Idézek a most nyolcvan éves, csak fiatalként elképzelhető Tolnai Ottótól.
„Nomármost az én fölfogásom szerint a vajdasági
költő olyan költő, akinek van tengere. Nekem
van tengerem. Az Adria. Ezért valamiféleképpen
be kellett emelnem a tengert a költészetembe.
Ez Domonkosnak egyből sikerült rimbaud-i,
saint-john perse-i eszközeivel, a Rátkában.
Nekem nem voltak szavaim…” (Interjú, 1986)
 |
| Tolnai Ottó |
Lehet, hogy nem voltak szavai a tengerhez, és talán épp ezért minden szavát az Adriának adta. Ráadásul mélyen, tragikusan igaza van: a vajdasági magyar költőknek van tengerük, más magyar költőknek csak akkor, ha elmentek innen, például a legmesszebb tengerekre... (mint Ferdinandy vagy Makai) de hát más az, nem szülőországuk ajándéka. "Szülőhaza, szülőország?... érdekes különbség, de azért nincsenek egymástól olyan messze.
Ha nem tévedek, és ötven éven át folyamatosan nem tévedhetek, Tolnai Ottóval először az 1969 júniusi könyvhéten találkoztam, a Fórum Kiadó sátránál dedikálta könyvét. Úgy emlészem, akkor már talán létezett az Új Symposion, csak a Fórum, de mintha itt közös sátruk lett volna. Magyarországon mindkettő is csak "tűrt gyümölcs" volt. Buta kifejezés, az akkori politikából fakadt. még ha most írom is le először. Tolnai Ottó sudáran, fehér ingben állt a Fórum sátra előtt, ismeretlenként is szívesen beszélgetett velem. Baráti mosolya akkor sem fagyott le az arcáról, amikor megkértem, vigye el magával Újvidékre kéziratos, és szintén "tűrt" kisregényemet. (Ez az ELTE irodalmi pályázatát ugyan megnyerte, de kiadásra nem javasolták - ezért volt "tűrt".)
Tolnai elpakolta kéziratomat, és bólintott. Vagy nem bólintott, mindenesetre elfogadni látszott kérésemet. Nem tudom, tudta-e, hogy bár sok könyvüket elolvastam, én semmit nem tudok a fiatal vajdasági írók jugoszláviai helyzetéről, például arról, hogy leginkább épp őt, Tolnai Ottót figyelgetik és jelentgetik szorgos "olvasók". Olyan olvasók, akiknek más a főhivatásuk. Nyilvánvaló, hogy magyarországi kollégáik is tudják, mikor mi a teendő. Mi történjen például Tolnaival, ha a határon elvesznek tőle egy engedély nélkül vitt gépirat-csomót. Azt majd megtárgyalják jugoszláv és magyar elvtársak - már, ha kiderül egyáltalán... Mivel a történet után évtizedekig nem is láttam Tolnai Ottót, fogalmam sincs, kiderült-e valami. Elvitte-e egyáltalán a paksamétát. (Bolond lett volna, gondolom ma.) A kéziratom nemcsak, hogy nem jelent meg - ott sem -, de semmiféle választ nem kaptam.
Mindez magánszorgalmú magánügy maradt tehát. Tolnai Ottót legközelebb évtizedek múltán láttam (és hallgattam a felolvasását), amikor a Magyar Tudományos Akadémián életműdíjjal tüntették, Göncz Árpád méltatta. Olvasónak azért nem voltam a legutolsó: már díjazása előtt is az egyik legjobb magyar költőnek és hasonlíthatatlanul érdekes prózaírónak tartottam. Minden - általában alig megszerezhető, csak Jugoszláviában kiadott könyvét megszereztem valahogy. 1990 után már az itt megjelenteket is.
Árvacsáth című verseskötetét tartottam a legtöbbre, és ezzel semmi meghökkentőt nem mondok. Csáth Gézát, és az összes többi magyar költőt Szabadka és Zenta környékéről persze, hogy ő ismeri legjobban. Mint személyes barátait, mindegy, ma élnek, vagy száz éve élnek. Ugyanilyen megragadó, ahogy a helyi festőket ismeri, magyarokat, szerbeket, mindenkit, aki tehetséges. Ehhez legfőképp a helyi tájat kell ismerni: szülővárosát és tágabb határát. Palicson (is) élt, de minden közeli városban és községben is élt. Meg Párizsban is talán rövidebb ideig, meg Európa néhány más táján, kösse fel a nadrágját minden olvasó, aki Tolnai Ottó lakhely-lajstromát akarná térképezni. És újból, és legfőképpen: a tenger, az Adria... Legtöbb, sok-sok mondattal múltba és jelenbe fonódva indázó prózakötetét egyfolytában, elejétől-végéig talán nem is előszörre érdemes olvasni. Hanem, amikor már részleteiben (csapongva, hisz az ő elbeszélésmódja még inkább csapong és indázik), részleteiben már elolvastuk: akkor jöhet sorban, elölről. És akkor megint világos lesz, hogy egyetlen főhőse az Adria.
Olvasása közben néha elképedtem: az író mondjuk épp húsz vagy harminc éves ott a nyári Adrián, barátjával, Domonkos költővel reggel héttől mondjuk este hétig leúszik (nem uszoda vizében!) úgy huszonöt kilométert, naponta megisznak három-négy-öt liter dalmát bort Domonkos költővel, és így tovább reggel, nappal, éjjel, hajnalban, nyárról nyárra... Adria minden minutumban! ... Bámulatomat bús felhőcske is fodrozta. Bevallom szégyenkezve: kicsinyesen bús gondolat. Az ugyanis, hogy nem mindenki képes naponta huszonöt kilométert úszni tengerhullámokban, és ugyanaznap öt-hat litert meginni. Jó-jó: Tolnai Ottó-szöveget sem képes mindenki írni, leginkább ő maga: de én ezt természetesnek tartom, bután komikus volna, ha ezért irigyelném, röhögséges nagybuta röhögés volna, igen-igen. No de az, hogy mint valami tengeri hősök vízifaun-hőse, Adria-matrózok győztes versenytársa, tengerpartok és szeszek diadalmasan verhetetlen kánikulai csúcsvitéze... ez nekem sok, mormoltam ott a képzelt tengerparton utána sandítva napfényes robogásának. (Mert mi van, kérem, ha valaki nem született Adria-úszásra, ha valaki csak 500 métert tudna ott összeúszni sima vagy háborgó tengervizeken, mi van azzal, aki egész este csak három decit tudna meginni, és az ordítozó, vagy krúdysan borongó kocsmázás sem az ő világa? Akinek éjjel még aludnia is kell (ez igazán szégyenletes), és nem vág neki a tengervíznek másnap már korahajnalban...Költői kérdés, bár bizonyára akad rá több jó válasz is: én nem találok. (Azonkívül, hogy annak nem osztott jó lapokat az élet - jól tévedek?)
A Tolnai Ottó életének és művének egyik kulcskönyve a 2004-ben megjelent sok-fejezetes nagy életmű-interjú, (Költő disznózsírból) Parti Nagy Lajos kérdéseivel és szerkesztésében. Abból az is kiderül, hogy Tolnai szülőhelyéhez, Magyarkanizsához nagyon közel a Tisza, kisgyerekként már illett átúszni. Erről hát ne is töprengjünk most többet. Esetleg arról, hogy a most nyolcvanéves Tolnai Ottó gyerekkorától kezdve végig nagyon izgalmas és viharvert volt a magyar történelem, de méginkább viharvert a vajdasági és szerb történelem - és ő benne élt a közepében. Életmű-interjújában rengeteg szerb és magyar ismerősről esik szó, és persze az ő életükről is. Festők vagy írók, vagy nem festők és nem írók. Aki elolvassa bármelyik prózakönyvét, ismerősként találkozik majd velük.... Hogy folytassam, töredékesen? Nem tudom, mindenki ismeri-e az igaz legendát, hogy Tolnai Ottó volt feloszlása előtt a Jugoszláv Írószövetség utolsó főtitkára... Ez megintcsak loboncosabb fantáziájú tény, mint amit ki lehetne találni... Mint ahogy az önéletrajzi fűtöttségű minden könyvében a legkisebb napi kalandot sem.
Tolnai Ottónak rengeteg kötete jelent meg az elmúlt harminc évben, szinte összeszámolni sem lehet.
Költészete legjobb lapjain (az Árvacsáthban is) szinte balladisztikusan tömör. Prózájánál kuszábban, mégis rendezetten indázó hosszú mondatokat semmilyen más mai magyar írónál nem találhatunk. Rendezetten indázó? Na, az ezért nem mindig igaz, úgy talán nem is lehetne indázni. Gyakran rendezetlenül indázik. Közép-európai őserdő az Adria partján.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése