealizáljon, hogy a film tételszerűsége csökkenjen, nyitottabbá, ne egysíkúvá váljon. 

Félsiker, részértékekben gazdag kudarc. Egy interjúkötetből kiderül, hogy a rendező a Tosca némely melodramatikus fordulatát „plagizálta”, és sajnálja, hogy ezt alig vették észre.

A naiv jóra törekvés bukása, sőt ártalmassága: ennek ábrázolása majd a Nazarinben, ebben a nagyszerű, többrétegű filmben sikerül igazán. 

„Jót tenni” a diktatúrákban lehetetlen vállalkozás; naiv jóakarók csak balsorsot, bajt, szenvedést okoznak. 

Erről, a Nazarin egyházból kitagadott paphősével, e pap Krisztus kálváriáját példázó és profanizáló vándorlásával tágabb, az egész létezésre vonatkozó érvénnyel szól.

Két legfontosabb mexikói remeke talán az Elhagyottak és az Öldöklő angyal.

 

Az Elhagyottak a neorealizmus világsikere idején készült. Mégis más: Buñuelnek nagy vitái voltak a neorealista Zavattinivel: a rossz társadalom és a jó kizsákmányoltak szembenállásának sémája még a legmeghatóbb vagy legvalószerűbb neorealista filmekben is taszította. A Rosszat kiirthatatlannak vélte, nemcsak az igazságtalan társadalmi rend termékének.

1945 után az olasz neorealizmus vált a filmművészet legfontosabb, legdöntőbb irányzatává. A valódi életet ábrázolta, s az addig uralkodó giccses-hazug „álomgyárak” termékei helyett a nyers valóság áramlott a nézőterekre. 

Első pillanatra Az Elhagyottak szintén neorealista ihletésből született. E filmmel egy csapásra újból felfedezték Európában is. 

A csavargó és bűnöző gyerekekről szóló remekmű ugyanolyan könyörtelenül realista szemléletű alkotás, mint a neorealisták, Rossellini vagy De Sica művei, de ábrázolni tudja a valóság mögöttit, tudatalattit, az elfojtott belső valóságot is. Álom- és víziójelenetek teszik feszültté és gazdaggá ezt a André Breton szavával „görcsösen szép” filmet.

Mexikóban egyébként jó néhány olyan remekművet rendezett, melyek még ma sem igazán ismertek a nagyközönség előtt: elég, ha csak az Archibald de la Cruz bűnös életét említjük, e freudi indíttatású, szürrealista humorú tragikomédiát, vagy az Elt, melyet Őnek, de leginkább Áznak („Ösztön-én”) fordíthatnánk. 

Az El a lelki impotencia, a féltékenység hideglelős fekete komédiája: szerelembe beleőrülő férfihősét Buñuel bevallottan saját elfojtásai nyomán rajzolta meg.

Az El hőse nevetséges, torz figura: öntelt macho, aztán szánni valóan szenved, majd beletébolyodik féltékenységébe: Buñuel mégis rokonszenvesebbnek érzi, mint a szerelmeit ravaszul meggyilkolni kész Archibald de la Cruzt a féltékenység rokonfilmjéből.

Archibald esetében viszont az a nagyszerű, hogy amilyen gyilkosságot kigondol, az – akaratától függetlenül – máris beteljesül. (A film eredeti címe - Ensayo de un crimen - jelentheti „A bűn főpróbáját” is.) Amikor valóban gyilkolnia kellene, szép és hűtlennek vélt kedvese helyett csak a nő viaszbábját égeti el kemencében: ezzel Buñuel is egyetért.

Legrejtélyesebb opusza talán Az öldöklő angyal, melynek „megfejtésével” azóta is hiába kísérletezik filmkritikusok és pszichiáterek népes csoportja. 

Nagypolgárok tartanak itt pompás estélyt, s az estély végén megmagyarázhatatlan okból nem tudnak kilépni az ajtón. Foglyok, de hogy minek a foglyai, társadalmi helyzetüknek-e vagy elfojtásaiknak, azt Buñuel nem magyarázza meg, magyarázat helyett hideglelős, könyörtelen, mondhatnánk, jeges röhögésre ingerel.

„Buñuel mögött egész Spanyolország ott vonul” – írja Carlos Fuentes, Mexikó legeurópaibb írója.

Nehéz volna megítélni, hogy egész Mexikó is ott masírozik-e filmjeiben. 

Azt azonban, hogy mi, a nézői vele vonulunk, talán elmondhatjuk.

A tékozló fiú visszatérése

Írta: YGergely

1969 januárjában a cseh új hullám egyik legérdekesebb filmjét, A tékozló fiú visszatérését mutatták be nálunk, néhány éves késéssel.

Kényes időszakban: Prágát már megszállták, de a „normalizálás” csak tavasszal indult.

A film még 1966-ban készült. Elkészülte és a budapesti bemutató között történt egy s más. A harc „veszedelmessé vált”, hogy egy korabeli kritikus Virág elvtárs szentenciáihoz méltó kifejezését idézzem.

A film megdorgált rendezője már ’68 augusztusa előtt sem volt kedvence a kultúrpolitikának, s pár év múlva már sikeresen el is távolították szakmájából: egész pályáját kettétörték. 

Ezt a rendezőt Evald Schormnak hívták.

Evald Schorm

Különös, magányos búsképű lovagja, született Don Quijotéja volt ő Kelet-Európának. Ő az, aki megszökik az Ünnepségekről és vendégekről című furcsa Němec-film erőszakolt és terrorral összetartott „lakomájáról”.

Az a rosszkedvű, félrevonuló, gyanakvó és hallgatag fiatal férfi: ül a terített asztalnál, melyhez erőszakos és önjelölt bálrendezők és szónokok csellel és erőszakkal invitáltak mindenkit… már gazsulálnak, már koccintanak, már a vendéglátók kénye-kedvét keresik, és egyszer csak felfedezik, hogy ő már nincs ott. Senki sem távozhat el ebből a kényszerű vendégségből: nagy farkaskutyákkal a nyomába indulnak. Aztán puskalövés hallik: utolérték.

Elbántak a hallgatag és búsképű Evald Schormmal is 1969 után. 

Eltiltása hosszú évtizedeiben (amikor előbb semmit, majd egy vidéki operaszínpadon rendezhetett csak) épp egy magyar film, Gazdag Gyula Bástyasétány ’74-ének egyik főszerepét játszhatta el. Nálunk ugyan „puha” diktatúra volt, nem úgy, mint Prágában, de azért a Bástyasétány is hét-nyolc évre dobozba került.

Gazdag Gyula így írt Evald Schorm halálakor a Filmvilágban: „Mondhat az orvosi jelentés bármit, nevezhetik akárminek a kórt, ami végzett vele, tudom, másba halt meg. Valójában nem vírusok vagy baktériumok végeztek vele, hanem a Rendszer, amelybe nem fért bele. A barátom volt, és nagyon fáj érte a szívem.”

Én a Bástyasétyány ’74 forgatásán ismertem meg; a nyolcvanas évek elején még egyszer találkoztam vele: akkor a prágai Laterna Magicában dolgozhatott már. Ez a színház más eltiltottaknak is menedéket nyújtott. 

Schorm megtört ember benyomását keltette: búsképű lovag maradt, meg nem alkuvó, félreálló, eszméinek vereségébe beletörődő.

Annak a nagy prágai filmrendező-generációnak volt tehetsége, mely a hatvanas évek elejétől-közepétől, kicsit a magyar filmmel egy időben, kicsit megelőzve, kicsit másként, más utakon teremtett esztétikai és erkölcsi értelemben is új értékeket.

 „Betiltott filmek”. Olyanok, mint a Pacsirták cérnaszálon, Menzel hasonlíthatatlan alkotása, mely még a munkatáborokra is mély és nyugodt, hrabali iróniával tud tekinteni, még ott is felfedezi a szelíd lírát. (A teljes film ITT megnézhető.) 

Idetartoznak a szeretetre méltó Evald Schorm filmjei is.

 „A töprengő” – olvastam róla valahol. Találó szó. Filmjei látszólag elkerülik a harsány politikumot. Még a Mindennapi bátorságban sem a direkt politikum fontos, inkább a posványos, mocskos társadalmi háttér rajza.

Hőse rosszul érzi magát a bőrében, kibírhatatlanok a mindennapjai. Gyári munkás, s valamiképpen felelősnek érzi magát azok helyett, akik mindent elrontottak. Töpreng. Tisztán látja, hogy minden rossz, hogy becsapták, hogy elárulták. Aztán, a film végén megszökik szerelme elől is, és a gyárudvaron, olajos rozsdás hordók közt bujkál.

Ez a „tékozló fiú” tér vissza következő filmjében (A tékozló fiú visszatérése). Ikeralkotások. A hős most mérnök, s mivel nem tud beilleszkedni sem kispolgári családjának bornírt mindennapjaiba, sem buta és ostobán céltalan munkahelyi feladataiba, egy elmegyógyintézetben lel otthonra.

Megszökne ugyan, de gyilkosnak nézik, és vasvillával kergetik végig a környező mezőn. A bolondokháza alig különbözik a kinti világtól: nincsen remény. 

A film olyan halkan fejeződik be, mint Schorm többi alkotása, mint a rendező élete: egy lassan fényét vesztő, kivilágított ablak képével.

…S ha talán mégis van remény, csak az, hogy a filmszalag nem ég el.

A porhintés iskolája

Írta: Inkabringa

Ha követ dobunk a pocsolyába, akkor felkavarodik az iszap és kiloccsan medréből a sár.

Valami effélére vállalkozott egy észt színházi társulat 2010-ben, amiről tavaly egy dokumentumfilmet is bemutattak.

Most az idei Észt Hét keretében vetítették a Művész moziban.  

A film címe: Miből lesz a por és hová tűnik a pénz?

Már a cím is sejteti, itt bizony a hatalom megszerzésének technikája lesz a téma: a politika.

Történt ugyanis, hogy Észtországban egy színházi társulat megelégelte a választási kampányok egyre szemérmetlenebb porhintését; a mérlegelés és gondolkodás körültekintő kiiktatását a választópolgárokból; az érvek ütköztetésével kialakult véleményformálás helyett az érzelmekre alapuló népmámorítást.

Ezért úgy döntöttek, hogy ők is a politikai arénába lépnek. Kampányt indítanak, és rátukmálják magukat az állampolgárokra.

Miért is ne sikerülne, hiszen tökéletesen kiismerték a populista politikai bájkeltés minden csínját-bínját az elmúlt húsz év alatt.

Céljuk azonban nem a hatalomba jutás volt. Nem az vezette őket, ami általában szokásos, vagyis nem az eszmei és anyagi javak birtoklására törekedtek.

Egyetlen céljuk volt: tükröt mutatni a társadalomnak. A politikusoknak és a választópolgároknak is.

Beharangozták tehát a hangzatos nevű Egyesült Észtország nevű szervezet színre lépését.

Mindent pontosan úgy csináltak, ahogy a politikai pártok.

Összegyűjtötték a populista szlogeneket, ígéreteket, marketingfogásokat, népámításokat, istencsináló mechanizmusokat.

Hozzáláttak a választók befolyásolásához, manipulálásához, fanatizálásához.

Csakhogy ők kezdettől nyilvánvalóvá tették, hogy ez egy színjáték, valódi céljuk a politikai masinéria belső szerkezetének megvilágítása.

A pénztelenségüket kreatív ötletekkel ellensúlyozták, hiszen a színház éves költségvetését tették kockára e demonstratív kísérlet miatt.

Közönségtalálkozókat szerveztek, ahol a befolyásolás különféle technikáira mutattak példát.

Egyik alkalommal a színpadra hívtak valakit a nézőtérről. Ott állt egyedül, védtelenül egy színházi közönség pásztázó szemei előtt. Majd biztatták a közönséget, hogy segítsenek neki, álljanak mellé. Ha többen vannak a színpadon, már nem olyan kínos ez az egész.

Tapinthatóan radikalizálódott a kezdetben kedélyes közönség. Két táborra szakadva határozottan ellenségesen fordultak egymás felé.

Az Egyesült Észtország színre lépése természetesen azonnal kiváltotta a politika felháborodását, remegni méltóztatott, hatalmát, befolyását és pénzét félteni kezdte a színészektől.

Mi van, ha komolyan veszik, és tényleg a politika porondjára lépnek?

Ahogy az egyik politikus mondta, a pártoktól független gondolkodók jelentik mindig a bökkenőt egy kialakult hatalmi helyzetben. Mindenről van véleményük, és ezt még mondják is. Ki szereti az ilyet, ha politikus?

A politikának a világot fekete-fehérben látó, feltétel nélkül hívő és a másik tábort feneketlenül gyűlölő választókra van szüksége. Így kényelmes a hatalmi játszma.

Az egyik parlamenti párt képviselője őszinteségi rohamában kibökte, hogy a pártjában időről-időre felbukkan a változtatás igénye. Aztán mégis maradnak a jól bevált populista szemfényvesztésnél, mert a világon sehol sem olvasnak pártprogramokat.

A színtársulat készített egy internetes választási filmsorozatot is, ahol a Monty Pythonhoz hasonló abszurd humorral elmagyarázták a választópolgároknak a politikai manipulálás természetrajzát. A kampányok, a befolyásolási technikák, a sajtómanipuláció, a sztárcsináló kreatúra, minden sorra került.

Majd eljutottak arra a pontra, amikor egy sportcsarnokban kampányrendezvényt szerveztek.

Hatalmas vállalkozás volt és merész. Egyszerre volt színházi produkció és társadalmi kísérlet.

A választókban határozott érdeklődést váltott ki ez a látványosan átlátszóvá tett kampánycirkusz.

Pillanatokon belül elfogytak a jegyek, mondani sem kell, hogy az elsők között a regnáló pártok foglalták le a maguk szektorait.

Egyre durvább és alattomosabb módon támadták a szervezőket. A sajtómunkások pártlojalitásból, vagy bulvárbotrány keltésből elképesztő kiforgatásokat közöltek róluk.

Ők pedig válogatás nélkül ontották a leleplező fricskákat.

Lett is hőbörgés.

Sorra pattantak ki az arra hivatott lángelmék fejéből a különféle összeesküvés-elméletek a külső hatalomtól kezdve azon át, hogy valamelyik belső politikai erő áll a háttérben, a lehető legvadabb elképzelésekig.

Csak azt az egyet akarták nehezen elhinni, hogy józanul gondolkodó, a demokráciát tevőlegesen is művelni kívánó emberek figyelemfelhívó demonstrációjáról van szó.

Nem ehhez vannak szokva, ahogy mondani szokás. Mert az is elhangzott a filmben, hogy az észtek inkább belemennek ebbe a pártos gyűlölködésbe és bábként ráncigálásba, mint hogy választói elvárásaikkal és igényszintjükkel hatékonyan és tevékenyen befolyásolják a politikusok mentalitását.

A színtársulat nemcsak a politikai pártok kisded játszmáit kritizálta, hanem az önálló véleménytől ódzkodó, a politika által kijelölt érdekkörön belüli mozgásba belekényelmesedő, punnyadt ön- és közbizalmú, vagy épphogy önelégült választópolgárokat is.

Igazi politikai show volt ez, minden elemét felhasználva az ilyenkor szokásos eljárásoknak, természetesen felnagyítva, eltúlozva, és ezzel egyértelművé téve.

A rendezvény végéhez közeledve egyre nőtt a várakozás és a feszültség a nézőtéren. Vajon bejelentik-e, hogy hivatalossá tett politikai tényezőként mégis indulnak majd a választásokon?

A főszervező azonban közölte, hogy bár sejti, mostanra már a nézőtéren ülő pártaktivisták elküldték vészüzeneteiket feletteseiknek, de ők eredeti tervükhöz ragaszkodnak, ez egy színházi produkció, egy társadalmi kísérlet, politikai blöff és egyben demonstráció volt.

Nem keresnek híveket, támogatókat. Maradnak a kaptafánál.

Ezzel az állampolgári demonstrációval csupán jelezni kívánták, hogy beleuntak a politikai vurstliba, egyben kiismerték annak mechanizmusát. Gondolkodó állampolgárok és nem hatalomszerzésre alkalmas használati eszközök.

A politikus pedig nem isten, nem császár, nem rajongás tárgya, hanem a közösségért és a közösségnek felelős ember. Felelősség van a kezében, nem hatalom.

Végül így búcsúztak:

„Mindenkinek köszönjük! Szabadok vagytok.”

Az egyik parlamenti párt képviselője szerint mindenki megértette ugyan a célzást, de minden megy majd tovább ugyanúgy, ahogy eddig.

Talán a fejekben valami mégis változik… - reménykedtek a szervezők.

Nos hát, így mennek a dolgok Észtországban. Hallatlan.