A látogató – Citátumok 17.

Írta: Inkabringa

Konrád György irodalmi öröksége összetett. A gyermekkori és családi emlékek történelembe ágyazottsága, az európai gondolkodástörténet, a szabadságvágyó egyén társadalomba vetettsége sokrétegűvé teszi ezt az életművet.

Konrád Györgyre emlékezve, temetése napján, az első könyvét idézem fel. Ez a könyv, A látogató, félévszázada jelent meg, 1969-ben. Konrád az 1960-as években gyámhatósági gyermekvédelmi felügyelőként dolgozott. Amit könyvében leírt a peremre szorított életek, félredobott sorsok között töltött éveinek tapasztalatairól, a társadalmi elvárásokkal és hivatali közönnyel szembeni ellenállásáról, tehetetlenségéről, kiábrándultságáról - döbbenetesen időszerű napjainkban is. A könyv megírásához talán egyetlen ok vezette: a kiszolgáltatottak és félreállítottak iránti felelősségérzete.
Ez a könyv most, 2019-ben olvasva is vádirat a tehetetlenséget szenvtelen szigorral leplező társadalmi korlátoltságok ellen. Mintha csak egy mai látleletet olvasnánk. 

Konrád György (1933-2019)

Akkoriban nem volt más társadalmi közeg a leszakadó csoportok segítésére, csak a bornírt és közönyös állami szféra. Talán, ha Konrádnak akkor lehetősége lett volna rá, kimenekülve az állami-hivatalos közegből, csatlakozik egy civil szervezethez, de akkoriban még nem léteztek. Ahogy manapság sok szociális munkás, társadalomtudós, pedagógus, jogász és egyéb szakember menekül ki az állami szociális szférából, és keres valódi, aktív és kreatív megoldásokat a civil szférában, a félévszázada sem megoldott társadalmi problémákra. Mert most még vannak az államtól független civil szervezetek. Még vannak…

Létük közügy és nem közöny tárgya. Ha valamire szüksége van ennek a társadalomnak, akkor felelős, önállóan gondolkodó és tevékeny állampolgárokra a leginkább. Vagyis civilekre. 

A politikai szemfényvesztés, a közéleti hőbörgések és a bulvárlatyak korában senki nem figyel azokra, akikről Konrád György írt. Pedig a társadalmi jólléthez vezető úton sokkal inkább érdemesek a figyelemre, mint az előbb említettek.

Emlékezés ez most Konrád Györgyre, aki szabad szellemként élt ebben az országban, ahol a szabadságtól félnek a legjobban: a szabad döntéstől, a szabad gondolkodástól, az öntevékenység szabadságától.
Egyúttal főhajtás ez a peremre szorítottakért, a magukra hagyottakért, valamint a felelős elkötelezettséggel dolgozó szociális szakemberekért, a társadalomtudósokért és az állami gyámkodástól független civil szervezetekben tevékenykedőkért. Mindazokért, akikre nem figyel ez az ország. 

A citátumok most Konrád György A látogató című könyvéből következnek.

„Kiskorú gyermekeinek, valamint az államérdeknek védelmére fölhatalmazva, az a dolgom, hogy összebékítsem körülményeivel, s hivatalból ellenezzem hajlandóságát a szenvedésre. Teszem, amire a törvény és tapogatózó ítéletem feljogosít, s megbabonázva nézem, milyen ronccsá, semmivé zúzódik, ahogy a rend lecsap rá.”

„Helyük volt a világban, ha nem is több, mint a repesznyomoknak házaink vakolatán.”

„Hadd kínlódjanak itt körülöttem, ahogy már megszokták, ahogy már megszoktam, ahogy már fel sem tűnik.”

„Zavarban vagyok, megszököm.”

„Ügyirataim szereplői zöldágra vergődnek, vagy végképp letűnnek a pályáról, de jönnek helyettük mások. Mit tehetek a kudarchelyzetek mozgalmas mozdulatlansága ellen? Semmit, majdnem semmit. Farkasszemezek vele, példázatokat ollózok ki a csődből, jegyzőkönyvezem a kisiklásokat. Megkövesedő emlékezetem helyt ad a botrány fényképeinek: íme ez, íme az, aki viseli, okozza, nem érti, megtorolja, jajveszékeli, rettegi és keresi a szenvedést. A közöny és az átlag ügynöke vagyok, kerülni próbálom a szerződésszegést, de néha tökéletesen megfeledkezem megbízóimról. Rácsukódom áldozataimra, ahogy kimorzsolódnak a világból a törődésből, mely nem is testüket, éveik történetét roncsolja el.”

„Így tárolja a társadalmi rendérzék menhelyen, elfekvő kórházban, elmegyógyintézetek zárt osztályain a felnőtt roncsokat is, elkülönítve a működőképes többségtől, fegyelmezett türelemmel várva gazdaságos elhalálozásukra.”

„…majd az ápolda vezetőivel kezet rázva lesietnék az oszlopos kocsifeljáróhoz, ahol az autó félig leeresztett ablakán dobolva már türelmetlenül várna a taxisofőr, hogy visszaszállítson ebből az emberbarátian álcázott ravatalozóból a balesetein átözönlő városba, ahol mindkettőnknek munkahelye, családja, tagolt beszédre képes baráti köre van, s ahol többé-kevésbé hatékony szervezetek működnek, hogy észszerűen elkülönítsék tőlünk, feladatkörünket ellátó, szabad polgároktól a nem közénk valókat, az alkalmazkodni képtelen selejtet, az önmagát nyers műveletekkel szabályozó társadalom melléktermékeit: utálatos tengődésükkel ne is emlékeztessenek bennünket semmire, ami őbennük és mibennünk esetleg közös.”

„Ostobaság, de egyre nehezebb délutánonként rácsuknom szekrényem ajtaját panasszal teleírt ügyirataimra. Néha azt gondolom, vereségekben gázolni naponta anélkül, hogy rajtaveszthetnék, szüntelen tartozásban élni, anélkül, hogy nekem lennének adósaim, húsz percet, legföljebb fél órát szánni egy jegyzőkönyvnyi meghallgatásra, mert várnak a többiek, panasztevőt és bepanaszoltat formai ürügyekkel egyaránt lerázni, gyanítva, hogy rövidesen szerepet cserélnek, reménytelen ügyeket látszatintézkedésekkel félretolni, bizonytalan értesülések, elfogult tanúvallomások alapján sietős határozatokat hozni, a kisebb érdeket a nagyobb érdekért rövid habozás után feláldozni, egyetlen kudarc kivételességét nevetséges jogászi szólamokkal a hasonlók sokaságába besorolni, a köznapi esetet a különlegesek mellett elfelejteni, részvét és harag vargabetűi helyett jogszabály és lehetőség rövidített útját követni, több ezer ügyfelet szolgálni futólagosan, ahelyett, hogy csak hármat-négyet vagy csak egyetlenegyet feloldhatatlanul, néha azt gondolom, szélhámosság.”

„jöjjön el mindenki, aki akar, egyikünk beszél, másikunk hallgat, legalább együtt vagyunk.”

Godard ugróiskolája

Írta: BikassyGergely

Jean-Luc Godard: Bevezetés egy (valódi) filmtörténetbe. Francia Új Hullám Kiadó, 2018. (szerk. Pentelényi László)

(Az alábbi szöveg a Filmvilág 2019. szeptemberi számában megjelent változat bővebb, hosszabb verziója)

Ebben a könyvben csak a tanári és diáki lelkületű olvasók csalódhatnak. Vagyis majdnem mindannyian, hisz azok vagyunk, diákok, vagy tanárok. Fájdalom, Godard kevés akad köztünk.

Kedves Diákok és Tanárok! Ti, Önök és mi! "Igazi", sőt "valódi" filmtörténetet semmiképpen se várjunk. Godard, ha már elvállalta a kanadai egyetemi előadás-sorozatot, szeret a filmjeiről beszélni. Inkább a filmjei ürügyén más filmjeiről is, bár mintha a várakozásnál és ígéretnél, a tervezettnél talán kevesebbet, de a sajátjairól és főleg általában a filmekről, a film "létezéséről", a film csinálásáról és nézéséről kedvvel beszél. A kérdésekre azonban ritkán válaszol, vagy majd mindig másra kanyarodik. Nem szeret a kérdésekre egyenesen válaszolni. Mégsem mellébeszél, hanem valahogy fölé, vagy alá. Hallani és érezni, hogy minden választ ott helyben rögtönöz. Ez igencsak érdekes tud lenni. "Mert ez az én filmem, és ezt bizony direkt csinálom, épp azért, hogy a nézők kérdezzenek, olyan kérdéseket tegyenek fel, amelyekre nincs válasz". Így a Kifulladásig-ban villanásra megjelenő saját figurájáról.

Több kötetben tervezte/tervezik a szöveg megjelenését. Ebben az első kötetben a Kifulladásig és a Kis katona kapcsán/ürügyén fejtegeti gondolatait. A rögtönzésekről, arról, hogy miért beszélnek kevesebbet női szereplői (valóban, Belmondo szétfecsegi a filmet, a furán ugráló fecsegésből valami töredezett egész emléke vagy átviláglik, vagy nem - Jean Seberg keveset.)

Jean-Luc Godard

"Ugró vágás". Godard hamar legendássá váló eljárása, mi másról faggatnák, mint erről. Susan Sontag Godard-ról szóló régi könyvének magyar fordításában "zökkenő vágás". A szerkesztő idézi az ide vonatkozó helyeket, passzusokat, szerencsére. Ezt nem lehet megunni, ezért is kínálkozik az "ugró vágás" mellé párhuzamnak az "ugró szöveg" a könyvet olvasva.

A könyvet, legalábbis ezt a magyar változatot nem olyan nehéz elolvasni, mint az eredeti franciát (a változtatás nélkül leírt magnószöveget). Godard mindenáron azt akarta, hogy a leírt szöveg azonos legyen a magnón felvettel. Ezt nagyrészt teljesen lehetetlen megérteni. "Ugró szöveg", ha bátorkodunk így fogalmazni. Említettem, a kérdésekre nagyon gyakran mást felel, saját gondolatait állandóan megszakítja... vagy inkább a szöveget, a mondatok folyamát szakítja meg, talán mert torlódnak, talán, hogy a gondolatai belül még inkább összesodródjanak. Valami állandó küzdelem, birkózás a mondatok és a gondolatok között. A magyar változat mindezt erősen megszelídítette, olvashatóvá tette.

Elmondja, hogy stúdióban szeret forgatni, a nyugalom miatt, és utcán nem szeret, elkerülendő a váratlan, kiszámíthatatlan zavarokat. Értjük, ő maga akar váratlan lenni. De hisz a Kifulladásig egy része épphogy az utcán készült, sok emlékezetes jelenet. Megint az érzem, hogy alkotóként csak jelenidőt érez, nagyon erősen kell rákérdezni, visszanyomni egy-egy régi forgatásba, akkori állapotába. Ezt nem szereti, néha csodálkozik akkori mivoltán/állapotán. "Minden meg volt írva előre, de mindent akkor, a helyszínen írtam." Ennyit az állandóan feltett rögtönzés kérdéséről.

"Akarja tudni, hogy maga miért fasiszta?" Ez egy dühöngő és provokatív vita-résztvevő, talán diák, talán csak vendég kérdése. Nem Godard-hoz, hanem a vitavezető egyetemi tanárhoz intézte. Godard kicsit élvezi az indulatos dühöngést, ilyenkor kerekebben fogalmaz, mintegy esszéisztikusan és higgadtan. Nem titkolja, örül, ha dühöt vált ki, és hogy helyette másnak is alkalma van dühöngeni.

Algériai háború és fasizmus. Hökkentően azt fejtegeti, maga is fasiszta nézeteket tükrözött (vagy közvetített) a Kis katona (betiltott) vásznán. Nem  nagyon hozza az ígért párhuzamokat a mestereivel (Fritz Lang, Preminger), de saját filmjéről és Fritz Lang híres filmjéről is felfedezi, hogy a cselekmény erőltetett vagy nehezen követhető, vagy teljesen érdektelen, és nincs köze a valósághoz. Lehet, hogy igaza van - vagy nincs... igazán nem fejti ki.

Furcsa szemszög, csapong, ugrik, elhajol és belehajol s kérdésekbe, a kérdések elől, minduntalan ellentmond mindenkinek és önmagának, de átzeng valami  mából. Tud úgy nézni régebbi filmjeire, mintha teljesen kívülről nézné. Csak a jelen szemszögét ismeri el, nem nagyon akar "belehelyezkedni" a múltba. "Éljünk a mi időnkben".

Hitler, a fasizmus és a sztárkultusz így együtt, és együtt szemlélve, bizonyára a mához tartozik. Godard egyébként legtöbbször mulatságosnak vagy szórakoztatónak nevezi a kétségbeejtő jelenségeket. Állandó szimbiózist lát a valóság és a filmek között, a rossz filmekben is, sőt, főképp azokban. "A sztárság bizonyos értelemben olyan, mint a rákbetegség" - mondja. A történelmi párhuzamok elől nincs menekvés. Hitler és Lenin. "Míg Oroszországban éhség tombolt, ő a Zürichre néző hegyekben kerékpározott". Ez a "legkreatívabb időszaka" mondja felvillanyozódva (Lenin néha rosszul, néha jól döntött - jegyzi meg). 

Nem hivatkozik egyik legjobb saját filmjére - kérdés, mikor készült -  de a Sauve qui peut la vie-ben nagyon fontos a svájci kerékpározás, a forgatási szünetekben kérlelte a színészeit, hogy ne várakozzanak passzívan, kerékpározzanak. Ez bevált (képileg is izgalmas és bizonytalan), amikor Huppert vagy Nathalie Baye biciklizik. Néhány nagy festő képei inspirálták, nem a biciklizőt, hanem az útkanyarulatokat - itt, ebben a könyvben, mondom, csak Lenin biciklizik, akinek ideologikus-politikai "helyes döntéseire" talán ne térjünk ki, Godard sem teszi. Maoista korszakában akkori eszmetársai nyilván megrótták volna helyeslésének még a szikrájáért is. Egy el nem készült Godard- filmben viszont ez a Lenin, döntsön helyesen avagy tévesen - zseniális lehetett volna. Így első emlékre a Félbolond néma figurája jut eszembe (maga Godard játszotta egyik kései filmjében).

Godard: Sauve qui peut la vie

De hát nemcsak a "Bicikliző Lenin", ez a tervezett filmtörténet sem készült el, hiába bízott benne a naivan lelkes, tanáriasan fantáziátlan Serge Losique. Godard a váratlanul elkanyarodó gondolatoknál jó igazán. Furcsa helyzetet vél látni és érezni abban, hogy egy québeci egyetemen beszél. Maga az egyetem is úgy általában "furcsa" szerinte, általában az egyetem - mintha őrültekkel volna tele. Hát még a Québeci Egyetem. Se nem USA, se nem Franciaország, de nem is az igazi Kanada. Fejtegetni kezdené, miben is rejlik Québec különlegessége, természetesnek feltételezve, hogy ő maga egyáltalán nem ismeri Kanadát, és főleg nem Québecet. A vitavezető tanár kicsit zavarban van, szerencsére a vitát többször megzavaró diák-provokátor itt elemében van, a tanárt ez nagyon zavarja, Godard-t kevésbé, ilyenkor egyre érdekesebb gondolatai támadnak.

Néhány résztvevő igyekszik, hogy szakmai kérdésekre is választ kapjon. Szakmai kérdés az ugró vágáson kívül leginkább a kompozíció. (p 55.) Erre belelendül, de elakad, elkanyarodik. Külön előadást érdemelne pedig.

Lang: M - Egy város keresi a gyilkost és a saját filmje: "mi a közös bennük"? Bár együtt határozták el a montreali programvezetővel az összevetést, amikor az megkérdezi, nem válaszol. Peter Lorre filmvégi nagy jelenetét kétértelműnek, nehezen érthetőnek mondja, az ilyesmit viszont szereti felfejteni, itt belevág, majd abbahagyja. Saját régi állapotát és forgatási helyzetét is erősen bírálja, az olvasó ne idegeskedjen, ha olyankor sem derül ki, miért is.

"A valódi filmtörténet?" Ebből a mostani, első magyar kötetből nem sok valósul meg. A francia megjelenéskor szinte mellbe (arcba) vágó benyomásom volt a végtelen, átláthatatlan kuszaság. Valami esőerdei dzsungel. Vagy óceánmélyi. Egy mondatot nem mertem volna magyarra fordítani, azt sem láttam, hogy van-e szabályos mondat, vagy egymást tipró, építő gondolat-töredékek szövevénye. Godard nem engedte a francia kiadáskor fésülni szövegét - hívebb akart lenni az eredeti magnószöveg minden polipos (vagy indázó, vagy lápvidéki?) kanyarulatához. Becsülendő volt, és talán hiábavaló.

Mint ahogy becsülendő most Magyari Andrea szolidabb és érthetőbbnek szánt úttörése is az esőerdőben vagy az óceánmélyi homályban.

Az Új Hullám Kiadó heroikus munkát végzett, Pentelényi László hatalmas lábjegyzet és "szerkesztői megjegyzést" produkál, olykor laza asszociációval maga is tágítva a szemhatárt. A Kiadónál megszokott fotómelléklet jóval több, mint illusztráció, érdekesen Illés György és Raoul Coutard egy-egy rokon beállítás, néha mesterkélt, néha szinte zseniális képi párhuzam. (Rengeteg magyar, amerikai és francia cím, adat, személynév, évszám.) Kevés sajtóhiba és elírás. Azért akad: a főszövegben, (nem a kisbetűs lábjegyzetben) épp ezért zavaró és furcsa Himmler helyett "Himmel"-t olvasni, a szerk. és korrektor éppúgy tudja, mint én, (az olvasó) hogy leginkább a neveknél, főleg történelmi neveknél kínos a betűhiba. És: Genf vagy Genova - a francia városnevek téves magyar fordítása nagyon zavaró... (29. l.)

Mindez talán mellékes.

Nincs két Godard. Csak az idegesítően eredeti Godard van, aki franciául és magyar fordítási kísérletben olvasva épp annyira eredeti és egy, mint a filmvásznon. Ez a kusza, vasalhatatlan, kisimíthatatlan és összefésülhetetlen szövegfolyam épp ezért különös, sőt jótékony olvasmány.

Jean-Luc Godard

Évszakváltás tánclépésben

Írta: Inkabringa

Itt van az ősz.

Nem baj.

Bár a napfényes órák száma drasztikusan csökken majd ahogy haladunk bele az őszbe, és a szottyadt szürke esős hetek sem oly hívogatóak.

Mégse bánjuk, hogy ősz lesz.

Jelzi, hogy a Föld forog, az évszakok jönnek és mennek. Legalább van még valami normalitás ebben az idióta világban.

Mielőtt rátérnénk őszi fajsúlyosabb témáinkra az elkövetkező bejegyzéseinkben, pillantsunk vissza a könnyed és mondén nyárra.

Olyan világban élünk, ahol a konzumkultúra béklyóit csörgetjük, és a világ bizonyos pontjain ezt autokratikus társadalmi berendezkedéshez idomulással fűszerezzük. Ruha teszi az embert? Az bizony. A fogyasztói társadalom sztereotip sablonjai szerint élünk? Mi az hogy, teljes odaadással. 
"Amit birtokolsz, az birtokba vesz téged."
És ez baj? Igen, ez bizony baj. Sok bajnak okozója.

Manapság a táncot is csak megnézzük, követjük, de nem műveljük.
Ez a társadalmi aktivitásra is igaz, de ezt most csak mellesleg jegyzem meg.

Pedig a tánc hihetetlen boldogságfaktora az életnek. Felszabadultságot és életkedvet visz ebbe a praktikus és kegyetlen világba.
Ezért aztán az idei nyárról fontos emlékem lesz, amikor önfeledten táncoló emberek között lehettem.

A swinget Amerika adta egykoron a világnak és a világ örülhet ennek az ajándéknak. Nekem úgy tűnik, Kelet-Európában reneszánszát éli. Sokan menekülnek ebbe a táncba a fásult belenyugvás és egyszerre menetelés régiójában. A swingben van valami olyan lazaság, kreativitás és önállóság, amire rácsodálkozik a Hitler és Sztálin árnyékában engedelmessé idomított kelet-európai ember. A swing a társadalmi elnyomó tespedtség elleni lázadás egyik formája volt egykoron az amerikai feketéknek. E mai magyar hon lakói számára azt képviseli, hogy juszt sem adjuk fel a spontaneitásra és lazaságra vágyó énünket, bármennyire is karót nyelt sznobnak, kommersz-zabáló trendkövetőnek és a társadalmi elvárásoknak megfelelő nyárspolgárnak kell lenni.

S ha valaki idegenszívűséggel (ennek nagy divatja van mostanság) vádolná meg a swing tánc kedvelőit, annak azt mondom, hogy én megtanultam a széki és mezőségi táncrendet, a dunántúli, szatmári és moldvai táncokat. Aki ezeket egymástól nem tudja megkülönböztetni, ne akarjon magyarabb lenni másoknál. És az sem, aki meg tudja különböztetni. 

Mindezek mellett azonban nagy kedvvel tanultam a görög, délszláv, cigány, latin-amerikai és afrikai táncokat is.

Szeretem magam a világ részének tekinteni.

Így aztán az idei nyárnak örök emléke marad, hogy ennek a nacionalista xenofóbiába ájult országnak a provincializmus és világra nyitottság között imbolygó fővárosában („neve is van: Budapest”) a turbános indiai, a brexittől sújtott angol és a kelet-európaiságát cipelő magyar swinget táncolt fesztelen barátságosságban különféle kerthelyiségekben.

A globalizmusnak ellenszenves formája, amikor a fizetőképes kereslettel (más néven emberekkel) elhitetik, hogy a trendek és brandek birtoklása a boldogság forrása.

Ezek a nyári felszabadult táncolások a globalizmusnak egy egészen más, és számomra nagyon is szimpatikus formáját mutatják.

Ha ez a szemlélet felülkerekedne, akkor a világ egész élhető hely lenne.

Még ősszel is.

 Kapcsolódó bejegyzések:

Szép őszünk lesz, nemde?

Swing, swing...