Kirakat

Írta: Inkabringa

Megunhatatlan élmény Budapest utcáin járva az üzlethelyiségek kirakatát szemlélni. Ahogy slendriánságból vagy egyéb okból ott maradnak az előző üzletek cégtáblái is. Nem tudom, miért van így. Általános divat. Nemrég láttam egy ilyen „üzlettörténetet”. Az apró üzlethelyiség bejáratának két oldalán hatalmas, színes táblák őrzik az előző bérlők nyomát. Az egyik oldalon fittséget és egészséget megőrző reformélelmiszereket hirdet a tábla. A másik oldalon thai masszázst. Mindkét cégér hatalmas, színes, hivalkodó és messziről szembetűnő. A bejárat üvegajtajára ragasztott diszkrét feliratból azonban nyilvánvalóvá válik az üzlet jelenlegi rendeltetése: temetkezési iroda.

A speciális, semmihez nem hasonlítható magyar jóléti társadalom megtestesülése ez a kirakattörténet.

Villamoson ültem egyik este. Nem volt túlzsúfolt. A többség az okostelefonját babrálta elmélyülten. Bár voltak üres ülőhelyek, egy négy fős csoport a villamos ajtajánál állt és csendes érdeklődéssel pásztázta az esti Budapestet. Láthatólag turisták voltak. A Margit hídon mentünk át. Ekkor a méla csendet meglepett kiáltások tépték szét. Mindenki összerezzent és felkapta a fejét. A turisták üdvrivalgása volt ez. A lenyűgözött ámulat felkiáltása. Meglátták a méltóságteljesen hömpölygő Duna fölött a kivilágított Lánchíd, Országház, a Vár és a Gellért-hegy látványát. A turisták elragadtatottan bámulták, arcuk, szemük ragyogott az örömtől. Önkéntelenül mi is odanéztünk. Na, igen. Szépecske. Eszembe jutott, édesapám hányszor, de hányszor elmondta, hogy a legfontosabb az életben, hogy fel tudjam mérni a külcsín és a belbecs közötti arányokat.

Nyáron egy távolsági buszon utaztam. Mellém ült egy hetven év körüli férfi. Hamarosan szóba elegyedtünk egymással. Felszabadító volt az értelmes nyitottsága. Általában csapdában érzem magam az ilyesféle spontán beszélgetésekben, ahol folyton arra kell figyelnem, milyen témákat kerüljek, hogy ne toljanak az esküdt ellenség kategóriájába, mert valamiről másként vélekedem. Utastársam mellett nyomát sem éreztem ennek a feszélyezettségnek. Ritkaság ez ebben az országban. Elmondta, hogy nyugdíjas kertész. Nagyon szerette a munkáját, többféle módját is kipróbálta a kertészeti alkalmazottól a vállalkozóig. Mindenhol azt érezte, gúzsba kötik a kezét, pedig tele volt ötletekkel. Ezt itthon nem szeretik.

Kialakult köztünk valamiféle bizalom, így a beszélgetésünk olyan irányokba is elkanyarodhatott, amire ismeretlenek, sőt még ismerősök között is kevés példa van e honban. Azt mondta, ő már sok mindent megélt ebben az országban és nekem elárulja, szerinte mi itt a legnagyobb gond. Mert mindig csak azt emlegetik, hogy ebben a népben ott él 1848. március 15. és 1956. október 23. szelleme. Ő ennek nyomát sem látja. De azt látja, hogy ebben a népben ott él 1957 tavaszának megalkuvása és meghunyászkodása. Az ügyetlenebbek ezt közönnyel, az ügyesebbek fölényes távolságtartással vagy cinizmussal leplezik. Aki ez ellen hangot emel, azt lepisszegik, kioktatják vagy hátat fordítanak neki. Ha ez egyszer megváltozik, élni is lehet majd ebben az országban, nem csak túlélni. 

Majd a végső nagy titkába is beavatott engem. Ő ugyanis huszonöt éve Mikulás. Kelet-Magyarország senki által számon nem tartott városkáiba és falvaiba jár a gyerekekhez óvodákba, iskolákba, gyermekotthonokba. Vicces és megható történeteket mesélt Mikulás-életéről. Mert tudjam meg, mondta utastársam, Mikulásnak lenni egy hivatás. Ez nem kirakatmunka. Lehet, hogy a ruhája csak jelmez, a fellépése csak színjáték, de amit átad a gyerekeknek, az őszinte odafordulás és elfogadás. Figyelni kell rájuk és bátorítani őket, hogy merjenek a jóért tenni.

Nyár óta fontolgatom ennek a találkozásnak a megírását a társadalmi diskurzus fentebb jelzett paralitikussága miatt. Most, így év végén nem halogatom tovább. Elvégre egy Mikulással beszélgettem.