Hajrá, Ganz!

Írta: BikassyGergel

Ismerősöm mesélte, de én is mesélhetném.

A hatalmas gyárból mára semmi nem maradt. Közép-Európa legnagyobb villamossági gyárával szemben pár méterre laktam húsz éven át. Vagy huszonöt? (Nem folyamatosan – több kisebb-nagyobb, olykor néhány éves megszakításokkal.) Gyerekkoromtól harmincöt éves koromig. Vagy negyven? Nem tudom pontosan megszámolni: összeadogatom, kivonok, osztok, szorzok, sehogy sem jön ki pontosan. Nincsenek erre pontos számok. Az a lényeg, az a súlyosan rám nehezedő időszak, hogy bármit mutatnak, vagy mutatnának a számok, ott telt el életem legnagyobb része. „Mely túlnyomónak mondható” - hogy Heltai Jenő slágeréből idézzek.

A hatalmas gyárterület a hosszú utca felét is elfoglalta. De nemcsak ezt, hanem a Széna tértől „lefelé” a Mártírok útjának egy jó részét is. Nagy irodaházaival laktunk szemben, de a gyárkapu felett bele is láttunk. Általában naphosszat óriási, rozsdás hangú vasrudakat gurítottak, vagy dobáltak. Hangosanbeszélő is szólt késő estig. Amikor odaköltöztünk, a gyárat épp Klement Gottwald Villamosműveknek nevezték. Volt egy népszerű futballcsapatuk, eredetileg Ganz Villany néven: a BLASZ 1. egyik élcsapata, de feljutni sokáig nem sikerült az NB III-ba. A Klement Gottwald időkben Vasas Turbóra változtatták a nevét. Ezzel a névvel elég jól lehetett szurkolni, ordítani, hogy „Hajrá Turbó!”, a „Hajrá Gottwald” nem ment volna. Valamikor 1961/62-től megint Ganz Villamossági Művek lett a gyár neve.

Minden második vasárnap kijártunk a meccsre a Marczibányi térre, ott volt a pálya. Nem füves: döngölt földje volt, úgy játszottak. Szombaton alacsonyabb osztályú csapatok foglalták el, ezeket bizonyos fölénnyel néztük, megengedő mosollyal, de szinte soha nem végig. Hétköznap gimnáziumi és általános iskolai meccseket rendeztek, néha a mi iskolánk is játszott. Állítólag az NB III-ban már kötelező lett volna a füves pálya, nem tudom. A gyárnak volt kézilabda csapata is, de a leghíresebb, és egyetlen országos élcsapata a női röplabda volt. Úgy emlékszem, az ötvenes évek végén többször is magyar bajnok. Nem annyian, mint a futballt, de néztük azt is. Szurkoltunk nekik is. Legjobb röplabdázójuk egy magas, nagydarab játékos volt, Böbe. Óriási leütéseit nem lehetett védeni, rá épült az egész csapat, ha nem játszott, soha nem nyertek. Talán sokszoros válogatott, de minket csak a bajnoki győzelmek érdekeltek, semmire nem emlékszem a válogatottról, azt sem tudom, hol játszhattak… Hosszú, világosbarna haja volt. „Büntess, Böbe! Büntess, Böbe!” – ordítottam a többiekkel. Böbe gyakran büntetett, a leütéseit, mondom, nem lehetett védeni. Egyszer, hétköznap, a pálya mellett mentünk haza, éppen edzettek. Akkor is döngött a salak a leütései után. „Öcsi, mit csinálnál, ha a Böbe rád ülne?” – kérdezte röhögve egy gimnazista. Többen felröhögtek, felnőttek is, és én megszeppenve oldalogtam hazafelé.

A futballcsapat összeállítását évtizedekig fejből tudtam. Ma már csak néhány nevet. „Ló” - a legnépszerűbb játékosuk volt. Valóban lófejű, magas, negyvennyolcas lábú középpályás, rakkolt-robotolt a pálya közepén, de azért fejelésnél is aranyat ért. Mint a csapat nagy része, igazi amatőr, többször láttam kezeslábas munkaruhában szerszámos ládát vinni az utcán. A csatárokra is emlékszem: „Jaksi”, szélső, az a fajta, aki kapu felé kanyarodva rá is szokta lőni. „Beslics” – fekete hullámos hajú, elegáns mozgású, magas góllövő. Azt hiszem, többször felröppent a hír, hogy egy magasabb osztályú klub elvinné, de nem vitték el. Csapatkapitány a legendás „Rütyü” volt. Jó ideig azt hittem, „Ricsi”, csak rosszul ejtik. Pedig nem Ricsi volt, hanem „Rütyü”. Ilyen becenevet azóta, ötven éve sem hallottam soha. Középtermetű, szemüveges (talán csíptetővel játszott) cselezni is képes „észjátékos”, kicsit hátravont csatárként is sok gólt szerzett. Állítólag egyetlen meccsről sem hiányzott. Ha jól emlékszem, a vége felé ő lett az edző is, játékos-edző.

Már én is gimnazista voltam, első vagy másodikos, amikor majdnem feljutottak az NB III-ba. Néhány meccsüket többen nézték, mint ma az első osztályúakat. Nem felejtek egy borízű hangot: „Lőj, a morva anyádat!” - bődült el ötpercenként. Így emlegették: „A Morva”. Látni soha nem láttam, elképzelni sem próbáltam. Az iskolában is nőtt az izgalom május táján. Állítólag komoly esélyük volt, bár a pályát füvesíteni kellene. De hát csak lenne pénz, mégis Közép-Európa legnagyobb villamossági gyára. „Ganz, Ganz, Ganz, Ganz, Ganz!”

Mellettem ülő osztálytársam, akinek öccse később majd bekerül a csapatba, még később meg elviszi a Fradi... de ez mind később lesz, nem akkor. Feltűnő buzgalommal egy dolgozatíráskor szorgosan írt, sorra tele több lapot is. Vigyorogva mutatta: Rajzok, karikatúrák a csapatról, minden játékos csupa nagy, rajzolt betűkkel. Éppen a másik szélsőnél tartott: „A nagy Locsesz!” - írta a rajz fölé, amikor a tanár kezébe vette, majd elkobozta a füzetet. „A nagy Locsesz...” - olvasta fennhangon a tanár. Gúnyosan akarta olvasni. Hüledezett inkább, mi meg kukorékolva röhögtünk.

… Régen volt... Később már más meccsekre jártam... Mindez nemrég egy kiváló rádióműsor hallatán idéződött fel bennem. A műsor a volt Ganz-gyárról és környékéről szólt, korabeli tanúk telefonálgattak be. Nyolcvan év körüliek. Mindegyik lelkesen, szeretettel emlékezett a gyárra. Elmondták, melyik részlegben, melyik műhelyben dolgoztak. Szerették a gyárat. A volt telefonközpontos el is sírta magát.

Semmi sem maradt a hatalmas gyárból, a helyére épített új épületek egy részét már szintén lebontották. Ha a betelefonáló emlékezők meghalnak, már emléke sem marad a Ganz Villanynak. Soha fel nem lapozott ipartörténeti szakkönyvek fogják őrizni, soha nem látogatott temetők.