Porondmester, akit nem értettek (Max Ophüls)

Írta: Bikassygergel

„Német romantika limoges-i porcelánban. Francia impresszionizmus egy bécsi tükörben.” Jean-Luc Godard jellemezte így Max Ophüls művészetét. A saarbrückeni születésű és fiatalon francia állampolgárságot szerzett rendező az 1920/30-as években Németországban, Párizsban, majd a háború alatt Hollywoodban tevékenykedett, s csak 1950-től, utolsó alkotói korszakában vált véglegesen francia rendezővé.

Max Ophüls (1902-1957)

Ophüls életében a félreértett, kevéssé értékelt rendezők közé tartozott. Hol a kritika, hol a közönség nem szerette filmjeit, olykor általános volt az elutasítás. Ma már világos, hogy az egyetemes filmművészet legnagyobbjai között a helye töredékes életművével is. De Ophüls életében nagyon kevesek tudták vagy érezték, hogy mássága az újabb francia film legnagyobb értéke. Miben is rejlik Ophüls mássága? Filmjeinek leggyakoribb jelzője a barokkos. A francia kultúrának és közízlésnek csekély a fogékonysága a barokkra. Kelet-Európában Wajda Hamu és gyémántját vélték barokkosnak és Jancsó egy-két jelenetét. Annak idején Orson Welles Aranypolgárával kezdődött talán ennek a homályos filmművészeti fogalomnak a karrierje. Mindez figyelmeztet a korabeli francia filmstílus szűk határaira: ami nem fért bele, idegen jelzőért kiáltott. Ophüls más formanyelvet beszélt, sőt másként gondolkodott és másként látott.

Arthur Schnitzlerhez, a frivol és dekadens bécsi drámaíróhoz fordult. A Körbe-körbe az ő darabját dolgozta fel. A francia közönség a könnyedségét méltányolta, ezt a kritika is elismerte, más jelentőséget nemigen tulajdonítottak neki. Ophüls azzal kísérletezik, amivel a modern próza: a történetmondó, a rendező, a filmkamera nem mindentudó. Ophüls formanyelve eltért a korabeli filmekétől. Kamerája a legbonyolultabb körmozgásokat írja le; különös mozgású, excentrikus voyeur, nem a beállítás centrumában lévő dolgokra figyel, ennél választékosabb, kezelhetetlenebb, bonyolultabb. Mindenütt ott akar lenni, épp mert nem tud mindent.

Az élet örömei (Le plaisir) három Maupassant-novellát ötvöz filmmé. A kamera hosszan, olykor lassú mozgásokkal szemlélődik, a film azonban pillanatra sem válik nehézkessé, épp ellenkezőleg, tavasziasan könnyed, a rögtönzések szabad hangulatát árasztja. Az első epizód egy kivilágított palota hatalmas lépcsőházában indul. A kamera totálban, hosszan kíséri ezeken a lépcsőkön a férfihőst, mi is elveszni látszunk a hatalmas és hideg lépcsőfordulókon. Valószínűleg a filmművészet legbonyolultabb kameramozgását alkotta meg itt Ophüls, Antonionit és Jancsót előlegezve.

Le plaisir (Danielle Darrieux és Jean Gabin)

A Lola Montès Ophüls művészetének összegzése, s egyben a francia filmművészet egyik legjelentősebb és legkevésbé értékelt darabja. Cécile Saint-Laurent bestsellergyáros egyik regénye nyomán a rendező hallatlanul gazdag filmet alkotott. Ez a formanyelv gazdagsága. Zsúfolt és fegyelmezett film. A híres-hírhedt táncosnő egész életét átfogja, s ez az élet egy cirkuszi előadás stilizációjában idéződik meg. A francia film már addig is történeti jelentőségű módon járult hozzá a filmelbeszélésmód megújításához. A flashback az 1930-as évektől művészi, esztétikai fogalommá vált, nem kis mértékben a Carné-Prévert szerzőpárosnak köszönhetően (Ködös utak, A test ördöge). A Lola Montès azonban jobban hasonlít az Aranypolgárra, bár annál sokkal mérnökibb. A Lola Montès-ben a cirkuszi előadás egy hosszú élet cirkuszi számokba zsugorított persziflázsa. A cirkuszi porondmester primitív nézőfogó szövege, a cirkusz rendkívül látványos tere (egy jelképes világszínház benyomását kelti) és a múlt képi megelevenítései: ez adja a film alapjellegét.

Ophüls legfőbb eszköze a vágás nélküli, folyamatos kameramozgás. Mindig körmozgást látunk, ellipszis, félkör, a kamera visszatér kiindulópontjához, de bonyolult kitérőkkel teszi. Olyan mintha csak kísérné a hősöket, de valójában ők kísérik a kamerát. Antonioni és Jancsó filmnyelvi leleménye évtizedekkel később, de - Renoir és Orson Welles kezdeményei után - Ophülsé a filmtörténeti elsőség.

A film valóban barokkos, de másfajta hatást vált ki, mint amit ez a szó sugall: inkább az élet, a világ nyitottságát, többértelműségét sugallja, mint a barokk pompázatos zártságát. A montázs mindenhatóságára épülő némafilm-esztétika csak hosszú és tétova fejlődés után adta át a helyét a belső vágás filmes esztétikájának és gyakorlatának.

A filmet időnként újra feltalálják. Egyik feltalálója Max Ophüls.

Lola Montes (Martine Carol és Peter Ustinov)

A közönség a Le plaisir után túlságosan komolynak találta a filmet, a producerek rémülten átvágatták az egész kópiát, lineáris cselekményt fabrikáltak belőle. Több francia rendező nyílt levélben tiltakozott az eljárás ellen. Ophüls ekkor már súlyos beteg, hamarosan meghalt. A filmtörténet egyik legjelentősebb és valószínűleg életében legkevésbé megértett s értékelt alkotója volt. Magyarországon alig forgalmazták filmjeit.