Fieszta

Írta: Inkabringa


Úgy kezdődött, hogy belekeveredtem. Véletlenül. Kiléptem valahonnan és ott találtam magam közöttük. A felszabadult futballmámor kellős közepén. Napi tudósításokat ezután sem adunk, ez most kivételes és különleges. Az "itt és most" élménye. Majd rátelepednek, kisajátítják, manipulálják, akiknek erre késztetése és lehetősége van, de ez a mai este még a közös örömé.

Én már sokat megélt asszonyszemély vagyok, de ilyen felhőtlen örömöt még nem láttam ennyi véletlenül összekeveredett emberen együtt. A villamos állt a körúton. Az ablakain kilógva vadidegenek kezet ráztak egymással, összepacsizott gyalogos a bringással, az autós morzét dudált örömében. A tömeg hömpölygött, de nem olyan félelmetes hőzöngős módon, ahogy megszoktuk a meccsek után. (Reméljük, ez végképp elmarad.) 

Ez valami egészen különleges volt.

A körút két oldalán az emberek egymásnak integettek, kiabáltak, énekeltek, a szembejövők összeölelkeztek. 

Ezt hívják fiesztának. Régóta várom, hogy csak egyszer az életben lenne egy ilyen igazán spontán örömünnep mifelénk is. Aminek mindenki részese, amikor kiszaladnak az utcára a különféle rendű-rangú emberek, és hömpölyögnek, énekelnek és együtt örülnek. 

Ez most megadatott. Belecsöppentem. Sokáig követtem, a lábamat lejártam, nem is erre akartam jönni, nem is most akartam hazaérni, végül alig tudtam hazaérni. 

Mi a csuda? 

Fieszta volt Budapesten.

Sch. politikus zászlóba csavarba boldog

Írta: bikassygergel


Nem politikai pártjának zászlajába van csavarva, hanem kedvelt futballcsapatának lobogójába. Sch. politikus pár napja feladta a politikai vezető szerepét, és szemmel láthatóan boldogabb ember, mint eddig volt. Megértem: politikus ugyan soha, de ugyanannak a piros-kék csapatnak boldogult ifjúkoromban magam is nagy szurkolója voltam, melynek zászlaját egy jó néhány éves ellesett fotón az ex-politikus magára borította. Most egy beszélgetős sportműsor vendégeként szívesen beszél futballról: kiderült, még idén tavasszal is elment lelkesedésre oly kevéssé okot adó közepes csapatának a kiesés ellen vívott élet-halál harcára.

Irigylem, és dezertőrnek érzem magam példája mellett. Én már vagy huszonöt éve szinte hallani sem akarok régi csapatomról, zászlómat dühösen (vagy gyáván?) eldobtam. Nemcsak lelombozóan rossz, csapnivaló játék üldözött el végleg a magyar pályák tribünjéről, hanem a förtelmes csalások, a bundák mindenheti, szűnni nem akaró áradata. Piros-kék csapatom sem volt mentes ettől az ocsmányságtól. Hogyan tudjak szurkolni nekik, amikor soraikba hívták a játékosként nulla, bundázásban oly nagy no-name csatárt, B.várit. Ez a "labdarúgás címzetes szégyene" még előző csapatában képes volt húsz méterrel fölé lőni egy tizenegyest, akkor kapta a szépen csengő "bundaházi" nevet.

Csápoljak Bundaházinak? Nehéz tapsolni, de még ránézni is nehéz egy (vagy több) bundaházira, nehéz nem elundorodni arról, ha ezek a szégyentelenek piros-kék színbe öltöznek. Különben is, egy ideje a világ legjobb piros-kék labdaművészeit lehet látni minden hétvégén a fotelből, és az ember nem szégyenkezik, hanem néha repes, sőt zokog az örömtől játékuk láttán. És nemcsak fotelszurkolás! Húsz év óta évente kétszer is Rómában tölthettem heteket, ott szurkolója, sőt bejegyzett klubtagja lettem a piros-sárga (bordó-napfény) csapatnak, lehetett szeretni őket, nem ma volt, de utolsó bajnoki címük elnyerésekor egy ismeretlen római motorossal ölelkeztem a tömegben, és majdnem beugrottam utána egy nagy szökőkútba.

Valahogy irigylem Sch-t, aki nem undorodott meg véglegesen hazai csapatunktól, és tavasszal elment Dunaújvárosba, a kiesés elleni élet-halál harcba. Itt megint csak a leggyalázatosabb bunda fenyegette előre az eredményt, szerencsére nem a mi gárdánk, hanem a hatalom-pénzelte riválisok készültek bundázni a színfalak mögött. Ezért sem akartam volna odamenni. Pedig minden jól sikerült: játékosaink, ha jól nem is tudtak játszani, de csúsztak-másztak. Angyalföldről leutazott négy autóbusznyi szurkoló, és olyan hangorkánt csaptak, hogy még a régi szép időkben sem...

A csapat, mint valami új Csabagyöngye a Mándy Iván-regényben, vitézül küzdött, és nyert akár a mesében. A kopott lelátón, több száz Csabagyöngye-drukker között ott lobogtatta zászlaját - helyettem is - Sch., az ex-pártvezető. Vannak szép dolgok az életben.

Nőügyek

Írta: Inkabringa


Idén jelent meg a tömegmédia befolyásoló mechanizmusairól szóló könyv Az Egyetértés-gépezet címen, egyik szerzője Noam Chomsky. A könyv mottója John Milton egyik sora: „Azok, akik megvakították a népet, vakságáért gyalázzák őket.” Majd elemzések olvashatók a tömegek befolyásolásának és megtévesztésének példázatairól. A szerzők konklúziója, hogy a 21. században az egyre leleményesebb tömegvakítás veszélyei a legjobban úgy kerülhetők el, ha az emberek a kis, helyi közösségekben való aktivitásuk révén a társadalmi folyamatok felelősségteljes elemzőivé, alkotóivá és generálóivá válnak ahelyett, hogy egy fentről közéjük dobott „cafatot” marcangolnának. Ahogy Arisztotelész mondotta: „márpedig az ember csak cselekvés által létezik”.

Ez jutott eszembe múlt héten, a Nőügyek című dokumentumfilm bemutatóján. A film a Palantír Film Alapítvány műhelyéből került ki, rendezője Füredi Zoltán, aki a DocuArt vezetője is. A Palantír Alapítvány és a DocuArt célja a kultúrák közötti párbeszéd elősegítése, a dokumentumfilmek és a vizuális antropológia valóságlátásának megismertetése. 

Ez a szó - nőügyek - több értelmezési tartományt is megnyit, melyek szellemesen feleselnek egymással. Első ránézésre a film témája a nő, de nem a csábos, nem a szende, nem a szőke, nem a barna, nem az öreg, nem a fiatal vagy egyéb jelzőkkel ellátott „sztereotip entitás”. A film igazi témája az értelmes és sorsáról dönteni képes, a közösségért felelősséget vállaló ember, akik ez esetben történetesen főként nők. Ezzel máris eljutottunk egynéhány „rázós” témához, melyeket egyesek szitokszóként emlegetnek, mások meg épp ezért tabuként kezelnek. A Nőügyek mindezen témákat magában foglalja, de sokkal általánosabb tanulságot hordoz. A film a hétköznapi emberek öntevékeny, önsegítő, életjavító aktivitására ad szemléletes példákat.

Mivel nincsenek mély gyökerei a társadalmunkban, ezért olykor értetlenség, lesajnálás, gyanakvás kíséri a civil szerveződéseket. Mit akarnak a hétköznapiságukhoz ragaszkodó hétköznapi emberek hétköznapi ügyeikkel a fároszok, héroszok és népvezérek földjén? A civilek porba hulló földi halandóként a saját életterüket teszik élhetőbbé és gondolkodóvá. Márpedig ha ezek a kis, hétköznapi aktív civil szervezetek behálózzák az országot, egyre nagyobb divatba jön az önállóság és döntésképesség. Kelet-Közép-Európa történetében kevés alkalom volt a hétköznapi civil aktivitást megtapasztalni, inkább az épp aktuális mindenható fensőbbség követése volt az elvárás. Václav Havel a civil társadalmak fontosságáról szóló írásából már idéztem máskor is, most is megteszem: „A civil társadalom a demokrácia legszilárdabb alapja. (…) A politikai pártok és a politikai intézmények kiszikkadnak a sokrétűen strukturált civil társadalom éltető nedve nélkül, elveszítik kezdeményezőképességüket, végül politikai profik begyöpösödött, zárt csoportjává silányulnak. (…) Minden eddiginél fontosabb azonban, hogy a civil társadalom öntudatra ébreszti az embereket.”

A fentiekből kitalálható, hogy a Nőügyek című dokumentumfilm a női civil szervezetekről szól. A Norvég Civil Alap támogatásával megvalósult „A női sokszínűség képei – filmes workshop a hatékony kommunikációért” című tíz hónapos projekt keretében a Palantír Film Alapítvány 2015 áprilisától kezdődően Budapesten, Miskolcon és Veszprémben workshopot szervezett női civil szervezeteknek a hatékony kommunikáció módozatairól, a média eszközeinek praktikus felhasználásáról. A workshop elméleti és gyakorlati médiaismeretek elsajátítását is magában foglalta. Civil szakértő (Komlósi Orsolya), médiaszakemberek, úgymint grafikus (Grosan Cristina), filmrendező (Lakos Nóra), televíziós és online újságíró (Bombera Krisztina és Hasszán Zoltán), kommunikációs szakember (Leichtman Ágnes) és más meghívott előadók vezették be a civil szervezetek képviselőit a hatékony média megjelenés módozataiba. A korszerű vizuális marketing használata a civil szervezetek esetében nem a profitszerzést, hanem a segítő- támogató hálózataik kiterjesztését szolgálja: minél többen tudjanak róla, hogy nincsenek egyedül és a problémáik megoldására van segítség.

A workshopon 22 női civil szervezet vett részt, a nőket érintő problémák széles spektrumát képviselve. Hozzáteszem nyomatékkal, hogy a női civil szervezetekben nemcsak nők tevékenykednek, hanem férfiak is, együttműködve egy közös megoldandó célért. Ahogy a nézőtéren sem csak nők voltak, mellettem is ott ült e blogban is társam. A workshop végére valamennyi szervezet készített egy néhány perces bemutatkozó filmet magáról. Nem beszélve arról a plusz hozadékról, hogy az egymásról sem tudó civil szervezeteknek kapcsolati rendszert, tapasztalatcserét és tudásbázist jelentettek a közös munkával és együttgondolkodással töltött hónapok. 

Sokszínű és sokérdeklődésű e női civil szervezetek tevékenységi köre, ahogy a nők is ilyenek, meg a férfiak is, és úgy általában az emberek. Nokedliszaggatóval még senki sem csinált prosperáló társadalmat. Valamennyi szervezetet nem tudom felsorolni, bár arra érdemesek lennének, néhány szervezetet azonban megemlítek. Változatosak a nők problémái és a segítség módozatai a mai társadalmunkban. Vannak, akik a párkapcsolati erőszaktól szenvedő nőknek segítenek saját tapasztalatból dolgozva, mert ők maguk is életük egy szakaszában áldozatok lettek. Más szervezetek az emberkereskedelem áldozatává váló és prostitúcióra kényszerített nőknek segítenek kiszabadulni és újra integrálódni a társadalomba.

A film egy fiatal lányról szóló történettel kezdődik, akinek minden lépését a szülei és a környezete felügyeli, nem találkozhat négyszemközt fiúkkal, egy eltitkolt ártatlan sms is botrányt okoz, pedig ő felnőtt nő, vágyai vannak és ábrándjai. Csakhogy ez a felnőtt fiatal nő értelmi fogyatékos, és bár a szakemberek szerint kellő felvilágosítással lehetne szexuális kapcsolata és egyáltalán nem ártana neki a szerelem érzése, a családja és környezete a fogyatékossága miatt, még ha a legjobb szándékból is, nem engedi felnőni. Az Értelmi Fogyatékosok Országos Érdekvédelmi Szervezete (ÉFOÉSZ) a fiatal értelmi fogyatékos nőknek és férfiaknak segít, hogy felnőttként tekinthessenek önmagukra, felnőtt élményekhez jussanak a világtól elzárt életterükből kilépve. A workshop alatt készült kisfilmjük ITT látható.

Az EMMA Egyesület anonim vonala a várandósság, szülés és gyermekágy témában várja a nők hívását, akik mástól nem tudják/merik megkérdezni, nem jutnak információhoz, bizonytalanok, kétségeik vannak, vagy egyszerűen őszintén szeretnék kibeszélni valakinek az érzéseiket. A workshopon készült kisfilmjük ITT látható. Az Otthon Segítünk Alapítvány országos hálózattá vált, azoknak a kisgyerekes családoknak segít, ahol a támogató háttér hiányzik (pl. nagyszülők). Segítő hálózatot szerveztek olyan anyákból, akiknek már nagyok a gyermekeik és segítenek a családoknak a napi életükben, egyben kapcsot jelentenek a külvilággal. A Mosoly Utca Alapítvány az éhező gyermekeknek segít. A filmbeli bemutatkozásban az alapítvány vezetője elmondta, hogy férfi kollégája gyerekként tapasztalta meg az éhezést, ő pedig anyaként élte át életének egy szakaszában, hogy nem tudott enni adni a gyermekeinek. Sorsuk jobbra fordulásával azoknak segítenek, akiknek a családjuk és környezetük nem tud, és napi küzdelem a gyerekeik ételhez juttatása. A Partners Hungary Alapítvány a romák és nem-romák közötti interkulturális mediációt vállalta magára. A megoldást a párbeszéd és a másik szempontjainak megismerése jelenti. A bemutatkozó filmjük ITT látható. A Jövőkerék Alapítvány a menekültként ide érkező nők munkához jutását és társadalmi integrációját segíti, akik speciális tudásukkal hasznos munkavállalókká válhatnak. A bemutatkozó filmjük ITT látható.

Sokak szerint a civil szervezetek gyengék, hétköznapiak, partikulárisak, nincs profi világfordító erejük és anélkül mi értelme az életnek. Mások messiásként tekintenek a civilekre, akik megoldják mindenki helyett a társadalmi problémákat, az összes többi meg továbbra is ellehet, mint a befőtt. Pedig a civilség lényege épp az, hogy megmaradnak sokféle hétköznapiságukban, ám egyre szélesebb társadalmi rétegekben jelenik meg az aktivitás, involváltság, véleményformálás igénye. Ha egy társadalom a hétköznapi emberek sokszínű, változatos, reflexív, tevékeny csoportjaival átszőtt, az a befolyásolhatóságot és kiszolgáltatottságot mérsékli, az önálló véleményre és érdekérvényesítésre való képességet növeli. A Nőügyek nagy erénye, hogy erre a szemléletmódra mutat példákat. Ez a film nem a valamik vagy valakik elleni harcról szól, még csak nem is kizárólag a nőknek szól, hanem a közös célokról, és a célok eléréséért való közös munkáról. 

Két bajnok: Ali és Mailer

Írta: bikassygergel


Most, hogy a sporttörténet talán legnagyobb bokszolója, Muhammad Ali (Cassius Clay) meghalt, mindenki előáll saját emlékeivel. Televíziós emlékekről van szó, jelentkezzen, aki élőben látta valamelyik meccsét. Főleg, mert nálunk alig, vagy egyáltalán nem közvetítették. Ha most előállok, csak azért teszem, mert a Joe Bugner ellenit "Berlin, az NDK fővárosában" láttam, a hotel egyik gondosan lezárt különszobájában, ahol a nyugatnémet tévét lehetett fogni, csak különleges vendégeknek. A különleges vendégek ez esetben a leghíresebb magyar beat-zenekar tagjai voltak, nekik engedélyezték, én meg bementem velük. A meccs érdektelen volt: Bugner, magyar születésű angol (vagy ausztrál) bajnok derekasan és reménytelenül, nehézkesen és fantáziátlanul küzdött, Ali valóban "táncolt", egyszer barátian megpaskolta Bugner fenekét, és az egész valahogy unalomba fulladt.

A másik mérkőzés viszont Ali legnagyobb küzdelmei közé tartozott, a Foreman elleni 1974 novemberi meccs. Kongó fővárosában vívták, szabadtéri stadionban. Ali és reklámstábja gondoskodott arról, hogy Foreman, a derék baptista lelkész a "fehérek szolgája", a "feketék árulója", és más efféle címkét viseljen a helyi nézők szemében. Az esélyek tán egyformák voltak, Foreman hatalmas ütéseiről volt híres, Ali, mint előbb is írtam, a "táncáról". Ha jól emlékszem, Foreman rögtön az elejétől szinte a kötélhez szögezte Alit, aki most nem táncolt, hanem hajladozott a borzalmas ütések elől, sokszor fogta ellenfelét, a bíró pedig sokszor figyelmeztette, nem volt szép meccs. De hatalmasan izgalmas volt: Foreman iszonyú erővel rohamozott és ütött, Ali bravúrosan hajladozott. Értők azóta is ezerszer elmondták, hogy Ali tulajdonképp pihent, amíg a kötélnek támaszkodott. A hetedik vagy nyolcadik menetig pihent, akkor aztán villámgyorsan fél-táncfordulattal eljött a kötéltől, és teljesen váratlanul kiütötte a hústorony erőbajnok lelkészt. A hetvenezres közönség őrjöngött a boldogságtól: Ali a meccs előtt és utána is hangsúlyozta, Foremant ő fehér embernek tartja, és ekként fog elbánni vele. 

A boksztörténet leghíresebb meccsét én egy párizsi presszóban néztem disszidens barátommal. Egy másik magyar disszidens is csatlakozott hozzánk. Ali és egyben a sporttörténelem másik "legnagyobb meccse egy-két év múlva zajlott le Fülöp-szigetek fővárosában. Ez volt a Frazier elleni harmadik meccse, 1-1-re állt köztük az állás. Ennek boksz-szakmai tanulsága és érdekessége jóval nagyobb, mint a kongói meccsé, Frazier egész máshogy (és jobban) öklözött, mint a behemót lelkész, és Ali is élete legjobb formájában volt. Mindketten az összecsuklás határán álltak a tizenötödik menet végén, majdnem négykézláb fejezték be. Addig viszont a boksz magasiskoláját mutatták be, és a győztes Ali ekkor lett a század legnagyobb ökölvívója.

Két szuperbajnok szupermeccse, igen. De a Foreman-Ali mérkőzésnek sokkal több társadalmi-politikai-bokszon túli tanulsága volt, nem véletlenül erről írta Norman Mailer egyik legjobb dokumentumregényét (The Fight, inkább tiszta dokumentum). Magyarul is megvan, talán A csata címen. Lehet bokszolni, lehet olvasni.

Vitorlavirág zeneterápiával

Írta: bikassygergel



Vitorlavirágom nem akar virágozni. Volt már, elég sokáig élt, és virágzott, bár elég ritkán.

No, ezt most átültettem, és zeneterápiával is próbálkozom. Erre a célra a KlasszikRádió nevű adó kínálkozik, tele (általában könnyebb) klasszikusokkal, Kis éji zenével, sok Csajkovszkijjal, Mozart klarinétversennyel, romantikákkal, és, akinek kell, sikerfilmek filmzenéivel. Én bizony néha Morriconénál is elzárom, de a vitorlavirágnak talán jó lesz.

Valaki ma azt mondta, igazából önmagamat vittem zeneterápiára. Ezen el kell gondolkodnom.