T. D.

Írta: Inkabringa

Van egy régi füzetem, tele versekkel, verssorokkal. A borítólapjára ezt írtam egykoron: T. D.

Tandori Dezső verseit, verssorait írtam bele. Aztán betelt a füzet, hanyagul írtam máshova a verseit, ide is meg oda is, vagy csak a köteteiben jelöltem meg sorokat, amikről úgy éreztem, míg élek, velem maradnak. Mert Tandori egész életemben volt és a versei majd egész életemben kísérnek. Nem hivalkodva, inkább elbújva, ahogy ő élt.

Tandori Dezső (1938-2019)

Kopottabb lesz nélküle a magyar ugar. Tandori különc volt, mondjuk különállónak, még inkább kívülállónak. Hetek, hónapok óta egy másik magyar kívülálló könyveit olvasom, Krasznahorkait, és az olvasása közben gyakran eszembe jutott Tandori. Meg Weöres Sándor is. Három kívülálló, akik képesek elemelni ezt az országot valami univerzális irányba.

Tandori verebekről írt, játékmedvékről, lóversenyekről, kocsmákról, közértekről, gombfociról, napi banalitásokról. A totális és a minimális között egyensúlyozott. Olykor próbára tette olvasóit. Ontotta az (ön)reflektív, rendkívüli érzékenységű és éleslátású verseket irodalomról, zenéről, képzőművészetről, kortársaknak és klasszikusoknak dedikálva, sőt, rajzolt is verseket. Olyasmit hozott létre az irodalomban, mint Kurtág György a zenében.

Csodálatosan bánt a magyar nyelvvel, mindent tudott róla, amit kell, és még azt is, amire nem is gondolnánk. Látszólag úgy nyúlt hozzá, mint egy komisz gyerek: kitekerte, szétszedte, elcsavarta. De valójában a tenyerében tartotta, mint egy madarat. Aztán a vers végére érve előttünk áll a szédítő gondolatmélység. És mi meghajolunk előtte. Tőle bízvást tanulhatunk magyarul. Ha van vigasz a mai korban, akkor ez az: Szpéró, a veréb, messze túléli e kopár jelen nagy hatalmú tótumfaktumait. Ahogy Tandori is.

Szpéró

Tandori zseniális költő volt (ő így mondta: versreszelő), egy hóbortos angyal, egy különc tünemény, meg nem érdemelt gyöngyszeme ennek a házmester-országnak, fején sísapkával, vállán verebekkel.

Most vettem egy fehér lapú füzetet és ennek a fedőlapjára is ráírtam: T. D.

Olvassuk továbbra is Tandorit örök idejű jelen időben.

„Én mindenben a világra akarok hasonlítani, főleg abban, amiben eltérek;

mert szeretném, ha legalább a gyakorlatozásig jutna a kísérlet;

és mivel bárki félre is vonulhat, és én is akarhatnék ilyet, nem magam végett.

Én a világ dicséretére volnék, ezért érkeztem el most legalább a füvekig;

és máris tanácstalanul állok, nem tudom, fontos-e, hogy az ember hogyan öltözik;

mert az kétségtelen, hogy a fűben akármi öltönyben végig nem fekhetik.

Bár itt további ellentmondásokba keveredem, hiszen én ugyanakkor

annak is híve vagyok, hogy amit elhatároztunk, valósítsuk meg;

ezért a belső függetlenségért vonzott sok munka, még ha

nem voltam is hülye, és tudtam, mi az, ami nem üzlet;

de én ma is boldogan hárítom el a legpompásabb vállalkozásokban

való részvételt, ha következményképpen bizonyos ráncigálósditól félek.”

(Blues Szép Ernőért)

„Archimédeszi folt vagyok csak.”

(Auguste Renoire: Evezősök a Szajnán Bougivalnál)

„s nem is hiába volt, ha tűntét észrevetted”

(Az arc állványai; illumináció)

 „Hát amikor én az egyetemet, mondom,

elvégeztem, a lehetőségek nem

tomboltak körülöttem, látnom

lehetett volna, ha figyelek, de

nem figyeltem ilyenre, volt épp elég

könyv elolvasni, zene meghallgatni

való, volt Ottlik, Mándy, Beckett,

Camus, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes,

voltak a festők, még nem a magyarok,

vagy ők alig, de volt Bach, Bartók, Couperin,

vagy mit tudom én, Cage, Stockhausen,

minden felsorolás esetleges,

voltak ezek a dolgok, és nem értem

rá azt figyelni, mint jutnak előre

ezek vagy azok, s hogy hol van az

az „előre”. Nem is tudom, mire

mondtam ezt most, Csak hogy jól beszélgettünk,

talán arra, és ezt említeni sem

kell, miért kellene, jelenség

világig ábrázolható ez csak,

más meg, akárhogy nézi, akárhogyan

próbálja összeszedni, mi volt velünk,

nem tud majd eligazodni, bár

nem volt okunk semmit se kuszálni.”

(Megnyerhető veszteség – 21.)

 „mi meg csak fekszünk-kelünk itt oda-vissza,

összetévesztünk kívült és belült,

helyben lengve, mint mozdulatlan inga;

elmacskolunk és elmadarulunk,

útlanról útra, s fordítva, jutunk,

és mindezt nyíltan, mindezt leplezetlen,

mint ha szólnánk: „Hát nem tudom, magam sem…!”

(Mint ha)

„Aki jól ért, mosolyog most, legyintve:

ezt magunknak gondoltuk eleinte…!

Még annyit se! Elvártuk egyszerűen,

hogy menjen minden egyre nagyszerűbben.

Ebből mi lett? Átforduló napok

változtatták meg a színdarabot.

És jó, ha van kiről e napvilágon

azt gondolnunk:…”Egy gondolat se bántson”…”

(„Egy gondolat se bántson”)

 „Ég veled, legközelebbig! Csak hol, s mi lesz az?”

(Álombeli beszélgetés Vas Istvánnal)

„az ember még úgy ezt-azt gondol

állapotban jár a közökben,

miket munkák s kiválasztások

hoznak rá, mint áldást vagy átkot.

Tákolva, mi nincs is, a „ták”-ot.

Ennyi az ember élete,

legyen boldogtalan vele,

legyen boldog vele.”

(Csuppan, ami csu)

„Igen, csupa reménység

vagyok, nem fogy türelmem,

honor húsz, árak kétszáz százalékkal,

emelkedik egészség

fokozásán a lelkem,

vajazgatom rosszkedvem nagy karéjjal,

és az ég olyan lukas, mint az ózon,

és a földet, a leendőt, besózom,

ne unjam. Előre vigasztalódom.

S készülődöm, miféle búcsúszókon

csusszanjak át örök kulimezőkre:

„Örök ra… Voltam… Örök ra… Örökre.”

(Örök ra)

Kapcsolódó bejegyzések: Nat Roid 57 - Tandori 75