Írta: bikassygergel
Most, hogy a sporttörténet talán legnagyobb bokszolója, Muhammad Ali (Cassius Clay) meghalt, mindenki előáll saját emlékeivel. Televíziós emlékekről van szó, jelentkezzen, aki élőben látta valamelyik meccsét. Főleg, mert nálunk alig, vagy egyáltalán nem közvetítették. Ha most előállok, csak azért teszem, mert a Joe Bugner ellenit "Berlin, az NDK fővárosában" láttam, a hotel egyik gondosan lezárt különszobájában, ahol a nyugatnémet tévét lehetett fogni, csak különleges vendégeknek. A különleges vendégek ez esetben a leghíresebb magyar beat-zenekar tagjai voltak, nekik engedélyezték, én meg bementem velük. A meccs érdektelen volt: Bugner, magyar születésű angol (vagy ausztrál) bajnok derekasan és reménytelenül, nehézkesen és fantáziátlanul küzdött, Ali valóban "táncolt", egyszer barátian megpaskolta Bugner fenekét, és az egész valahogy unalomba fulladt.
Most, hogy a sporttörténet talán legnagyobb bokszolója, Muhammad Ali (Cassius Clay) meghalt, mindenki előáll saját emlékeivel. Televíziós emlékekről van szó, jelentkezzen, aki élőben látta valamelyik meccsét. Főleg, mert nálunk alig, vagy egyáltalán nem közvetítették. Ha most előállok, csak azért teszem, mert a Joe Bugner ellenit "Berlin, az NDK fővárosában" láttam, a hotel egyik gondosan lezárt különszobájában, ahol a nyugatnémet tévét lehetett fogni, csak különleges vendégeknek. A különleges vendégek ez esetben a leghíresebb magyar beat-zenekar tagjai voltak, nekik engedélyezték, én meg bementem velük. A meccs érdektelen volt: Bugner, magyar születésű angol (vagy ausztrál) bajnok derekasan és reménytelenül, nehézkesen és fantáziátlanul küzdött, Ali valóban "táncolt", egyszer barátian megpaskolta Bugner fenekét, és az egész valahogy unalomba fulladt.
A másik mérkőzés viszont Ali legnagyobb küzdelmei közé tartozott, a Foreman elleni 1974 novemberi meccs. Kongó fővárosában vívták, szabadtéri stadionban. Ali és reklámstábja gondoskodott arról, hogy Foreman, a derék baptista lelkész a "fehérek szolgája", a "feketék árulója", és más efféle címkét viseljen a helyi nézők szemében. Az esélyek tán egyformák voltak, Foreman hatalmas ütéseiről volt híres, Ali, mint előbb is írtam, a "táncáról". Ha jól emlékszem, Foreman rögtön az elejétől szinte a kötélhez szögezte Alit, aki most nem táncolt, hanem hajladozott a borzalmas ütések elől, sokszor fogta ellenfelét, a bíró pedig sokszor figyelmeztette, nem volt szép meccs. De hatalmasan izgalmas volt: Foreman iszonyú erővel rohamozott és ütött, Ali bravúrosan hajladozott. Értők azóta is ezerszer elmondták, hogy Ali tulajdonképp pihent, amíg a kötélnek támaszkodott. A hetedik vagy nyolcadik menetig pihent, akkor aztán villámgyorsan fél-táncfordulattal eljött a kötéltől, és teljesen váratlanul kiütötte a hústorony erőbajnok lelkészt. A hetvenezres közönség őrjöngött a boldogságtól: Ali a meccs előtt és utána is hangsúlyozta, Foremant ő fehér embernek tartja, és ekként fog elbánni vele.
A boksztörténet leghíresebb meccsét én egy párizsi presszóban néztem disszidens barátommal. Egy másik magyar disszidens is csatlakozott hozzánk. Ali és egyben a sporttörténelem másik "legnagyobb meccse egy-két év múlva zajlott le Fülöp-szigetek fővárosában. Ez volt a Frazier elleni harmadik meccse, 1-1-re állt köztük az állás. Ennek boksz-szakmai tanulsága és érdekessége jóval nagyobb, mint a kongói meccsé, Frazier egész máshogy (és jobban) öklözött, mint a behemót lelkész, és Ali is élete legjobb formájában volt. Mindketten az összecsuklás határán álltak a tizenötödik menet végén, majdnem négykézláb fejezték be. Addig viszont a boksz magasiskoláját mutatták be, és a győztes Ali ekkor lett a század legnagyobb ökölvívója.
Két szuperbajnok szupermeccse, igen. De a Foreman-Ali mérkőzésnek sokkal több társadalmi-politikai-bokszon túli tanulsága volt, nem véletlenül erről írta Norman Mailer egyik legjobb dokumentumregényét (The Fight, inkább tiszta dokumentum). Magyarul is megvan, talán A csata címen. Lehet bokszolni, lehet olvasni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése