Hogyan...?

Írta: Inkabringa


Manapság, ha érvelni akarunk valami mellett, avagy ellene, célravezető a pénzben mérhetőséget kiindulópontnak tekinteni. Presztízs alapú társadalomban élünk, a presztízs fokmérője pedig réges régóta a pénz. Egy bankár társadalmi befolyása összemérhetetlenül nagyobb egy szociális munkáséhoz képest. Egy félmeztelen celeb sokkal többet nyom a latban, mint egy mentőápoló. Egy politikus elvakult csörtetésre késztet tömegeket, szavára a világ összes tudósánál jobban hallgatnak.

Vegyük az olvasás kevésbé divatos témáját vizsgálódásunk tárgyául. Gondolatkísérletként nekifuthatunk a pénz és siker, valamint az olvasás kapcsolatának elemzéséhez. Nézzünk két nagyon gazdag és sikeres embert. Az egyikük napokon belül az USA elnöke lesz és büszkén hangoztatja, hogy soha nem olvas. A másikuk egy világraszólóan befolyásos informatikai cég vezetőjeként hetente elolvas egy könyvet. Ebből bumfordi csiszolatlansággal levonhatjuk azt a következtetést, hogy a pénz és siker elérésében semmilyen jelentősége nincs, hogy valaki olvasott ember, avagy nem az.

A magam részéről hátborzongatónak tartom az olvasást feleslegesnek tartók könyvszeretőkön való fölényes gúnyolódását, és pontosan ennyire viszolygok attól, ha az olvasottságukat kiváltságként kezelők a könyvekkel nem élőket lenézik. Köztudott, hogy az ún. emberségnek nem a könyv az alapja (esetleg csiszolóköve lehet) és nem is a pénz, hanem a másokkal való egyenrangú együttműködésre való képesség. Több aprócska közösséggel találkoztam, ahol rendkívül cizellált tudású emberek hasznosan és egyenrangúan tudnak együttműködni a műveltségből ilyen-olyan okokból kizárt emberekkel. Míg nem láttam, és nem mentem utána, hogy rátaláljak, magam is alig hittem, hogy ilyen létezik. 

Mára nem vitatott szentencia, hogy a világban a betűk uralma véget ért. Ezen lehet siránkozni, de az még önmagában nem vezet sehova. Meg az sem biztos, hogy ez most már mindig így lesz. Azt is el kell ismernünk, hogy a másokra gyakorolt legártatlanabb befolyás is könnyen fordulhat a megkérdőjelezhetetlen orákulum diktatúrájává. Ez még a könyveket sem kerülte el. Az olvasás szentséggé és mértékké emelése sokakban megfeleléskényszert és a teljesség teljesíthetetlensége miatti szorongást váltott ki.

Erről a „kultúremberi” szorongásról jelent meg tíz éve egy könyv, egy francia író és irodalmár tollából. Az író neve Pierre Bayard, a könyv címe pedig Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, melyeket nem olvastunk? A meglepő cím szellemes és őszinte eszmefuttatás az „olvasó kultúrlény” fennhéjázást és szorongást keverő természetéről. Ismerek olyan egyetemi tanárokat, akik hallgatóiknak ajánlott könyvlistájukra felvették ezt a könyvet, mivel megszívlelendő jó tanácsokat ad, hogy a fölösleges fölényeskedést és a még fölöslegesebb szégyenkezést hogyan tudja egészséges mederbe terelni, aki olvasásra adja a fejét. Olvastam ezt a könyvet tíz éve és most ismét átlapoztam. Annyi történt közben, hogy az írás és olvasás kultúrájának nimbuszát nekifutásból ledöntötték. Azt mondják, helyébe a kép kultúrája lépett. Azonban kutatások tömkelege bizonyítja, hogy a képek mögött rejlő gondolatiságot egyre kevesebben értik, legyen az kortárs vagy klasszikus. Ahogy a leírt szövegekben is az egyértelmű tőmondatok a nyerők. Elértük hát, hogy mára csak jelszavaink valának. Plusz az emojik. Mégis azt javaslom, ne engedjünk a korszak-fitymálás édes csábításának, főként, ha ez csak felelősséghárítás.

A könyv nagy erénye elegáns, nagyvonalú, szellemes, önironikus, őszinte és könnyed stílusa. Ez különösen elbűvölt. Olybá tűnik, a világban inkább a görcsös és zárkózott revans-kultúra került előtérbe. Nem először, ez egy ilyen dolog, majd elmúlik. (Na jó, de mikor, és mi lesz addig?)

Pierre Bayard a francia értelmiség képviselője, aki az irodalmat és a betűk kultúráját egyetemen is oktatja, írja, elemzi. Férhet-e hozzá kétség, hogy ő mindent olvasott, ami a világirodalomban fontos? Addig, amíg nem vallja be az ellenkezőjét, kétség nem férhet hozzá. A könyv azonban épp arról szól, hogy szerzője magas intellektuel körökben lebilincselő beszélgetéseket folytat könyvekről, melyeket épp csak átlapozott, vagy hallomásból ismer. Proustot tanítja is, de soha nem olvasta el elejétől a végig az Eltűnt idő nyomábant. Leleplezte magát a gaz lator. Ó, nem. Magasztalni kell azt a könnyed eleganciát (alig találni már ilyet), amivel elmagyarázza, hogy a legnagyobb feladat az, hogy a sokféle jelenséget, tudást, tapasztalatot helyére tudjuk tenni magunkban. Ehhez sokat segítenek a könyvek, de ne hagyjuk, hogy ránk dőljenek.

Megesik, hogy az iskolában a kötelező olvasmányok kapcsán nem az érdekli a tanárt, hogy az olvasmányélmény milyen érzéseket és gondolatokat váltott ki nebulóiból, hanem hogy a harmadik fejezetben milyen színű süveg volt a főhős fején, mert csak ezzel tudja megállapítani, hogy olvasták-e a könyvet. Bayard szerint ez a megközelítése az olvasásnak álságos és nevetséges. Szerinte a lényeg épp abban van, hogy a könyvek által az olvasó újra és újra felfedezze önmagát. Egyben fel is szabadítja saját gondolatait, hiszen egy jelentős könyv olvasása nemcsak az írójának, hanem az olvasójának is alkotási folyamat. Általa felépíti, újradefiniálja, korszerűbbé és a zagyva lózungelméletekkel szemben ellenállóbbá teszi önmagát. Egy jó pedagógus efelé tereli a diákjait, magam is ismerek ilyeneket. Az olvasásnak természetes része a felejtés, az újraolvasás és az újraértelmezés.

Bayard szerint nem az a fontos, hogy mindig mindent az utolsó szóig elolvassunk, mert erre még az sem képes, aki mást sem csinál, csak olvas. Elég, ha egy könyvet átlapozunk értő figyelemmel. Azért megjegyzem, hogy amíg eddig eljut valaki, addig nagyon sok könyvet kell elolvasnia. Az átlapozás is tudást feltételez. Pierre Bayard a világirodalom legkülönbözőbb szerzőitől veszi a példákat "nem-olvasás" elméletének alátámasztására. Musil, Balzac, Umberto Eco, Montaigne, Paul Valéry, Oscar Wilde vagy Shakespeare műveit hívja segítségül. „...a kultúra elsősorban tájékozódás képessége. (…) a nem-olvasás nem ugyanaz, mint az olvasás hiánya. A nem-olvasás valódi tevékenység, amely abban áll, hogy meghatározzuk a magunk helyzetét a könyvek végtelen tengerében, hogy ne borítsanak el végleg.”

A könyvben különféle fogalmakat vezet be a szerző, mellyel az olvasás valódi lényegét magyarázza. Egyik fontos fogalma a belső könyv meghatározása. Mindenki tapasztalata, tudása, értékrendje és értelmezési képessége, valamint emlékei és prekoncepció alapján olvas el bármilyen szöveget. Minden egyes könyv, a legnagyobb klasszikusokat is beleértve, újrateremtődik minden újabb olvasója által. Mindenkinek máshol lesz a hangsúly, más lesz az „üzenet”. Bölcsebb írók ebbe a „gondolta a fene” érzésbe belenyugodnak. Belátják, hogy a szöveg önálló entitás, az, hogy ők mit gondoltak, már lényegtelen akkor, ha az olvasó kezébe veszi a könyvet és a saját életébe építi. Ez olyan szép idea, hogy igazán azoktól rettenek meg, akik csak egyetlen értelmezést hajlandók elismerni. Így csak biflázó eminensek lehetünk. Ha jogos az íróknak az alkotói szabadság, legyen joga ehhez az olvasóiknak is. Nem is beszélve arról, hogy mennyire más válik fontossá egy könyvből különböző életszakaszokban olvasva.

Bayard az olvasói belső könyv értelmezésére egy kulturális antropológus írását hozta fel példának. Laura Bohannan, úgy félévszázada, férjével évekig élt a nyugat-afrikai tiv törzsben. Több könyvet, tanulmányt jelentettek meg kutatási eredményeikről. Az antropológusoknak rettenetesen sokat kell olvasniuk, de az egyik legüdítőbb olvasmányélményük Laura Bohannan Shakespeare a bozótban című írása. Rendkívül szórakoztató és kacagtató olvasmány. (Magyarul elolvasható az Anthropolis folyóirat 2005. 2. évf. 1-2. számában.) Az, hogy valóban megtörtént, vagy Bohannan valós tereptapasztalatai alapján megírt kultúraértelmezési szkeccse, a lényegi mondandót nem befolyásolja. 

Az alaphelyzet, hogy Bohannan amerikai kutatóként zokon vette egyik európai tudóstársa megjegyzését, miszerint az amerikaiak nem értik Shakespeare-t. Bohannan amellett kardoskodott, hogy a Hamlet egyetemes emberi gondolatokat rejt magában, és ezt a világ minden pontján ugyanúgy értik. A könyvet elvitte magával az afrikai tivekhez is. Adandó alkalommal elmesélte a törzsnek a dán királyfi történetét. Megdöbbenésére rögtön az első nagy konfliktust másként értelmezték. Hamlet anyja, férje halála után, hozzáment annak testvéréhez. A tivek reakciója: jól tette. De ki sem várta a két év gyászidőt. A törzsfőnök felesége feljajdult: Két év? Ki művelte addig a földjét? Hogy megértsék ezt az egyébként érthetetlen konfliktust, rákérdeztek, hány felesége volt a meghalt királynak? És a végső döfés, Hamlet atyjának szelleme. A tivek lázas fantáziájú gyereknek nézték a kutatót, hisz aki meghalt, az nem sétálgat és nem beszélget. Végigvették a Hamlet minden egyes részletét és az egyértelmű jelentésébe vetett hit darabjaira hullt szét az afrikai törzs értelmezése alapján. Bohannan a törzsfőnök békítő és udvarias útravalójával fejezte be írását.

„Néha – zárta le az öregember, összehúzva maga körül rongyos tógáját – más történeteket is el kellene mesélned nekünk a hazádból. Mi, akik idősek vagyunk, majd rávezetünk téged az igazi jelentésükre. Így amikor visszatérsz majd a saját földedre, az idősek látni fogják, hogy nem csak a bozótban üldögéltél itt, hanem olyan emberek között, akik tudnak dolgokat és bölcsességet tanítottak neked.”

Bayard szerint a könyvek képessé tesznek beszélgetni, véleményt mondani, érvelni, érzelmet és gondolatot kifejezni, és képessé tesznek a mások iránti empátiára is. Ha rossz oldalról közelítünk a könyvek felé, akkor a betűk diktatúrája a szorongást és a biflázva követést erősíti bennünk. Önmagunk intellektuális és emocionális építése egész életre szóló feladatunk, különben képtelenek leszünk a világ változásaihoz szellemi integritásunkat megőrizve alkalmazkodni. Sem a behódolás, sem az önfeladás nem lehet egy értelmes emberi élet célja. Minél többféle könyvet olvasunk és minél többféle emberrel beszélgetünk, annál több nézőpontot és gondolatot ismerünk meg. Kevésbé leszünk ketrecbe zárt ijedtek vagy arrogáns dromedárok.

Végezetül Bayard könyvéből idézem Paul Valéry Henri Bergson filozófusról a Francia Akadémián 1941-ben tartott előadásának részletét.

„A gondolkodó ember magas, tiszta, emelkedett figuráját testesítette meg, aki talán az utolsó volt a kizárólagosan, mélyrehatóan és emelkedetten elmélkedők között, egy olyan korszakban, amikor a világ egyre kevesebbet gondolkodik és bölcselkedik, amelyikben a civilizáció egyre inkább, napról napra, mintha annak emlékére és romjaira zsugorodna össze, amit hajdani sokszínű gazdagságáról és szabad, bőséges intellektuális terméséről őrzünk, miközben minden rendbéli nyomor, félelmek, kényszerűségek sújtják és szegik kedvét a szellemi kezdeményezéseknek.”

Vigaszként szolgáljon ez a néhány sor, hogy mindig lesznek olyan szellemi nagyságok, akiket az emberi értelem utolsó bástyájának tekint a saját kora. Az összes többi sokaságnak csak annyi dolga van, hogy mindig, minden korban megmaradjon világra nyitott, önmagát és korát értelmezni, másokkal szóba állni képes életolvasónak.