Varázsige

Írta: Inkabringa

Átlagos kisvárosi általános iskolába jártam. Akkoriban nem volt még olyan határtalan lehetősége a társadalmi csoportok gyermekkortól kezdődő elhatárolódásának, mint manapság. Az osztályban szegény, jómódú, roma, melós, értelmiségi, alul képzett és diplomás, befolyásos és peremre szorított, széteső és összetartó családok gyermekei találkoztak. Az egyik vasúti kalauz, a másik orvos akart lenni. Van, akiből traktoros lett, van, akiből a nemzetközi jog doktora. Voltak, akik idegen nyelvi és zenei különórákra jártak iskola után, mások tehenet fejni és kapálni. Ez a kontrollálatlan keveredés ijesztő lehet sokaknak, de helytelenül berzenkednek. Mi jól megfértünk egymással, ismertük és értettük egymást.

Természetesen ez az osztályközösség nem az inkluzív nevelési módszerek és pláne nem az inkluzív társadalom megalapozása érdekében jött létre, hisz ilyesféle célok manapság sem vezetik a sikerlistákat e honban, akkoriban meg még ki sem tudták mondani. Egyszerűen azért történt így, mert a városka illetékesei másként nem tudták megoldani az általános és kötelező beiskolázást. Összetereltek minket, aztán lesz, ahogy lesz.

Az Igazgyöngy Alapítvány tanulójának alkotása

Az egymás iránti empátia felkeltése és az ún. társadalmi érzékenyítés nyilvánvalóan véletlenül sem szerepelt a döntéshozók céljai között, de a mi osztályunkban mégis ez lett az eredménye. Ha követtük volna a mindig is meglévő társadalmi divatot, soha az életben nem kerülünk egymással valós kapcsolatba. Eltölthettük volna ezt a nyolc évet párhuzamos univerzumainkban is, de nem így történt. Ennek az osztálynak nem az volt az erénye, hogy azonos „kasztból” válogatott gyerekekből állt, vagy a vezető kaszthoz teljesen hasonulni képes lelkekből, hanem az, hogy a mindenhonnaniságunkat erénnyé tudtuk kovácsolni.

Gyerekként valahogy ösztönösen ráéreztünk arra, amiről felnőttként csak társadalomtudományi tanulmányokban olvasok. Az inkluzív társadalmi modell akár működőképes is lehetne, ha a hangadó csoportok elengednék azt a tévképzetet, hogy szoros kapcsolatban állnak a spanyolviasszal, és valamennyi társadalmi csoport elengedné egymás iránti bizalmatlanságát és megvetését. Hiszen nem is ismerik egymást. Amikor azt mondják omnipotens felnőtt emberek, hogy az inkluzív társadalom egy fikció, akkor az általános iskolai osztályomra gondolok, és arra, hogy aki csak egyféleképpen akarja látni a világot, legalább ne kényszerítsen erre másokat is. Hatalma lehet, de igaza nem.

Az Igazgyöngy Alapítvány tanulójának alkotása

Ez a társadalom most nem ismeri egymást. Lehet, hogy nem is akarja. Minél tovább így marad, annál nagyobbak lesznek az egymás közötti szakadékok, melyeket buta sztereotípiákkal kitölteni udvariatlanságnak számítana egy normális társadalomban. Belterjes, mások bajai, örömei és gondolatai iránt érzéketlen csoportok halmazaiból sosem lesz pulzáló és progresszív társadalom. „Én jól vagyok és nem értem, a többinek mi a baja”: ez nem a megoldás kulcsa. Hisz az egyik csoport ebben jártasabb, a másik meg abban, az egyik ezt bírta ki, a másik meg azt. Csak tanulhatunk egymástól. A tapasztalatok összeadódnak. Olyan ez, mint a többszólamú énekkar, aki próbálta már, tudja, micsoda élményt ad. Mindenki a saját szólamát ismeri a legjobban, de a közös cél a szólamok összehangolása. Mindegyszerűen a harmónia. A világ és még ez az ország is nagyon sokféle. Ha valaki társadalmi kérdésekről gondolkodik, e sokféleség valós megismeréséért tegye, és ne azért, hogy három és fél hangadó ember holdudvarába kerülhessen. Ha nem az egymással szembeni elégtétel lankadatlan keresése, hanem egymás meg- és elismerése válna legfőbb örömforrássá, virágba borulna ez az ország.

Példaként egy régi emlékem jutott eszembe, egy semmicske történet a honi közoktatásról és a létezni nem engedett inkluzív társadalomról. Annak idején az osztályunknak egy varázsige segített az általános iskolai lélekidomítást elviselni. Első tanító néninktől kaptuk azt a varázsigét, ami aztán általános iskola végéig megóvott minket attól, hogy szétzilálja gyermekközösségünket a felnőttek ostobasága. Megtanultunk egy köszöntőt és ezzel ünnepeltük a születésnaposokat. Afféle közösségkovácsolásra szánta a tanító nénink. Ő adta az ötletet (bár maga sem gondolta, hogy ez lesz belőle), de végül is mi, gyerekek tettük közösségerősítő hagyományunkká.

Az Igazgyöngy Alapítvány tanulójának alkotása

A köszöntés így zajlott. Az első óra elején a hetes jelentette a tanárnak, ha valakinek aznap születésnapja volt. Az ünnepelt kiment a tanári asztalhoz és megállt az osztállyal szemben. Az osztály felállt, majd együtt elmondtuk a köszöntőt, amire álmomból felébresztve és utolsó pillanatomban is emlékezni fogok: „Ünnepelni jöttünk, szép szóval köszöntünk, örömökben, vidámságban, élj soká közöttünk!” Az ünnepelt megköszönte, végigsétált a padsorok között, mindenkit megkínált valami édességgel, majd a helyünkre ültünk. Pár perc volt az egész, sosem éltünk vissza ezzel. Később, már felnőttként, mind megvallottuk egymásnak, hogy boldogító érzés volt ott állni a többiek előtt, és hallgatni a köszöntést, ahogy boldogító érzés volt együtt köszönteni az előttünk állókat. A köszöntés mindenkinek kijárt. Az eminenst, a bukdácsolót, a nagyszájút, a visszahúzódót, a nincstelent, a jómódút, az innen is meg az onnan jöttet is egyformán köszöntöttük. Örömmel tettük. Természetes része volt az életünknek.

Az Igazgyöngy Alapítvány tanulójának alkotása

A születésnapi ünneplés oly igen szeretett hagyományunk lett, hogy felső tagozatban is ragaszkodtunk hozzá. Ez már végképp a mi döntésünk volt. A tanáraink egy része ugyanis kifejezetten ellenezte. Voltak, akik elismerően dicsérték és a tantestületben is védték közösségerősítő magánhagyományunkat. Másokból azonban teljes megütközést váltott ki. Hogy jövünk mi ehhez? Ilyet még soha senki nem csinált. Tessék abbahagyni! Erre nekünk nincs engedélyünk. Feltartjuk az órát. Ez dedós szokás, mi már felsősök vagyunk, viselkedjünk is úgy. Egy tanár megkérdezte, miért állunk fel a köszöntéskor. „Tiszteletből”, válaszoltuk. „Tisztelet csak a tanárnak jár”, mondta felhorkanva. Nem győzött meg minket.

Később megértettük, a magányhagyományunkat ellenző tanáraink a saját befolyásukat akarták erősíteni azzal, hogy a közöttünk levő összetartást meggyengítik. Ez a spontán közösségi megnyilvánulás szokatlan volt nekik és megzavarta őket. Ez már csak így van e honban, az alulról jövő kezdeményezések rémítik meg leginkább a lépést diktálni akarókat. A tanárainknak (már aki szeretett élni ezzel) minden hatalmuk megvolt hozzá, hogy büntessenek és alázzanak minket, de a varázsige mégsem engedte, hogy manipulálhatóvá váljunk.

Nyolc évig köszöntöttük egymást. Ha engedték, ha nem. Rendületlenül. Egymásnak rendületlenül légy híve, ó magyar… Ártatlan gyermeki dolog volt ez, egy semmiség, mégis csendes ellenállássá vált az iskolai évek alatt. Nem engedtük elvenni a közös örömünket.

Az Igazgyöngy Alapítvány tanulójának alkotása

Sem ez az ország, sem az iskolarendszere nem egyszerű eset. Azért az jó, ha van mibe kapaszkodni, hogy kibírjuk a lélekgyalulást. Felnőttként napról napra többre értékelem egykori „dedós” osztályomat. Azt az élményt keresem mindmáig ebben az országban, amit ez a szedett-vedett gyermekközösség adott nekem hat és tizennégy éves korom között. A társadalmi kirakatban nem sok nyomát látom ennek. Ámde a nép- és véleményvezérektől távol, a társadalom alig látható csoportjaiban felbukkan olykor az egymással kedvvel és érdeklődéssel keveredő sokféleség öröme. A nagy egészben egyelőre még nem látni a kapcsot. Kéne egy varázsige.

Az Igazgyöngy Alapítvány tanulójának alkotása