Csi bum, csi bum bum

Írta: Inkabringa


Ijesztő vonása lett a honi közönségnek, hogy kultúrszomját felváltotta a politikusrajongás. Évtizedek óta kedvelt és becsült alkotóktól-előadóktól is elfordul, vagy hagyja a politika szemétdombjára vetni őket a politikai elköteleződését és hűségét bizonyítandó. A politikusok mára a legfőbb celebek és teoretikusok e honban. Ez számomra elborzasztó, mások természetesnek veszik.
A legjobb az lenne, ha minden valamirevaló sajtóorgánum naponta bemutatna egy civil szervezetet, akik fillérekből, intelligenciával és odaadással csodákat művelnek. Hogy látva lássa mindenki, 1989 óta ebben az országban a legnagyobb dolog, hogy a rajongó-gyűlölködő tömegek mellett a cselekvő-együttműködő civil társadalom is éledezni kezdett. Ha valamiért optimisták lehetünk, hát ezért. Ha valamire vigyázni kell, erre biztosan.
Van egy másik ijesztő vonás is. Naponta eszembe jut, úgy tizenöt évvel ezelőtt az ország köz- vagy kulturális állapotát firtató riporteri kérdésre Jancsó Miklós ellenállhatatlan mosolyával egyszavas választ adott: „provinciális”. Ez a ragály állandóan az ország körül ólálkodik. Belterjességet, zárkózottságot, kevés témájúságot, kevés szempontúságot, érdektelenséget, netán ellenségességet hint széjjel. Volt már erre példa nem oly rég is. Úgyhogy most, a békés Európa megalapozásának 60. évfordulójának másnapján, az európai kultúra egy itthon kevésbé ismert fejezetéről írok. Rengeteg ilyen fejezete van, úgyhogy megengedem magamnak az önkényes választást. Még ha nem is illeszkedik a manapság e honban divatos témákhoz, vagy tán épp azért.

Példának okáért a második világháború utáni olasz könnyűzenének meglepően izgalmas kultúra- és társadalomtörténeti érdekességei vannak (már akit az ilyesmi lázba hoz), mellesleg honi földön kevésbé ismert dalai is. (Korábban ITT és ITT már szó volt róla.) Én híve vagyok a zene műfajoktól, stílusoktól független két kanállal való habzsolásának, és még soha semmi bajom nem lett tőle. Feltételezem, másnak sem árt.

A téma bevezetéséhez legjobb lesz egy zeneművet idézni, ami karikatúrája a világtrendek és a hagyományőrzés groteszk értelmezésű találkozásának. Ötven éve jelen van az olasz zenében ez a dal, éneklik napjainkban is, jó szolgálatot tesz az egészséges önirónia ébren tartásához.

A második világháború után új élet kezdődött Olaszországban, új kulturális-társadalmi hatások és új bajok is jelentkeztek. Ezt a társadalmi zűrzavart jól mintázzák a zenészek elképesztő sorsai is. Salvatore Matteót gyilkossággal vádolták meg, Luigi Tenco fiatalon golyó ütötte sebtől halt meg (valószínűleg öngyilkos lett), Fabrizio De Andrét gyerekkorában papok zaklatták, felnőttként pedig szárd terroristák rabolták el, Lucio Dallát ötvenezres tömeg kísérte utolsó útjára és csak temetése után merték nyilvánosságra hozni homoszexualitását. Bizonytalanság, viharos fejlődés és nyomor, belföldi terrorizmus és állandó békevárás, bigott korlátoltság és a korlátokon átlépő szabadságvágy feszítette a társadalmat. A kozmopolitizmus és a hagyományőrzés közötti hidat nekik sem könnyű megtalálni, pedig létezik ez a híd.

A sok zenész közül most hármat választok.

Az ötvenes évek óta sokat változott Olaszország, de egy nagy hagyománya máig megmaradt: a dél-olasz szegénység. A háború utáni fellendülésben a fiatalok tömegével indultak el az északibb régiókba munka és megélhetés reményében. Köztük volt egy végzetes nyomorban élő család fiaként Matteo Salvatore is, aki egy szál gitárral indult szerencsét próbálni Rómába. Dalait, szövegeit ő maga írta, témáit a saját élete adta.

Matteo Salvatore (1925-2005)

Megírta a Puglia utáni római életet (Lu Pugliese a Roma). Dalolt a szülőföldjüktől messze vándorló napszámosok számkivetett életéről (Lu furasteiro). Megénekelte a déliek napi betevőért küzdő nyomorát (Sempre poveri). Még az emberiség legbarátságosabb találmányáról írt zeneművek sorát is gazdagította egy pugliai tviszttel (La bicicletta). Már az ötvenes években, a római kocsmákban énekelve felfedezte hangját és dalait Giuseppe De Santis filmrendező. Később az olasz intellektuális élet vezetői emelték pallosukra, köztük Italo Calvino is. Alan Lomax, amerikai etnomuzikológus egyenesen nemzeti kincsnek nevezte. Dalai többekhez és hatékonyabban közvetítették a déliek nyomorát, mint bármilyen hírforrás. Nyelvezete, szavai, világlátása újdonságként hatott, szemtelenség, őszinteség és vagány báj volt benne. 

Nem népzenét művelt ő, hanem a dél-olasz életet és mentalitást énekelte meg a városi folklór részévé vált dalaiban. Salvatore dalai máig jelen vannak az olasz zenében, többek között Vinicio Capossela is évek óta énekli koncertjein, mint EZT is ÍGY, vagy az egzisztencialista remekműnek hívott Nachecici-t (ha meghalunk nincs többé makaróni). Tavaly megjelent Canzoni della cupa című lemezén feldolgozott néhányat közülük, például a nagyon szép Il bene mio-t. Gondolkodtam, hogy van-e magyar megfelelője Matteo Salvatorénak, de sajnos nem találtam. Pedig ösztönös tehetségek ide is születnek, milyen jó lenne, ha Borsod vagy Szabolcs adott volna egy ilyen dalnokot, aki országosan ismert hírmondója az ottaniak helyzetének. Persze még adhat, hisz a szegénység itt sem múlik, de szükség lenne pallosra emelő kortársakra és emléket őrző utókorra is. 

Egészen más világot képviselt az olasz társadalmon belül Piero Ciampi. Ő az olaszok meg nem értett és félreértett bohém zsenije, aki jóformán elfeledve halt meg és csak a következő nemzedékek fedezték fel máig romolhatatlan különös világát. Mostanra egy fárosz lett, mozdíthatatlan piedesztálon áll, olyan tisztelet övezi, mint a Dávid-szobrot. Dalszövegeire költészetként tekintenek, miközben az egész élete egy fájdalmas műalkotás volt.

Piero Ciampi (1934-1980)

Ciampi Livornóban született, ahova mindig visszatért, több dalt is írt a városról. Livorno kikötőváros és szimbóluma Ciampi egész életének. Folyamatosan elvágyódott és ha elhagyta az országot, ugyanolyan elveszettként bolyongott, hogy aztán visszatérjen újból elvágyódni. Ezt a '60-as és '70-es években sokan megélték itthon is, bár egészen más társadalmi okok miatt. Ciampi olyan volt, mintha Rimbaud élt volna a gazdagodásra és nyárspolgáriságra vágyó 1950-60-as évek Itáliájában.

Ciampi beleillik abba a vonulatba, amibe Viszockij, Cseh Tamás vagy a sokaknak mintát adó Georges Brassens is. Fiatalon egy fillér nélkül Párizsba ment, csehókban énekelt, szerették, Italiano Pierónak nevezték, bár olaszsága miatt mindig kívülálló maradt. A francia és olasz zene egyébként mindmáig természetes érdeklődést mutat egymás iránt. Ciampi élt Britanniában, Spanyolországban, elveszetten és magára nem találva, hogy aztán hazatérjen Livornóba egy fillér nélkül, ahogy elindult, és továbbra sem találja magát. 

Livorno

Ars poeticáját, művészet és élet közötti vívódását, a melankóliát és az eszményi illúziók kergetését több dalában megírta, például ITT és ITT. Ahogy arról is énekelt, mennyire reménytelen a küzdelme, hogy a társadalmi elvárásoknak megfelelő életet éljen. (Tento tanto) Az Il vino című dalát én ma is a borpincék bejáratánál játszanám hangulatgerjesztőnek, benne lüktet a bor finom mámora, még a tántorgó moslékrészegségen innen. Sajnos Ciampi nem tudott megállni az egy pohár bor lazulásánál, beleesett a csapdába: sűrű cigarettafüstben állandó masszív részegségben próbálta túlélni a mindennapokat. Sebezhető, érzékeny lelkét iszákos kötözködéssel, verekedésekkel és botrányos viselkedéssel leplezte. Nem találta a kiutat. 45 évesen tüdőrákban halt meg. 

Ciampi falta a nőket, miközben az igaz szerelmet kergette, s mindig elvesztette. Sok dalt írt nőkről és szerelemről, de az Adius minden dala közül kiemelkedik, a férfibánat tökéletes megformázása. Csendes rezignációval indul, konstatálja, hogy elhagyta a nő, akit szeret. Majd kétségbeesetten átkozódni kezd, csúfolja szerelmét és önmagát is. Mégis érezhető, ez a fájdalom nem fog bosszúba vagy agresszióba átcsapni: elengedi a nőt. Előre szólok a cizellált lelkeknek, hogy csúnyákat is mond a dalban. Szerencsére az olasz nem oly közkeletű nálunk, hisz még a konzul is csak most tanulja, így talán nem rázza meg senki erkölcsi magaslatát. Számtalan férfi megélte már ezt a gyötrődést és számtalan nő került e sodró férfibánat célkeresztjébe. Évtizedek távlatából is remekmű ez a dal.

Végezetül egy olyan olasz zenészt említek, akit itthon is sokan ismernek. Paolo Conte meglehetős nemzetközi karriert futott be. Európában nagyon szeretik, és még az USA-ba is eljutott. Nem ragaszkodik kizárólag az olasz nyelvhez, franciául és angolul is énekli dalait. Conte a jazz jól ismert és sokak számára befogadható gazdag zenei eszköztárából válogat kiváló ízléssel, meg kell hagyni.

Paolo Conte

A költészet bonyolult gondolati és formai bravúrokra képes, de primer, zsigeri élvezetet okoz egy vers ritmusát eltapsolni vagy énekelni: a szavak és zene kapcsolódásának ősi örömét éljük meg. (Lásd Weöres Sándor költészetét.) A zene is csodás szellemi magasságokba emel, de az „ősöröm” buggyan fel, ha táncolni támad rá kedvünk. Conte zenéjével a ritmusra mozdulás elementáris örömét éljük meg. Csöppet sem lebecsülendő teljesítmény ez. Nem véletlen, hogy a slágerműsoroknak és a jazz fesztiváloknak is kedvelt előadója. Sokak által ismert világhírű dalai is jó példái ennek, mint a Come Di, a Boogie, a Sotto le stelle del jazz. Kedvelt zenei formái közé tartozik a tangó és a dél-amerikai zene is.

Paolo Conte zenéje elegáns, még a nikotinrágta hangja, a finom (ön)iróniája is az. Tény, hogy a mai hatvan, hetven, nyolcvan év felé ballagó férfiak között többekben van valami esszenciális életelegancia, ami trendeken innen és túl mindig vonzó lesz. Paolo Conte idén lett 80 éves. Továbbra is zenél, európai koncertkörútra indul. Csak így tovább! Csi bum csi bum bum.