„A zene mindenkié”

Írta: Inkabringa


Mostanság mindig azt halljuk, félnünk kell mindentől és mindenkitől, és meg is kell sértődnünk mindenért és mindenkire, mintha a világ csak azért lenne, hogy minket elemésszen. Pedig ha ártott valaha valami ennek az országnak, az mindig a világtól elzártság volt. Jön az ősz, visszatértek a politikusok a manipulatív mondatocskáikkal, amit mindenki komolyan elemez majd, hogy az utókor álmélkodhasson, mi mindennel voltunk elfoglalva ahelyett, hogy azzal foglalkoztunk volna, amivel kell. Lassan eljutok addig, hogy mára csak egyetlen egy mondatot tudok feltétel nélkül elfogadni: „A zene mindenkié”. Na, ezt még elhiszem. 

Afrika az emberiség ritmusának bölcsője. Ezt akkor is tisztelnünk kell, ha manapság szó sem esik róla. Az afrikai ritmusok nagyvilág elé tárásában hatalmas érdemei vannak egy afro-amerikai nőnek. Pearl Primus táncosnő volt és antropológus, úgyhogy itt az ideje, hogy mélyen meghajoljunk előtte a blogban. 

Pearl Primus (1919-1994)

Az 1940-es évek Amerikájában vált ismertté a neve, az afrikai és karibi táncokat kutatta mint antropológus, mint táncos és mint koreográfus. Afrikai és karibi terepmunkáin gyűjtötte a táncdialektusokat és ezt a nyugati világnak a modern balett elemeivel ötvözve mutatta be. Csodálták égbe törő ugrásait, a kecses lépteit, fergeteges ritmusait. Egész életében táncolta, kutatta az afro-amerikai ritmusokat, tanította a táncot és az etnológiát. Tánc közben és az egyetemi katedráról is küzdött a faji előítéletek ellen egy olyan korban, amikor ez egyáltalán nem volt divatban. (Most megint ilyen korban élünk.)

Pearl Primus Libériában egy etnológiai gyűjtőmunka során ismert meg egy táncszertartást és az USA-ba visszatérve egy sajátos stílussá csiszolta. Ez a fanga, amit azóta is világszerte tanítanak és táncolnak. Megismertetéséért sokat tett a nigériai származású dobos, Babatunde Olatunji is, aki szintén megérdemel egy főhajtást. Gyerekkora óta dobolt, az 1950-es években egy tanulmányi ösztöndíj révén került az USA-ba. John Coltrane segített neki az Olatunji Center of African Culture megalapításában. Ez az intézmény a Harlemben a nincstelen rétegeknek is lehetőséget adott a zene és tánc révén a továbblépésre. Babatunde Olatunji nagy mágus volt. Sokat tett Afrika zenéjének megismertetéséért.

Babatunde Olatunji (1927-2003)

Olatunji úgy jellemezte a fangát, mint egy köszöntő táncot. Az egymás nyelvét nem ismerő nyugat-afrikai törzsek tánccal és zenével fejezték ki egymás iránti békés szándékaikat. Olatunji egész életében tanította a fangát szerte a világban és ezt követői mindmáig folytatják. Én is megtanultam itt élő afrikaiaktól és tényleg hatalmas élmény másokkal együtt táncolni. Életenergia van benne. Sokszor jut eszembe, hogy az ENSZ-ben vagy az EU-ban vagy bármi ilyesféle helyen ezt a táncot kellene a világ vezetőinek ellejteni és csak utána ülhetnének a tárgyalóasztalhoz. Nehéz abban a világban ritmust találni, amiben botlábúak diktálják a tempót.

Most egy archív felvételen megtekinthető, hogyan tanította ezt Babatunde Olatunji. Javaslom, hogy mindenki emelkedjen fel a székéből és táncoljon a fanga ritmusaira. Garantáltan a magas égbe repül a lelke. Csak össze ne ütközzünk. 

Porondmester, akit nem értettek (Max Ophüls)

Írta: Bikassygergel

„Német romantika limoges-i porcelánban. Francia impresszionizmus egy bécsi tükörben.” Jean-Luc Godard jellemezte így Max Ophüls művészetét. A saarbrückeni születésű és fiatalon francia állampolgárságot szerzett rendező az 1920/30-as években Németországban, Párizsban, majd a háború alatt Hollywoodban tevékenykedett, s csak 1950-től, utolsó alkotói korszakában vált véglegesen francia rendezővé.

Max Ophüls (1902-1957)

Ophüls életében a félreértett, kevéssé értékelt rendezők közé tartozott. Hol a kritika, hol a közönség nem szerette filmjeit, olykor általános volt az elutasítás. Ma már világos, hogy az egyetemes filmművészet legnagyobbjai között a helye töredékes életművével is. De Ophüls életében nagyon kevesek tudták vagy érezték, hogy mássága az újabb francia film legnagyobb értéke. Miben is rejlik Ophüls mássága? Filmjeinek leggyakoribb jelzője a barokkos. A francia kultúrának és közízlésnek csekély a fogékonysága a barokkra. Kelet-Európában Wajda Hamu és gyémántját vélték barokkosnak és Jancsó egy-két jelenetét. Annak idején Orson Welles Aranypolgárával kezdődött talán ennek a homályos filmművészeti fogalomnak a karrierje. Mindez figyelmeztet a korabeli francia filmstílus szűk határaira: ami nem fért bele, idegen jelzőért kiáltott. Ophüls más formanyelvet beszélt, sőt másként gondolkodott és másként látott.

Arthur Schnitzlerhez, a frivol és dekadens bécsi drámaíróhoz fordult. A Körbe-körbe az ő darabját dolgozta fel. A francia közönség a könnyedségét méltányolta, ezt a kritika is elismerte, más jelentőséget nemigen tulajdonítottak neki. Ophüls azzal kísérletezik, amivel a modern próza: a történetmondó, a rendező, a filmkamera nem mindentudó. Ophüls formanyelve eltért a korabeli filmekétől. Kamerája a legbonyolultabb körmozgásokat írja le; különös mozgású, excentrikus voyeur, nem a beállítás centrumában lévő dolgokra figyel, ennél választékosabb, kezelhetetlenebb, bonyolultabb. Mindenütt ott akar lenni, épp mert nem tud mindent.

Az élet örömei (Le plaisir) három Maupassant-novellát ötvöz filmmé. A kamera hosszan, olykor lassú mozgásokkal szemlélődik, a film azonban pillanatra sem válik nehézkessé, épp ellenkezőleg, tavasziasan könnyed, a rögtönzések szabad hangulatát árasztja. Az első epizód egy kivilágított palota hatalmas lépcsőházában indul. A kamera totálban, hosszan kíséri ezeken a lépcsőkön a férfihőst, mi is elveszni látszunk a hatalmas és hideg lépcsőfordulókon. Valószínűleg a filmművészet legbonyolultabb kameramozgását alkotta meg itt Ophüls, Antonionit és Jancsót előlegezve.

Le plaisir (Danielle Darrieux és Jean Gabin)

A Lola Montès Ophüls művészetének összegzése, s egyben a francia filmművészet egyik legjelentősebb és legkevésbé értékelt darabja. Cécile Saint-Laurent bestsellergyáros egyik regénye nyomán a rendező hallatlanul gazdag filmet alkotott. Ez a formanyelv gazdagsága. Zsúfolt és fegyelmezett film. A híres-hírhedt táncosnő egész életét átfogja, s ez az élet egy cirkuszi előadás stilizációjában idéződik meg. A francia film már addig is történeti jelentőségű módon járult hozzá a filmelbeszélésmód megújításához. A flashback az 1930-as évektől művészi, esztétikai fogalommá vált, nem kis mértékben a Carné-Prévert szerzőpárosnak köszönhetően (Ködös utak, A test ördöge). A Lola Montès azonban jobban hasonlít az Aranypolgárra, bár annál sokkal mérnökibb. A Lola Montès-ben a cirkuszi előadás egy hosszú élet cirkuszi számokba zsugorított persziflázsa. A cirkuszi porondmester primitív nézőfogó szövege, a cirkusz rendkívül látványos tere (egy jelképes világszínház benyomását kelti) és a múlt képi megelevenítései: ez adja a film alapjellegét.

Ophüls legfőbb eszköze a vágás nélküli, folyamatos kameramozgás. Mindig körmozgást látunk, ellipszis, félkör, a kamera visszatér kiindulópontjához, de bonyolult kitérőkkel teszi. Olyan mintha csak kísérné a hősöket, de valójában ők kísérik a kamerát. Antonioni és Jancsó filmnyelvi leleménye évtizedekkel később, de - Renoir és Orson Welles kezdeményei után - Ophülsé a filmtörténeti elsőség.

A film valóban barokkos, de másfajta hatást vált ki, mint amit ez a szó sugall: inkább az élet, a világ nyitottságát, többértelműségét sugallja, mint a barokk pompázatos zártságát. A montázs mindenhatóságára épülő némafilm-esztétika csak hosszú és tétova fejlődés után adta át a helyét a belső vágás filmes esztétikájának és gyakorlatának.

A filmet időnként újra feltalálják. Egyik feltalálója Max Ophüls.

Lola Montes (Martine Carol és Peter Ustinov)

A közönség a Le plaisir után túlságosan komolynak találta a filmet, a producerek rémülten átvágatták az egész kópiát, lineáris cselekményt fabrikáltak belőle. Több francia rendező nyílt levélben tiltakozott az eljárás ellen. Ophüls ekkor már súlyos beteg, hamarosan meghalt. A filmtörténet egyik legjelentősebb és valószínűleg életében legkevésbé megértett s értékelt alkotója volt. Magyarországon alig forgalmazták filmjeit.  

Fejezetek a közönség nehéz életéből

Írta: Inkabringa


Senki ne higgye, hogy közönségnek lenni olyan könnyű feladat. Borzasztó nehéz. Közönségként sem ítélkező hatalom, sem alázatos szolga nem óhajtok lenni. Nem vagyok alapból fanyalgó, nem is szeretem az ilyesmit, meg nem is értem: mi jó van abban az életben, ahol sehol egy katarzis? Engem bizony teljesen el lehet varázsolni. Bár a klasszikus értelemben vett rajongó nem vagyok, nem istenítek senkit, ahhoz dacos vagyok, meg nem is tudom, mit kell csinálni egy istennel. Az energiamegmaradás törvénye szerint egy nem-rajongó helyébe lép száz rajongó, tehát én nyugodtan kimaradhatok a rajongók köréből. Az a jó, ha lehet az emberi léptéket tartani: az szép, azt szeretem. Az odaadás, figyelem, involváltság és elköteleződés viszont messzemenőkig megvan bennem. Olyan élményeimről írtam már a blogban, amikor repült a lelkem. Most beszámolok közönséglétem egynémely botrányos vagy kellemetlen részletéről.

Egyszer barátaimmal egy vidéki színházban megnéztünk egy Verdi-operát. Hirtelen ötlet volt, nem terveztük előre, de a színpad melletti páholyba tereltek minket, nyilván azért, hogy ott is üljön valaki. Kezdetben örültünk neki. Felgördült a függöny és ezzel elkezdődött az őrület. A harci szekéren álló hőstenort túlságosan erősen lökték meg, és áriázva átszáguldott majdnem az egész színpadon, majd a legjelentéktelenebb részén döccenve megállt. A tenor is az éneklésben. A marcona őrként álló katonák tömegét sovány egyetemista fiúk alkották. Egyik kezükben lándzsa, a másikban pajzs, a harci sisak a szemükbe csúszva. Nem láttak semmit, és a vékony, ingatag pallóról úgy potyogtak le csattogva-csörömpölve, hogy már számolni sem tudtuk. Először megijedtem, de nem lett semmi bajuk, feltápászkodtak, visszamásztak, ki ahogy tudott és ahova tudott, így a kezdeti ijedelem helyét átvette a komikum. A színpad és a zenekari árok ekkor már a teljes abszurditásba zuhant. Senki nem tudta mi a dolga, merre menjen, hova lépjen. Botrányos volt az egész előadás. Nézőként fel is háborodhattunk volna, de mi inkább nevettünk. Illedelmesnek neveltek a szüleim, de ez komoly próbatételt jelentett. A legdöbbenetesebb az volt, amikor kinéztünk a közönségre. Mintha észre sem vették volna mindezt, rezzenéstelen, „én minden körülmények között az Operában voltam” arckifejezéssel ültek. Az egyik zenész még a cipőjét is levette és kényelmesen elterült a székén. A tenor később egy kapun rontott ki hatalmas energiával, de egy vékonydongájú őr rossz helyen állt és úgy hátba vágta a kicsapódó kapu, hogy a zenekari árok széléig repült és ott egyensúlyozott. Még a zoknis zenész is felneszelt, hogy ez a mamlasz mindjárt bezuhan. A karmester ijedten kalimpált, mint aki nem tudja eldönteni, hogy félreugorjon vagy elkapja a lándzsájával hadonászó srácot. A kuncogás egy pillanatra belénk fagyott, mert tényleg félő volt, hogy a srác összetöri magát vagy felnyársalja egy hegedűvonó. Végül megtalálta az egyensúlyát. Megnyugodtam, de már nem tudtam türtőztetni a nevetést. Szegény fiú fejébe csúszott sisakkal, lándzsával-pajzzsal próbált kitalálni a színpadról, miközben másik két vaktában botorkáló őrrel is összeütközött csörömpölve, míg végül bohózatba illően hasra esett egy díszletben. Jól neveltség ide, jól neveltség oda: leültem a páholy padlójára, gurultam a nevetéstől, folyt a könnyem és a végén már csuklottam is. Valahogy kínkeservesen összeszedtem magam és visszaültem a helyemre. Megint kinéztem a közönségre, hogy lássam, most már ott is biztosan bomlott a rend, az nem igaz, hogy semmit nem vettek észre. De nem. A közönség továbbra is rezzenéstelen arccal ült. Sem a tetszés, sem a nem-tetszés nem látszott rajtuk, csak a szerep, hogy ők most operát néznek. Nem is tudom, hogy hallották-e... Ilyen jól idomított közönséget még sosem láttam és nem is akarok többé. Lefagyott az arcomról a mosoly és azt kívántam, hogy csak ilyen ne legyek soha.

Egyszer meg egyik barátnőmmel elmentünk egy lakatlan erdei faluba valami félig-meddig spontán táborozásra. Voltak már ott, mi is odakeveredtünk és mások is, majd mind összekeveredtünk. Ott tanultam meg a mezőségi és széki táncrendet, volt mindenféle stílusú zene meg tánc is. Nem is tudom behatárolni, mi volt ez, de jó volt. Gyönyörű nyár, fű-fa-virág, vonzó társaság, csillagos éjszakák... Na, szóval, nem aludtunk mi semmit. Néhány nap múlva visszamentünk a civilizált városba. Egy finom szövésű jazzkoncertre igyekeztünk, nagyon vártam, semmiképpen ki nem hagytam volna, egy igazi kuriózum volt. Ültünk a kényelmes ülőhelyeken (olyan volt, mint egy fotel) és ez a kényelem rögtön elringatott minket. A koncert elejét még hallottuk, aztán felriadtunk a tapsra. Hoppá, kicsit elszunyókáltunk! Csakhogy a zenészek lementek a színpadról, a közönség már szedelőzködni kezdett. Rádöbbentünk, hogy átaludtuk az egész koncertet. Szörnyű érzés volt. Még most is az. Máig sajnálom, hogy lemaradtam a koncertről, pedig ott voltam. Arról nem is beszélve, mennyire szégyelltük magunkat. Abban a kis teremben csak a vak nem vette észre, hogy mi alszunk. Aludtunk mélyen és csendesen, mint két kis vadállat, akik beszabadultak egy tisztes polgári ház nappalijába. Borzasztó. Tanakodtunk kicsit, hogy menjünk-e oda mindenkihez egyenként magyarázkodni, hogy a vonzó társaság meg a csillagos ég... Ezt nem lehet megmagyarázni. Úgy tettünk, ahogy a népdal mondja: „de én azt megcselekszem, hazamegyek s lefekszem, s kialuszom magamat szép csendesen”.



Aztán egyszer egy művelődési intézményben egy ifjúsági szimfonikus zenekar próbájára keveredtem be. Zajongás, nevetés, mindenki egyszerre beszélt. Majd megjelent a karmester: Kocsis Zoltán. Beparancsolta a zenészeket a próbaterembe, mindenki mást szigorúan utasított, hogy egyetlen hang sem lehet a próba alatt. Lábujjhegyen sem szabad járni. Mozdulni sem szabad. Én nem is tudtam volna, kezem-lábam megbénult ettől a szigortól. A próba szünetében odaült Kocsis Zoltán is közénk. Mintha nem is ugyanaz az ember lett volna. Negyedóra alatt többet tudtam meg tőle a zenéről, mint egy könyvtárból. Mindezt csillogó szellemességgel, könnyedén, elegánsan, lenyűgöző okossággal adta elő. Egy másik alkalommal Kocsis Zoltán-koncertre várva ültünk a nézőtéren. Majdnem elkezdődött a koncert, várakozásteljes csönd a teremben, és ekkor a közönségből valakinek megszólalt a mobiltelefonja. Élesen, gépiesen, közönségesen csilingelve. A kezdés előtti koncentrált csendben rémes hatása volt. Kocsis a színpad széléhez lépett és nagyon határozottan leteremtette a zajongót. Megint dermedten ültem a helyemen, és bár a telefonom ki volt kapcsolva, arra gondoltam, jobb lett volna elásni vagy a Dunába dobni. Elhatároztam, hogy pislantani sem fogok. Teljes csend lett, de feszült csend. A közönség kifejezetten kényelmetlenül érezte magát. Kocsis elkezdte a koncertet és a feszültség néhány perc alatt elillant. A zene mindenkit elsodort. A koncert végére a közönség a boldogságtól a Szaturnusz gyűrűjéről lóbálta a lábait.  Kocsis Zoltán nagy adomány volt ennek a viharvert országnak és hatalmas veszteség, hogy lassan egy éve nincs már közöttünk.

A fenti példák is mutatják, hogy közönségnek lenni nehéz. Olykor nagyon nehéz. De jó is. Olyankor, amikor repül a lelkünk. Az megigéz. Ó, de még mennyire.

Bevezetés Jeanne Moreau-hoz

Írta: Bikassygergel


Nyolcvankilenc éves korában meghalt Jeanne Moreau. Hirtelen jött a hír. Sok jelentékeny színésszel ellentétben, ő élete végéig nem vonult vissza, ekkor is sokat szerepelt. "Százharminc film és tévéjáték..." - sorolja a lexikon, tehát mi itt ne is próbáljuk felsorolni. 

A magyar néző a Jules és Jim-ből emlékszik rá, holott már tán előbb is látta kisebb szerepekben, később meg még néhány főszerepben, például a kirobbanóan sikeres Viva Mariá-ban. "Kirobbanóan sikeres" - igazi zsurnaliszta közhely, Jeanne Moreau-ra kicsit igaz, kicsit nem: a sikert sikerre halmozó színésznő nehezen besorolható, igaz rá, hogy "mindent tudott", klasszikust, modernet, tragédiát és komédiát, fékezhetetlen szenvedélyt és hideg eszességet.

Viva Maria! - Brigitte Bardot és Jeanne Moreau
(Rendezte: Louis Malle)

Harminc éves elmúlt, amikor a Jules és Jim-mel világhírű lett, de Franciaországban már két előző főszerepe, a Felvonó a vérpadra és a Szeretők körül izzanak a nézői és kritikusi viták. Mindkettőt Louis Malle rendezte. A Szeretők lett nagyobb siker (szexjelenetei miatt), de a Felvonó a vérpadra az eredetibb. Jeanne Moreau már addig is sok epizódszerepben feltűnt, filmen és színpadon egyaránt, de ez az alakítása nagyszerűen szolgálja az elsőfilmes Malle eredeti látásmódját: szinte ő, Moreau teremti meg a film hangulatát. Hosszú beállításokban bolyong az éjszakai Párizsban, szinte függetlenedve az egyébként ötletes bűnügyi történettől. Belső monológot hallunk és látunk (utóbbi furcsaság a film lényege.)

Felvonó a vérpadra (Rendezte: Louis Malle)

Vagy maga az éjszaka a lényeg? Jeanne Moreau varázsa majdnem mindig éjszakai filmekben, éjszakai megvilágításban erős (így volt már a modoros Szeretőkben, és így lesz később is.) Filmtörténeti tény (ha valaki még igazolást is kérne), hogy Antonioni ennek az éjszakai bolyongásnak a hatására választotta Moreau-t a "saját éjszakájának" főszerepére: Antonioninál a színésznő nappal és éjszaka is bolyong, Antonioni kamerája zseniálisan használja, és a filmművészet formanyelve új (talán kevéssé követhető) esztétikai csúcsokra lendül...

Az éjszaka - Jeanne Moreau és Marcello Mastroianni
(Rendezte: Michelangelo Antonioni)

Mi marad ki Jeanne Moreau korai, nagy korszakából? Bizonyára sok minden. Bevezetőként azonban most elég legyen ennyi. A Jules és Jimről - engedtessék meg - alig szólnék: egy vagy több nemzedék kultikus filmje - az enyém is - és ha a hajdani Új hullámot akarja bemutatni, visszaidézni egy művészfilm-sorozat, mindig műsorra kerül.

Életét és pályáját méltatva most csak bevezetőt tudunk írni: lehet, hogy sok idő kell még az átfogóbb visszapillantáshoz. Túl nagy ez a pálya és túl nagy a nosztalgia. Emlékezzünk, nézzük sokat, minél többet: saját ifjúságunkkal találkozunk: nem mindig vidám ünnep, de mindig érdemes.