Keresés ebben a blogban

2016. június 13., hétfő

Sch. politikus zászlóba csavarba boldog

Írta: bikassygergel


Nem politikai pártjának zászlajába van csavarva, hanem kedvelt futballcsapatának lobogójába. Sch. politikus pár napja feladta a politikai vezető szerepét, és szemmel láthatóan boldogabb ember, mint eddig volt. Megértem: politikus ugyan soha, de ugyanannak a piros-kék csapatnak boldogult ifjúkoromban magam is nagy szurkolója voltam, melynek zászlaját egy jó néhány éves ellesett fotón az ex-politikus magára borította. Most egy beszélgetős sportműsor vendégeként szívesen beszél futballról: kiderült, még idén tavasszal is elment lelkesedésre oly kevéssé okot adó közepes csapatának a kiesés ellen vívott élet-halál harcára.
Irigylem, és dezertőrnek érzem magam példája mellett. Én már vagy huszonöt éve szinte hallani sem akarok régi csapatomról, zászlómat dühösen (vagy gyáván?) eldobtam. Nemcsak lelombozóan rossz, csapnivaló játék üldözött el végleg a magyar pályák tribünjéről, hanem a förtelmes csalások, a bundák mindenheti, szűnni nem akaró áradata. Piros-kék csapatom sem volt mentes ettől az ocsmányságtól. Hogyan tudjak szurkolni nekik, amikor soraikba hívták a játékosként nulla, bundázásban oly nagy no-name csatárt, B.várit. Ez a "labdarúgás címzetes szégyene" még előző csapatában képes volt húsz méterrel fölé lőni egy tizenegyest, akkor kapta a szépen csengő "bundaházi" nevet.

Csápoljak Bundaházinak? Nehéz tapsolni, de még ránézni is nehéz egy (vagy több) bundaházira, nehéz nem elundorodni arról, ha ezek a szégyentelenek piros-kék színbe öltöznek. Különben is, egy ideje a világ legjobb piros-kék labdaművészeit lehet látni minden hétvégén a fotelből, és az ember nem szégyenkezik, hanem néha repes, sőt zokog az örömtől játékuk láttán. És nemcsak fotelszurkolás! Húsz év óta évente kétszer is Rómában tölthettem heteket, ott szurkolója, sőt bejegyzett klubtagja lettem a piros-sárga (bordó-napfény) csapatnak, lehetett szeretni őket, nem ma volt, de utolsó bajnoki címük elnyerésekor egy ismeretlen római motorossal ölelkeztem a tömegben, és majdnem beugrottam utána egy nagy szökőkútba.
Valahogy irigylem Sch-t, aki nem undorodott meg véglegesen hazai csapatunktól, és tavasszal elment Dunaújvárosba, a kiesés elleni élet-halál harcba. Itt megint csak a leggyalázatosabb bunda fenyegette előre az eredményt, szerencsére nem a mi gárdánk, hanem a hatalom-pénzelte riválisok készültek bundázni a színfalak mögött. Ezért sem akartam volna odamenni. Pedig minden jól sikerült: játékosaink, ha jól nem is tudtak játszani, de csúsztak-másztak. Angyalföldről leutazott négy autóbusznyi szurkoló, és olyan hangorkánt csaptak, hogy még a régi szép időkben sem...

A csapat, mint valami új Csabagyöngye a Mándy Iván-regényben, vitézül küzdött, és nyert akár a mesében. A kopott lelátón, több száz Csabagyöngye-drukker között ott lobogtatta zászlaját - helyettem is - Sch., az ex-pártvezető. Vannak szép dolgok az életben.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése