Fejezetek a közönség nehéz életéből

Írta: Inkabringa


Senki ne higgye, hogy közönségnek lenni olyan könnyű feladat. Borzasztó nehéz. Közönségként sem ítélkező hatalom, sem alázatos szolga nem óhajtok lenni. Nem vagyok alapból fanyalgó, nem is szeretem az ilyesmit, meg nem is értem: mi jó van abban az életben, ahol sehol egy katarzis? Engem bizony teljesen el lehet varázsolni. Bár a klasszikus értelemben vett rajongó nem vagyok, nem istenítek senkit, ahhoz dacos vagyok, meg nem is tudom, mit kell csinálni egy istennel. Az energiamegmaradás törvénye szerint egy nem-rajongó helyébe lép száz rajongó, tehát én nyugodtan kimaradhatok a rajongók köréből. Az a jó, ha lehet az emberi léptéket tartani: az szép, azt szeretem. Az odaadás, figyelem, involváltság és elköteleződés viszont messzemenőkig megvan bennem. Olyan élményeimről írtam már a blogban, amikor repült a lelkem. Most beszámolok közönséglétem egynémely botrányos vagy kellemetlen részletéről.

Egyszer barátaimmal egy vidéki színházban megnéztünk egy Verdi-operát. Hirtelen ötlet volt, nem terveztük előre, de a színpad melletti páholyba tereltek minket, nyilván azért, hogy ott is üljön valaki. Kezdetben örültünk neki. Felgördült a függöny és ezzel elkezdődött az őrület. A harci szekéren álló hőstenort túlságosan erősen lökték meg, és áriázva átszáguldott majdnem az egész színpadon, majd a legjelentéktelenebb részén döccenve megállt. A tenor is az éneklésben. A marcona őrként álló katonák tömegét sovány egyetemista fiúk alkották. Egyik kezükben lándzsa, a másikban pajzs, a harci sisak a szemükbe csúszva. Nem láttak semmit, és a vékony, ingatag pallóról úgy potyogtak le csattogva-csörömpölve, hogy már számolni sem tudtuk. Először megijedtem, de nem lett semmi bajuk, feltápászkodtak, visszamásztak, ki ahogy tudott és ahova tudott, így a kezdeti ijedelem helyét átvette a komikum. A színpad és a zenekari árok ekkor már a teljes abszurditásba zuhant. Senki nem tudta mi a dolga, merre menjen, hova lépjen. Botrányos volt az egész előadás. Nézőként fel is háborodhattunk volna, de mi inkább nevettünk. Illedelmesnek neveltek a szüleim, de ez komoly próbatételt jelentett. A legdöbbenetesebb az volt, amikor kinéztünk a közönségre. Mintha észre sem vették volna mindezt, rezzenéstelen, „én minden körülmények között az Operában voltam” arckifejezéssel ültek. Az egyik zenész még a cipőjét is levette és kényelmesen elterült a székén. A tenor később egy kapun rontott ki hatalmas energiával, de egy vékonydongájú őr rossz helyen állt és úgy hátba vágta a kicsapódó kapu, hogy a zenekari árok széléig repült és ott egyensúlyozott. Még a zoknis zenész is felneszelt, hogy ez a mamlasz mindjárt bezuhan. A karmester ijedten kalimpált, mint aki nem tudja eldönteni, hogy félreugorjon vagy elkapja a lándzsájával hadonászó srácot. A kuncogás egy pillanatra belénk fagyott, mert tényleg félő volt, hogy a srác összetöri magát vagy felnyársalja egy hegedűvonó. Végül megtalálta az egyensúlyát. Megnyugodtam, de már nem tudtam türtőztetni a nevetést. Szegény fiú fejébe csúszott sisakkal, lándzsával-pajzzsal próbált kitalálni a színpadról, miközben másik két vaktában botorkáló őrrel is összeütközött csörömpölve, míg végül bohózatba illően hasra esett egy díszletben. Jól neveltség ide, jól neveltség oda: leültem a páholy padlójára, gurultam a nevetéstől, folyt a könnyem és a végén már csuklottam is. Valahogy kínkeservesen összeszedtem magam és visszaültem a helyemre. Megint kinéztem a közönségre, hogy lássam, most már ott is biztosan bomlott a rend, az nem igaz, hogy semmit nem vettek észre. De nem. A közönség továbbra is rezzenéstelen arccal ült. Sem a tetszés, sem a nem-tetszés nem látszott rajtuk, csak a szerep, hogy ők most operát néznek. Nem is tudom, hogy hallották-e... Ilyen jól idomított közönséget még sosem láttam és nem is akarok többé. Lefagyott az arcomról a mosoly és azt kívántam, hogy csak ilyen ne legyek soha.

Egyszer meg egyik barátnőmmel elmentünk egy lakatlan erdei faluba valami félig-meddig spontán táborozásra. Voltak már ott, mi is odakeveredtünk és mások is, majd mind összekeveredtünk. Ott tanultam meg a mezőségi és széki táncrendet, volt mindenféle stílusú zene meg tánc is. Nem is tudom behatárolni, mi volt ez, de jó volt. Gyönyörű nyár, fű-fa-virág, vonzó társaság, csillagos éjszakák... Na, szóval, nem aludtunk mi semmit. Néhány nap múlva visszamentünk a civilizált városba. Egy finom szövésű jazzkoncertre igyekeztünk, nagyon vártam, semmiképpen ki nem hagytam volna, egy igazi kuriózum volt. Ültünk a kényelmes ülőhelyeken (olyan volt, mint egy fotel) és ez a kényelem rögtön elringatott minket. A koncert elejét még hallottuk, aztán felriadtunk a tapsra. Hoppá, kicsit elszunyókáltunk! Csakhogy a zenészek lementek a színpadról, a közönség már szedelőzködni kezdett. Rádöbbentünk, hogy átaludtuk az egész koncertet. Szörnyű érzés volt. Még most is az. Máig sajnálom, hogy lemaradtam a koncertről, pedig ott voltam. Arról nem is beszélve, mennyire szégyelltük magunkat. Abban a kis teremben csak a vak nem vette észre, hogy mi alszunk. Aludtunk mélyen és csendesen, mint két kis vadállat, akik beszabadultak egy tisztes polgári ház nappalijába. Borzasztó. Tanakodtunk kicsit, hogy menjünk-e oda mindenkihez egyenként magyarázkodni, hogy a vonzó társaság meg a csillagos ég... Ezt nem lehet megmagyarázni. Úgy tettünk, ahogy a népdal mondja: „de én azt megcselekszem, hazamegyek s lefekszem, s kialuszom magamat szép csendesen”.



Aztán egyszer egy művelődési intézményben egy ifjúsági szimfonikus zenekar próbájára keveredtem be. Zajongás, nevetés, mindenki egyszerre beszélt. Majd megjelent a karmester: Kocsis Zoltán. Beparancsolta a zenészeket a próbaterembe, mindenki mást szigorúan utasított, hogy egyetlen hang sem lehet a próba alatt. Lábujjhegyen sem szabad járni. Mozdulni sem szabad. Én nem is tudtam volna, kezem-lábam megbénult ettől a szigortól. A próba szünetében odaült Kocsis Zoltán is közénk. Mintha nem is ugyanaz az ember lett volna. Negyedóra alatt többet tudtam meg tőle a zenéről, mint egy könyvtárból. Mindezt csillogó szellemességgel, könnyedén, elegánsan, lenyűgöző okossággal adta elő. Egy másik alkalommal Kocsis Zoltán-koncertre várva ültünk a nézőtéren. Majdnem elkezdődött a koncert, várakozásteljes csönd a teremben, és ekkor a közönségből valakinek megszólalt a mobiltelefonja. Élesen, gépiesen, közönségesen csilingelve. A kezdés előtti koncentrált csendben rémes hatása volt. Kocsis a színpad széléhez lépett és nagyon határozottan leteremtette a zajongót. Megint dermedten ültem a helyemen, és bár a telefonom ki volt kapcsolva, arra gondoltam, jobb lett volna elásni vagy a Dunába dobni. Elhatároztam, hogy pislantani sem fogok. Teljes csend lett, de feszült csend. A közönség kifejezetten kényelmetlenül érezte magát. Kocsis elkezdte a koncertet és a feszültség néhány perc alatt elillant. A zene mindenkit elsodort. A koncert végére a közönség a boldogságtól a Szaturnusz gyűrűjéről lóbálta a lábait.  Kocsis Zoltán nagy adomány volt ennek a viharvert országnak és hatalmas veszteség, hogy lassan egy éve nincs már közöttünk.

A fenti példák is mutatják, hogy közönségnek lenni nehéz. Olykor nagyon nehéz. De jó is. Olyankor, amikor repül a lelkünk. Az megigéz. Ó, de még mennyire.