Írta: Inkabringa
Manapság, ha érvelni akarunk valami mellett, avagy ellene, célravezető a pénzben mérhetőséget kiindulópontnak tekinteni. Presztízs alapú társadalomban élünk, a presztízs fokmérője pedig réges régóta a pénz. Egy bankár társadalmi befolyása összemérhetetlenül nagyobb egy szociális munkáséhoz képest. Egy félmeztelen celeb sokkal többet nyom a latban, mint egy mentőápoló. Egy politikus elvakult csörtetésre késztet tömegeket, szavára a világ összes tudósánál jobban hallgatnak.
Manapság, ha érvelni akarunk valami mellett, avagy ellene, célravezető a pénzben mérhetőséget kiindulópontnak tekinteni. Presztízs alapú társadalomban élünk, a presztízs fokmérője pedig réges régóta a pénz. Egy bankár társadalmi befolyása összemérhetetlenül nagyobb egy szociális munkáséhoz képest. Egy félmeztelen celeb sokkal többet nyom a latban, mint egy mentőápoló. Egy politikus elvakult csörtetésre késztet tömegeket, szavára a világ összes tudósánál jobban hallgatnak.
Vegyük az olvasás
kevésbé divatos témáját vizsgálódásunk tárgyául.
Gondolatkísérletként nekifuthatunk a pénz és siker, valamint az
olvasás kapcsolatának elemzéséhez. Nézzünk két nagyon gazdag
és sikeres embert. Az egyikük napokon belül az USA elnöke lesz és
büszkén hangoztatja, hogy soha nem olvas. A másikuk egy
világraszólóan befolyásos informatikai cég vezetőjeként
hetente elolvas egy könyvet. Ebből bumfordi csiszolatlansággal
levonhatjuk azt a következtetést, hogy a pénz és siker elérésében
semmilyen jelentősége nincs, hogy valaki olvasott ember, avagy nem
az.
A magam részéről
hátborzongatónak tartom az olvasást feleslegesnek tartók
könyvszeretőkön való fölényes gúnyolódását, és pontosan
ennyire viszolygok attól, ha az
olvasottságukat kiváltságként kezelők a könyvekkel nem élőket
lenézik. Köztudott, hogy az ún. emberségnek nem a könyv az
alapja (esetleg csiszolóköve lehet) és nem is a pénz, hanem a másokkal való
egyenrangú együttműködésre való képesség. Több aprócska
közösséggel találkoztam, ahol rendkívül cizellált tudású
emberek hasznosan és egyenrangúan tudnak együttműködni a
műveltségből ilyen-olyan okokból kizárt emberekkel. Míg nem
láttam, és nem mentem utána, hogy rátaláljak, magam is alig
hittem, hogy ilyen létezik.
Mára nem vitatott
szentencia, hogy a világban a betűk uralma véget ért. Ezen lehet
siránkozni, de az még önmagában nem vezet sehova. Meg az sem
biztos, hogy ez most már mindig így lesz. Azt is el kell ismernünk,
hogy a másokra gyakorolt legártatlanabb befolyás is könnyen
fordulhat a megkérdőjelezhetetlen orákulum diktatúrájává. Ez
még a könyveket sem kerülte el. Az olvasás szentséggé és
mértékké emelése sokakban megfeleléskényszert és a teljesség
teljesíthetetlensége miatti szorongást váltott ki.
Erről a „kultúremberi”
szorongásról jelent meg tíz éve egy könyv, egy francia író és
irodalmár tollából. Az író neve Pierre Bayard, a könyv címe
pedig Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, melyeket nem
olvastunk? A meglepő cím
szellemes és őszinte
eszmefuttatás az „olvasó kultúrlény” fennhéjázást és
szorongást keverő természetéről. Ismerek olyan egyetemi
tanárokat, akik hallgatóiknak ajánlott könyvlistájukra felvették
ezt a könyvet, mivel megszívlelendő jó tanácsokat ad, hogy a
fölösleges fölényeskedést és a még fölöslegesebb
szégyenkezést hogyan tudja egészséges mederbe terelni, aki
olvasásra adja a fejét. Olvastam ezt a könyvet tíz éve és most
ismét átlapoztam. Annyi történt közben, hogy az írás és
olvasás kultúrájának nimbuszát nekifutásból ledöntötték.
Azt mondják, helyébe a kép kultúrája lépett. Azonban kutatások
tömkelege bizonyítja, hogy a képek mögött rejlő gondolatiságot
egyre kevesebben értik, legyen az kortárs vagy klasszikus. Ahogy a
leírt szövegekben is az egyértelmű tőmondatok a nyerők. Elértük
hát, hogy mára csak jelszavaink valának. Plusz az emojik. Mégis
azt javaslom, ne engedjünk a korszak-fitymálás édes csábításának, főként, ha ez csak felelősséghárítás.
A
könyv nagy erénye elegáns, nagyvonalú, szellemes, önironikus,
őszinte és könnyed stílusa. Ez különösen elbűvölt. Olybá tűnik, a világban inkább a
görcsös és zárkózott revans-kultúra került előtérbe. Nem
először, ez egy ilyen dolog, majd elmúlik. (Na jó, de mikor, és
mi lesz addig?)
Pierre
Bayard a francia értelmiség képviselője, aki az irodalmat és a
betűk kultúráját egyetemen is oktatja, írja, elemzi. Férhet-e
hozzá kétség, hogy ő mindent olvasott, ami a világirodalomban
fontos? Addig, amíg nem vallja be az ellenkezőjét, kétség nem
férhet hozzá. A könyv azonban épp arról szól, hogy szerzője
magas intellektuel körökben lebilincselő beszélgetéseket folytat
könyvekről, melyeket épp csak átlapozott, vagy hallomásból
ismer. Proustot tanítja is, de soha nem olvasta el elejétől a
végig az Eltűnt idő nyomábant.
Leleplezte magát a gaz lator. Ó, nem. Magasztalni kell azt a könnyed
eleganciát (alig találni már ilyet), amivel elmagyarázza, hogy a
legnagyobb feladat az, hogy a sokféle jelenséget, tudást,
tapasztalatot helyére tudjuk tenni magunkban. Ehhez sokat segítenek
a könyvek, de ne hagyjuk, hogy ránk dőljenek.
Megesik,
hogy az iskolában a kötelező olvasmányok kapcsán nem az érdekli
a tanárt, hogy az olvasmányélmény milyen érzéseket és
gondolatokat váltott ki nebulóiból, hanem hogy a harmadik
fejezetben milyen színű süveg volt a főhős fején, mert csak
ezzel tudja megállapítani, hogy olvasták-e a könyvet. Bayard
szerint ez a megközelítése az olvasásnak álságos és
nevetséges. Szerinte a lényeg épp abban van, hogy a könyvek által
az olvasó újra és újra felfedezze önmagát. Egyben fel is
szabadítja saját gondolatait, hiszen egy jelentős könyv olvasása
nemcsak az írójának, hanem az olvasójának is alkotási folyamat.
Általa felépíti, újradefiniálja, korszerűbbé és a zagyva
lózungelméletekkel szemben ellenállóbbá teszi önmagát. Egy jó
pedagógus efelé tereli a diákjait, magam is ismerek ilyeneket. Az
olvasásnak természetes része a felejtés, az újraolvasás és az
újraértelmezés.
Bayard szerint nem
az a fontos, hogy mindig mindent az utolsó szóig elolvassunk, mert
erre még az sem képes, aki mást sem csinál, csak olvas. Elég, ha
egy könyvet átlapozunk értő figyelemmel. Azért megjegyzem, hogy
amíg eddig eljut valaki, addig nagyon sok könyvet kell elolvasnia.
Az átlapozás is tudást feltételez. Pierre Bayard a világirodalom
legkülönbözőbb szerzőitől veszi a példákat "nem-olvasás" elméletének alátámasztására. Musil, Balzac, Umberto Eco,
Montaigne, Paul Valéry, Oscar Wilde vagy Shakespeare műveit hívja
segítségül. „...a kultúra elsősorban tájékozódás
képessége. (…) a nem-olvasás nem ugyanaz, mint az olvasás
hiánya. A nem-olvasás valódi tevékenység, amely abban áll, hogy
meghatározzuk a magunk helyzetét a könyvek végtelen tengerében,
hogy ne borítsanak el végleg.”
A
könyvben különféle fogalmakat vezet be a szerző, mellyel az
olvasás valódi lényegét magyarázza. Egyik fontos fogalma a belső
könyv meghatározása. Mindenki tapasztalata, tudása, értékrendje és értelmezési képessége, valamint emlékei és prekoncepció alapján olvas el bármilyen szöveget. Minden egyes
könyv, a legnagyobb klasszikusokat is beleértve, újrateremtődik
minden újabb olvasója által. Mindenkinek máshol lesz a hangsúly,
más lesz az „üzenet”. Bölcsebb írók ebbe a „gondolta a
fene” érzésbe belenyugodnak. Belátják, hogy a szöveg önálló
entitás, az, hogy ők mit gondoltak, már lényegtelen akkor, ha az
olvasó kezébe veszi a könyvet és a saját életébe építi. Ez
olyan szép idea, hogy igazán azoktól rettenek meg, akik csak
egyetlen értelmezést hajlandók elismerni. Így csak biflázó
eminensek lehetünk. Ha jogos az íróknak az alkotói szabadság,
legyen joga ehhez az olvasóiknak is. Nem is beszélve arról, hogy
mennyire más válik fontossá egy könyvből különböző
életszakaszokban olvasva.
Bayard
az olvasói belső könyv értelmezésére egy kulturális
antropológus írását hozta fel példának. Laura Bohannan, úgy
félévszázada, férjével évekig élt a nyugat-afrikai tiv
törzsben. Több könyvet, tanulmányt jelentettek meg kutatási
eredményeikről. Az antropológusoknak rettenetesen sokat kell
olvasniuk, de az egyik legüdítőbb olvasmányélményük Laura
Bohannan Shakespeare a bozótban
című írása. Rendkívül szórakoztató és kacagtató olvasmány.
(Magyarul elolvasható az Anthropolis folyóirat 2005. 2. évf. 1-2.
számában.) Az, hogy valóban megtörtént, vagy Bohannan valós tereptapasztalatai alapján megírt kultúraértelmezési szkeccse, a lényegi mondandót nem befolyásolja.
Az
alaphelyzet, hogy Bohannan amerikai kutatóként zokon vette
egyik európai tudóstársa megjegyzését, miszerint az amerikaiak
nem értik Shakespeare-t. Bohannan amellett kardoskodott, hogy a
Hamlet egyetemes
emberi gondolatokat rejt magában, és ezt a világ minden pontján
ugyanúgy értik. A könyvet elvitte magával az afrikai tivekhez is.
Adandó alkalommal elmesélte a törzsnek a dán királyfi
történetét. Megdöbbenésére rögtön az első nagy konfliktust
másként értelmezték. Hamlet anyja, férje halála után, hozzáment
annak testvéréhez. A tivek reakciója: jól tette. De ki sem várta
a két év gyászidőt. A törzsfőnök felesége feljajdult: Két
év? Ki művelte addig a földjét? Hogy megértsék ezt az egyébként
érthetetlen konfliktust, rákérdeztek, hány felesége volt a
meghalt királynak? És a végső döfés, Hamlet atyjának szelleme.
A tivek lázas fantáziájú gyereknek nézték a kutatót, hisz
aki meghalt, az nem sétálgat és nem beszélget. Végigvették a
Hamlet minden egyes részletét és az egyértelmű jelentésébe
vetett hit darabjaira hullt szét az afrikai törzs értelmezése
alapján. Bohannan a törzsfőnök békítő és udvarias
útravalójával fejezte be írását.
„Néha – zárta le
az öregember, összehúzva maga körül rongyos tógáját – más
történeteket is el kellene mesélned nekünk a hazádból. Mi, akik
idősek vagyunk, majd rávezetünk téged az igazi jelentésükre.
Így amikor visszatérsz majd a saját földedre, az idősek látni
fogják, hogy nem csak a bozótban üldögéltél itt, hanem olyan
emberek között, akik tudnak dolgokat és bölcsességet tanítottak
neked.”
Bayard
szerint a könyvek képessé tesznek beszélgetni, véleményt
mondani, érvelni, érzelmet és gondolatot kifejezni,
és képessé tesznek a mások iránti empátiára is. Ha rossz oldalról közelítünk
a könyvek felé, akkor a betűk diktatúrája a szorongást és a
biflázva követést erősíti bennünk. Önmagunk intellektuális és
emocionális építése egész életre szóló feladatunk, különben
képtelenek leszünk a világ változásaihoz szellemi
integritásunkat megőrizve alkalmazkodni. Sem a behódolás, sem az
önfeladás nem lehet egy értelmes emberi élet célja. Minél
többféle könyvet olvasunk és minél többféle emberrel
beszélgetünk, annál több nézőpontot és gondolatot ismerünk
meg. Kevésbé leszünk ketrecbe zárt ijedtek vagy arrogáns
dromedárok.
Végezetül
Bayard könyvéből idézem Paul Valéry Henri Bergson filozófusról
a Francia Akadémián 1941-ben tartott előadásának részletét.
„A gondolkodó ember
magas, tiszta, emelkedett figuráját testesítette meg, aki talán
az utolsó volt a kizárólagosan, mélyrehatóan és emelkedetten
elmélkedők között, egy olyan korszakban, amikor a világ egyre
kevesebbet gondolkodik és bölcselkedik, amelyikben a civilizáció
egyre inkább, napról napra, mintha annak emlékére és romjaira
zsugorodna össze, amit hajdani sokszínű gazdagságáról és
szabad, bőséges intellektuális terméséről őrzünk, miközben
minden rendbéli nyomor, félelmek, kényszerűségek sújtják és
szegik kedvét a szellemi kezdeményezéseknek.”
Vigaszként
szolgáljon ez a néhány sor, hogy mindig lesznek olyan szellemi
nagyságok, akiket az emberi értelem utolsó bástyájának tekint a
saját kora. Az összes többi sokaságnak csak annyi dolga van, hogy
mindig, minden korban megmaradjon világra nyitott, önmagát és
korát értelmezni, másokkal szóba állni képes életolvasónak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése