A ház története

Írta: Inkabringa

Régebben foglalkoztatott kutatási témaként egy kisváros piaca, ahova az emberek nem csak zöldségért, hanem hírekért is járnak. Egy kisvárosi piac egyrészt a pletyka epicentruma, másrészt az önreprezentáció fontos terepe. A kutatók szerint a közösségi oldalak sikerének is az a titka, hogy olyanok, mint egy kisváros: mindenki egymást figyeli és önmagát a lehető legjobb színben akarja feltüntetni. 

Ez a posztolt modernség kora.

Én most leszek olyan botor, hogy nem virtuális, hanem valóságos kisvárosról írok. A kisvárosoknak múltjuk van: dicsőségük és szégyenük. Közös történeteik vannak, melyek számos változatban keringenek a generációk között, attól függően, ki, milyen pozícióból meséli az eseményeket. Sőt, a történeteknek is történetük van. (Ajánlott irodalom (Akutagawa) és film (Kuroszava) a Vihar kapujában.) Ezek a történetek kovászt és kötőanyagot jelentenek a város lakói között. Minél régebbi a közösségük, annál sokrétűbbek, mélyebb gyökerűek a történeteik.

A kép illusztráció

A mikrotörténeti kutatások egyik kiváló könyve Arthur E. Imhof Elveszett világok című munkája. A szerző egy német gazdálkodó család nagyjából 400 éves történetét dolgozza fel. A család története szorosan kötődik egy településhez és azon belül egy házhoz. A ház oromzatán évszázadok óta ez a felirat olvasható: „Ez az én házam, és mégsem az enyém, s ki utánam jön, az is így lesz ezzel”. Háborúk, járványok, éhínségek ellenére 400 éven át megőrizték egymásnak a család generációi ezt a házat.

Németországban sem volt könnyű ezt véghezvinni, de Magyarországon jóformán lehetetlen. Az itt élők állandó léthelyzete a kiszolgáltatottság. Földesurak, egyházi méltóságok, állami hatalom kénye-kedvének voltak mindig kitéve. Ha csak a jelent nézem: kisgyermekes családokat, betegeket, egyedül álló időseket tesznek az utcára az állami felelősségvállalás és a társadalmi segítség vagy együttérzés érdemi megnyilvánulása nélkül. Évtizedekig tartó sarcot (lakbér vagy hitel) fizetnek emberek azért, hogy legyen tető a családjuk feje felett. Netán ködös fejlesztési tervekre hivatkozva a hatóságok beláthatatlan ideig akadályozzák, hogy saját ingatlanukat eladhassák. A kiszolgáltatottság mindennapos történelmi tapasztalat e hon lakóinak. Akkor is, ha van valamije, akkor is, ha nincs.

A kép illusztráció

Elmesélem egy magyarországi ház történetét.

A ház az 1930-as évek elején épült egy kelet-magyarországi kisvárosban. Ez a település több mint 400 éve őrzi városi rangját. Soha senkit nem érdekelt e három és fél témájú hazában, ahogy egész Kelet-Magyarország sem. Pedig ott is emberek élnek, ahogy mondani szokás. A városka lakói a 20. század első feléig meglepően működőképes, organikus, felvilágosult és polgárosodott önszerveződésben éltek. A több évszázados családi dinasztiáknak pozitív közösségformáló ereje volt a 20. század első feléig. Nekik köszönhetően lett szülőotthona, tüdőgondozója, gimnáziuma és újsága a városnak. Hivalkodás is volt ebben, közösségi elvárás is, meg a város iránti elköteleződés is.

A kép illusztráció

A házat építtető család is több évszázada élt már akkor a városban, generációról generációra, lassan, de biztosan gyarapodva. A 20. századra jómódú gazdálkodók lettek, akik fa- és szénkereskedéssel egészítették ki a családi földbirtok jövedelmét. Őseiktől örökölt évszázados tudás volt a fejükben a földről, amihez bizony ész kell, hogy évről évre bő termést adjon. Tanultak is: üzletvezetést, könyvelést, modern gazdálkodást. Jártak színkörbe, dalárdába, olvasókörbe. Tökéletesen rendben levőnek találták az életüket.

A család úgy érezte, ideje felcseperedő két lányuknak egy szép házban felnőni, ezért a város egyik rangos utcájának előkelő telkén házat építettek. Nagy lett a ház, hatalmas ablakokkal, elegáns utcai fronttal, bukolikus belső kerttel. Volt mit mutogatni. Kertész, mosóasszony, cselédlány állt alkalmazásban a ház körül. Nem beszélve a földeken és a fakereskedésben dolgozókról. Ügyeltek arra, hogy az alkalmazottaik elégedettek legyenek, ne keltsék rossz hírüket. Afféle nyakas magyar kálvinisták voltak. Hetedíziglen. Ennek minden erényével és csököttségével együtt. Nem lettek sem nácik, sem kommunisták, sem nacionalisták, sem rasszisták, sem antiszemiták, sem politikai vagy vallási fanatikusok. Nem rajongtak és nem gyűlöltek. Pragmatikusan éltek. Soha nem tartoztak sem a hatalmon levőkhöz, sem a hatalomra törőkhöz. Igyekeztek a maguk urai lenni és nem a mindenkori hatalom kegyeitől függni. Ezt a szemléletet adták tovább az utódaiknak. A 20. században ez nehéz örökség lett. A család az évszázadok alatt lassan gyarapodott és megteremtettek maguknak egy kényelmes és biztonságosnak tűnő életközeget. Ennél többre nem vágytak. Sem miniszter- sem püspökcsinálók nem akartak lenni.

A kép illusztráció

A ház elkészült, pompás látványt nyújtott. A legjobb mesterek építették fel a legjobb építőanyagokból. Ezzel aztán lehetett dicsekedni. A lányok teniszeztek, nyelvet tanultak, élték a kisasszonyok életét. Az egyikük vagány volt és közvetlen, a másik rátarti arra, hogy minden körülmények között úrilánynak tűnjék. Készültek arra, hogy művelt úrilányból feleség legyen belőlük. Úgy is lett, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Aztán kitört a második világháború. Egyik pillanatról a másikra szétesett ez a tökéletesnek gondolt világ. A városkában ugyan nem voltak harcok, de először a német csapatok szállták meg, aztán az oroszok. Mindenki menekült, amerre tudott. A csacsogó lányok férjeikkel külföldre mentek. Egyikük Európában bolyongott, a másik Amerikáig futott. Csak idős korában jött haza Magyarországra egyedül, meghalni. A bukolikus kert egy részét eltévedt bomba tépte szét. A ház túlélte a háborút.

A kép illusztráció

A háború után visszatért Európából a kisvárosba a rátarti úrilány a férjével. Állt a ház, messziről látszott, milyen pompás építmény. Gondolták, kezdik elölről abból, ami megmaradt a generációk munkájából. A fő, hogy élnek, és itt a ház, ami mindig a béke szigete volt. A többi majd megoldódik. Csakhogy a házban már idegenek laktak. Nem helybéliek. Arrogánsan elzavarták őket. Itt nincs többé tulajdon, aki hamarabb ér oda, azé, fel is út, le is út. Az elkövetkező hosszú évek alatt a rátarti úrilány a férjével és a két fiával számtalan albérletben lakott az ország különböző pontjain. Szűkölködtek. Elindultak külföldre is a zöld határon át, de a rátarti úrilány második gyermekével a szíve alatt, meggondolta magát, visszafordultak. Foghatjuk a hormonokra, de később már esélyük sem volt a menekülésre. Egy távoli rokon révén sok-sok év után örököltek egy házat messze a szülővárostól egy másik kisvárosban. Itt éltek gyökértelenül, de végre biztonságban. Se tervük, se céljuk nem maradt, csak a túlélés. Ők már ezt a szemléletet adták tovább utódaiknak. Megbicsaklott és végleg kicsorbult a generációk egymásra építkezése.

Bár jogilag a két lányé maradt a ház, amit az édesapjuk építtetett (ennyi maradt nekik a családi vagyonból), harminc évig be sem léphettek oda. Semmit nem tehettek. A rátarti úrilány elszántan küzdött a házért, de minden jogász azt mondta, nyugodjanak bele. A tudj’isten honnan beköltözött család jobban szót értett a hatalommal. Idővel középvezető beosztásba kerültek, de eszükben sem volt kiköltözni a házból. Az úrilányt és bárkit, akit ő küldött, elzavarták. Pedig valószínűleg nem szerették és nem is sokra becsülték a házat. Egyre romosabb lett. Nem gondozták, nem festették, nem javították, szinte szándékosan rombolták. A kert végébe hordták a szemetet, a bombakráterbe. Évtizedeken át. Rejtély, hogy miért éltek így. Vártak a jó lehetőségre. Valósággal túszul ejtették a házat. 

A kép illusztráció

Aztán eljött az a pillanat, amikor az éltes asszonysággá bölcsült lányok úgy döntöttek, nincs mire várni, eladják a házat. A lakókkal együtt. Bajlódjon velük az új tulajdonos, aki talán ismét becsülni fogja a jobb napokat látott épületet. Ők már nem tudtak semmit tenni érte, kiszakadtak abból a közegből, beletörődtek gyökértelenné válásukba. Persze szükségük volt a pénzre is, nem urizálásra kellett. A ház bizony rosszul festett. Sokáig senki nem érdeklődött a csekélyke vételár ellenére sem. Majd jelentkezett valaki, aki történetesen a lányok tágabb családjába tartozott. Bár nagy volt a korkülönbség közöttük, de a szüleik révén, akik unokatestvérek voltak, mégis számos közös családi emléket őriztek. Az éltes dámává vált lányok repestek az örömtől: mégis visszakerül a családhoz a ház, pedig már minden veszni látszott.

A kép illusztráció

A rokon családnak három gyermeke volt. Az anya halvány emlékeket őrzött a ház fénykoráról, ahol kislányként sokat vendégeskedett. Bárcsak ilyenné tudná tenni ismét a gyerekeinek... A háztulajdonos lányok családjához hasonló életet élt az ő családja is valaha. Sem neki, sem a férjének nem volt túl jó a pedigréje az akkoriban fennálló rendhez. Ragaszkodtak elődeik tanításához, függetlenek akartak maradni a hatalomtól, de akkor már nem lehetett olyat csinálni. Nem léptek be a pártba, meg úgy általában sehova. Nem tolakodtak, csak kibírták. Nekik nem járt semmi. Nem rajongtak és nem gyűlöltek, ahogy elődeiktől tanulták.

A ház vételárát épp hogy ki tudták fizetni. Nekik is csak egy ház maradt a családi vagyonból, a férj ágáról eladott háznak a rájuk eső része épp elég volt a vételárra. Ahogy híre ment vételi szándékuknak, egy helyi korifeus mindjárt a dupláját ígérte a házért. Bár szükségük volt a vételárra, az egykori rátarti úrilány mégis azt mondta, a ház a családé marad, a pénz nem érv. Természetesen az új tulajdonosokat sem engedték be a lakók. Lelépési díjat követeltek. A jogászok azt mondták, nyugodjanak bele, szedjék össze a pénzt. Hitelt vettek fel. A lakóknak azonnal kiutalt az állam egy új lakást, ők meg kaptak egy romhalmazt. De tudták, hogy ez a ház csak Csipkerózsika álmát alussza. Romosan is benne volt a legjobb mesterek keze munkája, a legjobb építőanyagokkal.

A kép illusztráció

A nagymamává vált úrilányok, a vagány és a rátarti, harminc év után végre ismét beléphettek az olyannyira szeretett házba és kertbe. A fák és a falak ugyanott álltak. Sikerült megmenteni a házat. Ismét a családé lett. Amíg éltek, visszajártak.

Az új tulajdonosok hozzákezdtek a ház és a kert rendbe hozásához. Kezdetben nem volt építőanyag, a mesteremberek tudása is meglehetősen korlátolt volt, a tömbházak építésével kihullt a kezükből a kreativitás, a család sem dúskált a pénzben. Lépésről lépésre, évről évre, kitartással, odaadással és iszonyú kemény munkával a ház megszépült, a kert varázslatossá vált. A ház eredeti jellegét soha nem engedték megbontani építészeti divatok kedvéért. A mesteremberek mindmáig lenyűgözve bámulják: micsoda faanyag, micsoda tervezés, micsoda mestermunka. A család azóta is vigyáz a házra, ha kell, javítják, erősítik. Mindig kell. Régi ház. Megszenvedte a maga sorsát, de állta az idők próbáját. Az építőmesterei az örökkévalóságnak dolgoztak. Mindmáig pompás épület a bukolikus kerttel együtt. A béke szigete.

A kép illusztráció