Levél egy baráthoz

 Írta: Inkabringa

Kedves Barátom!

„Meghallgatod, hogy hallgatok?”

Ezt a mondatot is feljegyeztem magamnak Darvasi László háromkötetes regényfolyamából. Te is így vagy ezzel, én is így vagyok ezzel: hallgatunk. Nézzük döbbenten, mivé válik a világ. 

Most hazatérsz kies hazánkba több éves külföldi munka után. E hon lakói közül sokan vannak, akik azért térnek vissza, vagy azért nem is indulnak el, mert van, akár csak egyetlen ember, akit nem vihetnek magukkal, s akit nem hagyhatnak itt ebben az elkegyetlenedett országban. A szeretet a gyengeség egy neme. Vagy inkább a gyengédségé? Nos, a gyengédség is a gyengeség jele. Az erős emberek korát éljük. A keménység érdem.

Borzadunk mindenkori politikusainktól, de ritkán gondolunk bele, hogy ők is a társadalom termékei. A praktikus pragmatizmus elfogadott norma, de ez könnyen billen át kegyetlenkedésbe és hatalmaskodásba. Ellenszegülni hogyan lehet? A szelídség manapság nem trendi: hülyének néznek. A rúgkapálót hókon vágják. A cinizmus meg már olyan unalmas.

A hazai viszonyok most nem a legjobbak, de a reménykedést nem tudom feladni. Élnek itt jóakaratú emberek. A magunkét meg kell tenni ahhoz, hogy ne csak az erő számítson, hogy ne legyen érdem a saját vélemény kizárólagossá tétele, a manipulatív erőfitogtatás. Elvégre a kulturális antropológia a tolerancia tudománya. Nem bírom magamból kitörölni, pedig jelenleg vesztésre áll ez a szemléletmód az úthenger mentalitással szemben.

Örülsz, hogy hazatérsz, hogy lesz munkád, hogy itt lehetsz azzal, akiért a földről lemennél, és akiért a világ végéről is visszajönnél. De kételyek is hömpölyögnek benned. Érzel némi tartózkodást. Egzisztenciális és egzisztencialista szorongást. Nagyon is megértem. Túl jól ismerjük ezt az országot.

Boldog vagyok, hogy te, barátom, akivel csikó éveink óta annyi mindenen átmentünk, végre hazatérsz. Várnak sokan. Aggódsz, hogy mennyire lesz otthonos ez a drága szülőhaza? Én is aggódom. De azt tudom, hogy addig is, amíg ilyen aggodalmas itt a helyzet, a régi barátokkal - a hétköznapokból kiragadott röpke időre - egy otthonos hazát adunk majd egymásnak.

1971 - Kis regényrészletek

Írta: BikassyGergely

Két rövid részlet készülő regényemből, melynek jelenlegi címe: 1971. 

Párizsi rémálom

- Neked vannak rémálmaid? - kérdezte egyszer Évi Pammertől. - Vagy voltak? 

Épp a Libegőhöz indultak, szép idő volt. 

- Olyan szabályos rémálmom, üldözéses, ilyenre, kevés volt ilyen, alig emlékszem - mondta Pammer. - Inkább zavarosakra. Pályaudvar, vagy villamos végállomás, elkéstem, mert vissza kell rohannom valami elveszett csomagért. Nem találom a csomagot. És közben elindul a vonat, ilyesmi. Ezek elég gyakran, de halálfélelem nincs benne, velőtrázó rémség nincs. 

 A Libegőnél sorba kellett állniuk. Pammer folytatja. 

- Bevallom, régen azért voltak visszatérő rémálmaim, elég ritkán, üldözés, meg a legrosszabb, hogy gyilkos vagyok… de ez régen. Majd elmondom máskor. Ami elég furcsa, hogy nekem igazán rossz álmom, ezeknél is rosszabb, Párizsban volt, amikor kint maradtam… igen, azóta sem tudom elfelejteni, hogy mikor kint voltam Párizsban, egyszer azt álmodtam, hogy megint Pesten vagyok, és rémülten rájövök, hogy hazamentem Párizsból, és most már nem tudok visszajutni Párizsba, és végleg otthon maradok Magyarországon… Iszonyúan belém hasított, hogy megint visszamentem, zokogtam álmomban, úgy ébredtem fel egy nyomorult párizsi padlászobában, és csak lassan múlt az iszonyú fájdalmam, amíg nagyon lassan magamhoz tértem, mint valami egész lassú fény… hogy mégis kint, mégis Párizsban vagyok… remegtem a lassú örömtől… hát nem is tudom... de mégis tudom... ez volt a legszörnyűbb… amikor azt álmodtam, hogy nem mertem ott maradni. 

Adieu, Philippine 

Valahol Csepel után, talán Halásztelek a neve, ott van filmklubja. Pammert motorral viszik a művházba, mert lekéste a buszt. A művház munkatársa véletlenül megismerte a Körtéren ácsorgó Pammert. Először ül motoron, halálfélelem és fatalista közöny birkózik benne, Inge, pulóvere átizzad, csurom vizesen töpreng a motoron kapaszkodva. Kárász Évit és Szél Erikát várta sokáig a végállomáson, akik megigérték, hogy „talán“ elkísérik a halásztelki filmklubba. Vizes filmklubja lesz. Adieu, Philippine. Ezt ő fedezte fel magának még Párizsban, amikor a 14. kerületben betévedt egy kis moziba, ahol rajta kívül vagy tízen ültek, rongált, fekete-fehér kópia, a filmről és rendezőjéről senki sem tudott, és semmi írást, kritikát nem talált, hiába szedte össze a metró szemeteseibe dobott lapokat, de a belvárosi kis művészmozikban is már mást játszottak, régi franciát, régi amerikai westernt, Buster Keaton is volt ott, meg Truffaut, Godard, szerette, ismerte ezeket, legalább annyira, mint ott a közönség, de az Adieu Philippine, arról sehol semmit nem talált… szórólapot, szöveget se képet, semmit. Elment másnap este is a kis mozihoz a 14. kerületben, a Denfert-Rochereau közelében, de műsorváltozás, és sehol a tegnapi film, sehol újságokban és lexikonokban sehol már az Adieu Philippine... Azóta nem látta, csak többet gondolt a filmre, mint a Homok asszonyán kívül bárkire. Philippine, az nem egy lány, hanem egyenesen kettő, mint a mesében: két jó barátnő, néha albérletben laknak, néha otthon. Párnacsata: nem húsz, még csak tizennyolc évesek, néha nagyon kicsi-kicsit a szülőkkel is veszekednek. Röpül a párna, vihognak a lányok. A szürke Párizs vidáman szürke lányai, kis lakás, kis semmi, kis jelen, homályos jövő. Ha nem lenne ez a film, amiben ők a főszereplők, rosszabb volna: a film nélkül sötétlő homály a jövőjük. Így, hogy Pammer szeme elé kerültek egy filmben, és ott is maradtak, megvan a jövőjük, ez sem fényes, de jobb, mint Pammer nélkül. Eltelt azóta négy év. Pammer most motoron robog feléjük Halásztelekre, ott vannak. Eléggé elfelejtette Párizs óta a filmet, egy biztos, nagyon sokat nevetnek benne a lányok. Néha sírnak, kicsit veszekednek, de sokat nevetnek. Legalább ő is, csak egyetlen egyszer fuldokolva nevetett volna Évivel, vagy Erikával!

Adieu Philippine (1963) rendező: Jacques Rozier

Delon és Belmondo

Írta: BikassyGergely

Kések kicsit a cikkel, mert nem szeretek a nekrológokkal versenyezni. Alain Delon nyilvánvalóan a legfontosabb (legnagyobb?) francia filmszínész Jean Gabin óta. Játszottak is együtt Gabin egyik utolsó szereplése alkalmával.Az élet utánozta a filmet: az egykori "keményember" megvénülve is kemény és nem-barátkozó. Ridegen, ellenségesen fogadja az útjába kerülő ifjú szökevény csavargó-félét. Ha igazán nem barátkoznak is meg, mindkettő kezdi nagyra tartani a tőle mindenben idegen másikat. Egyszer még jól be is rúgnak közösen: az ő világukban ez fordulópont. 

Delon színészi pályáján a Rocco és fivérei lett a nagy és végleges fordulópont. A magyar premier óriási visszhangot keltett, olasz-francia koprodukció ilyen zajos közönség- és kritikai zajgást addig soha nem keltett. Siker volt, az ellenérzésekkel együtt is talán túl nagy siker - még az állami sajtó is intette a nézőket, hogy okosan értsék. Riasztó, nem 18, de 24 éven felülieknek ajánlható képsorokkal. Magam egy évekkel ezelőtti tévévetítéskor is megdöbbentem: a brutalitás és erőszak képei (máskor évtizedek múltán néha komolytalanná, akaratlanul nevetségessé válnak) - itt ijesztőek maradtak. 

Visconti: Rocco és fivérei (1960)

Ötven, vagy mégtöbb film főszerepét játszotta. Visconti Rocco-ja mellett Melville néhány remekműve, például a Szamuráj véste be a filmművészet örökös történetébe a nevét. Egy "gengszterfilm", amit addig így csak néhány amerikai rendező tudott. Akkortól Delon minden francia filmje is. 

De, hogy ne csak a csúcsokra bámuljak vissza. Azt hiszem, kevesen látták azt a nem túl jelentős, tán el is feledett, de nézhető francia komédiát 1957-ből, amelyben a kezdő Delon jókat verekszik több alvilági, de gyatra figurával. A verekedők között rajta kívül csak egyvalaki nem gyatra: a szintén teljesen kezdő Belmondo. Komédiás ökölharcuk nem tud megöregedni. (Gyűjtőknek a rendező és a cím: Allegret: Légy szép és tartsd a szád) 

Allegret: Légy szép és tartsd a szád

Párosuk ezután évtizedeken át verekedett a francia moziban. Legemlékezetesebb (nem rövid!) csúcs-képsorban a Borsalino főjelenetében. Bár volt e párbajnak némi üdvös paródia-színezete, azért nagyon is komolyan lehetett venni. A két nagy komédiás beleadta öklét, szívét, tehetségét. Az igencsak igényes tömegsiker-rendező Jacques Deray szintén halálbiztos profi volt. Delon később néhány saját rendezésekor láthatóan az ő stílusát utánozta. A Rocco és a Szamuráj mellé igyekeztem nevetésre alkalmas moziemléket feleleveníteni. Hála a nagy komédiásoknak, akad (akadt) ilyen is. Ne szomorkodjunk...

Schubert Gusztáv, FILMVILÁG

Írta:BikassyGergely

Egyszerű címet találtam az emlékezés címéül, és úgy érzem: pontos. Nincs, mert nem lehet pontosabb. Évszámok kavarognak, feleselnek, lökdösődnek, gánycsolják egymást. Mikor ismertem meg Gusztávot? Lapinduláskor, 1978-ban? Ott volt már a legelső évfolyam bemutatkozó számában, vagy csak kicsit később lépett be a csapatba, örömmel fogadva? Ha az ember negyven év körüli, egész más súlya van annak a tizenöt évnek, amennyivel ő fiatalabb volt nálam. Most, amikor meghalt, azt hiszem, az életkor-különbség már nem számított, vagy (számomra) keserűbb igazsággal: az ő javára szolgált.

Valamelyik mondatában (cikk? emlékezés? magánbeszélgetés?) mintha tanítványomnak nevezte volna magát. Zavarba ejtő dolog. Mint az a tanárság, a tanítás szeretete és vágya is. Bár apám legendás tanára volt a Képző- és Színművészeti Főiskolának, én keveset örököltem ebből az adottságból. A filmet, a filmtörténetet, a film körül mindent szerettem és érdekelt - de, hogy tapasztalataimat (vagy tudásomat) "megosszam" tanítványokkal, ez nem nagyon. Több főiskolán, egyetemen tanítottam (majd mindenhol óraadóként, nem lettem, tán nem is akartam "habilitált" tanár lenni). A közepesnél jobb, a közepesnél érdekesebb tanár voltam, de semmi több. Ez azt jelenti, a tanítványok létezése mérsékelten lelkesített. 

Gusztáv az írásaimat szerette és becsülte: én magam az írásaim szerzőjeként léteztem számára. Bár az átalakult, Létay Vera vezette lap fiatalkorában többször munkaidő után sem váltunk el. Inkább utcasarki hosszú beszélgetéseinkre emlékszem, vetítés előtti vagy utáni eszmecserékre (ahol is az "eszme" szó és tartalma nemcsak pontatlan, de mindkettőnktől idegen volt). Mikor, miről is beszélgettünk?... Úgy emlékszem, legtöbbet Jancsó régi és új filmjeiről, Jancsó fordulatos pályája még indulatokat is keltett, bennem legalábbis... 

A kilencvenes évek elején készült Bunuel-könyvem. Ezért is talán, Bunuelről sokat beszéltünk, sokféle tükröződést látva (látni vélve). Akkoriban még fontos volt a filmklub-"mozgalom" (buta szó, hagyjuk): fontos volt minden filmklub. Egyszer filmklub-konferenciára hosszabb utazásra mentünk Bajára (felesége vezette az autót). A kiskunsági, meg a dunai táj érdekesebb lett volna. Gusztávnak talán érdekesebbek voltak a ránk váró filmek. 

Schubert igazi időszakában én már nem voltam a szerkesztőség tagja, "állandó külső munkatárssá" változtam. Rendszeresen sokat, több hosszú dolgozatot írtam a lapnak. Ezt a külső lehetőséget elsősorban Létay Verának köszönhettem, de hamarosan Gusztávnak legalább annyira. Zsugán István, a lap legendás egik alapító szerkesztőjének halála után, Létay Vera, majd Gusztáv javaslatára én váltam a lap "olaszosává", innen kezdve több olasz témájú cikket és kritikát írtam, mint franciát. (Ádám Péter, a kiváló műfordító néhány nagyon alapos dolgozattal jó csúcsokra vitte a francia témát...) De mondom, már nem éltem a szerkesztőségben, csak vetítéseken találkoztunk, és a cikkeimet már csak online írtam, küldtem be, küldte vissza, küldtem be újra, elfogadva javítási javaslatait. 

Én is megtapasztaltam rendkívüli szerkesztői gondosságát és alaposságát. Jónéhány cikkem jobb lett, miután ő átvizsgálta. Szerkesztői munkájáról mások többet tudnak (vagy tudnának) mondani. Nagyon sok új, fiatal szerzőnek adott lehetőséget. El ne feledjem, a magyar film új online fórumát is szerkesztette. Ez a magyarfilm fórum megkerülhetetlen lett. Sok mindent csinált és írt, mind a filmről, kicsit tágabban a tévéről és a képi kommunikációról. Nekem ekkoriban már ugyanolyan fontosak voltak saját könyveim, és (nekem legfontosabb munkaként) regényeket is publikáltam. Ez azért más hegység, más folyók... Római útjaim film-tanulságai érdekelték Gusztávot, ehhez kapcsolódva szívesen olvasta és szerkesztette beszámolóimat. 

"Meghalt a legkedvesebb magyar kritikus" - írta róla egy pályatárs. Elképesztően jó szó. Talán soha kritikusról nem írták le ezt a kedves szót. Én is csak ezt idézve tudok búcsúzni Schubert Gusztávtól.

Schubert Gusztáv (1955-2024)

Budapest nagyregény

Írta: BikassyGergely

Tavaly ősszel jelent meg (a város egyesítésének évfordulójára), visszhangja nagy volt, sikere kevésbé. Az ilyen évfordulós könyvek hátránnyal indulnak: ez meg az kötelező bennük, sőt maga az évforduló mint alkalom vagy téma: púp egy könyv, meg az író hátán. (Talán szebben: nehéz csomag.) 

A koncepció a következő: mind a 23 kerületet más író írja. Az egyes kerületeken belül három helyszínnek kell megjelennie, és mindig legyen két idősík. Nem butaság, sőt méltánylandó cél. Ki melyik kerületet kapja? Nyilván, aki a legjobban ismeri, ott él, vagy sokáig ott élt. Csakhogy nehéz megegyezni: némelyikre több író jelentkezett, más kerületekre egy sem, mert nem él ott író, meg nem ismeri. Nagy és mérges viták után kompromisszumos döntések "születtek" (a döntések mindig "születnek".) Több író ezen-azon, főleg a mellőzésén megsértődött és visszalépett, bosszantó, de azért nem példátlan. Antológiák esetében előfordul. 

Csakhogy a szerkesztőknek nagyobb igényű célja volt: regényként képzelték el a novellafüzért. Azt kérték, minden író vegyen át, vagy legalább léptessen fel pillanatokra más kerületből, más írótól néhány figurát. Ez az ötlet sem botrányosan rossz, néhány író alkalmazta (halovány erővel), mások nem törődtek vele. Cserna-Szabó az I. kerület múltjában és jelenében fellépteti Joyce Ulysses-e hősének, Bloomnak utódait. Fiktiv utódok persze, és nagyszerű ötlet: a kidolgozás, az eredmény már nem olyan nagyszerű. 

A könyv kritikáira térek, pedig csak az ötszáz oldalas kötet buzgó átolvasata, többszöri megakadásom és folytatásos olvastam után ugrottam a kritikákra. Kemény elutasítások fogadtak: a HVG hosszú, és egészében ledorongoló kritikát tett közzé, névtelenül (én legalább az online változatban nem látok szerzőt, a kommentekben valaki "K.D." megjelölést vél felfedezni, blogunk Inkabringája meglátta a kritikus nevét, én nem, dehát ez apró furcsaság.) A HVG és más kritikák mind a regényt kérik számon, ez nem regény, horkannak fel. A könyv küllemét is élesen szidják, gyatra a kötés, színvonaltalan a címlap. Vagy igen, vagy nem: én a papírt nagyon szépnek és jónak látom, a betűtípus is tetszik. 

Minden kritika szóba hozza, hogy butaság és olvasó-bosszantás a fejezetek (kerületek) szerzőinek elhallgatása-elrejtése a fejezeteknél (csak a tartalomjegyzékből lehet kibogarászni). A küllem szidalmazásával nem, ezzel viszont teljesen egyetértek. Az pedig, hogy ez a "nagyregény" nem felel meg a regény műfajának, számomra természetes, az igény és ez a cél játékos, fiktiv, és nem teljesülhet. A saját fő bajom, hogy a hosszú, gondos, vitákkal, megbeszélésekkel húzódó szerkesztés ellenére a kötet novellái roppantul egyenetlen színvonalúak, és kevés benne az igazi novella. Inkább elbeszélések, a legtöbb epikusan elnyúló vagy tűlzsúfolt, vagy mindkettő egyszerre. Az igazi novella drámaian tömör, az elbeszélés inkább kisregény-szerű. (Például ilyen Krusovszky Dénes II. kerülete is, nekem túl hosszú, hosszát nem értem-érzem, ráadásul maga mondja egy interjúban, hogy egyharmadát húznia kellett - regényt akart? nekem szürkeségbe merül, pedig figurái érdekesek... lehetnének legalábbis.) 

Néhány szerző szinte bevallja, hogy nem ismeri a vállalt kerületet: Budapest XV. kerületétől a XXIII-ig több efféle leplezett-álcázott-elfedett, nem élővé sikeredett táj sorjázik. (A kötet szerzői nagy dokumentum-anyagot kaptak segítségül.) Számomra csalódás, hogy néhány író, akiről jól tudom, hogy ismeri a maga kerületét, nem tudott igazán izgalmas vagy legalább érdekes elbeszélést kreálni. Nem nevezem meg őket, s természetesen véleményem szubjektív: lehet, hogy másnak tetszenének. Van, aki trükkösen kibújt a kötelező kerület-helyszín béklyóból: Dunajcsik a Ferihegyi Repülőtéren játszatja a maga novelláját, ide bárhonnan érkeznek emberek és történetek. 

Magam sem tudom, hogy véletlen-e, hogy nekem a "tiszta" novella-műfaj néhány darabja tetszett leginkább. Ilyen Vámos Miklós III. kerülete a maga "kezemfeje" alapötletének korrekt kidolgozásával. Ilyen Németh Gábor Újlipótvárosa: tömör, feszes, drámai. (Egyetlen ház élete: a legszűkkebre záró, de legélesebben látó kamera.) Számomra roppant érdekes Szvoren Edina VIII. kerülete. Itt a "nyócker" huszadik század eleji (vagy még régebbi?) hétköznapjainak alját, vállaltan legalját, a szemétszállítók életét kapjuk, egy szlovák szemetesnő munkáján keresztül, mocsok és durvaság, szlovákok, magyarok, németek, hullámzó, többrétegű szürke-feketeség. Különleges színfolt a vaskos ál-regényben. 

S ha már itt tartunk: a kötetben szinte csak szegény, nyomorult, vagy alsó-középosztályú szereplőkkel találkozunk. Nádasdy Ádám épp most, a Könyvhét megnyitóján kérte az írókat, írjanak a gazdagokról is. Jó volna, mondom magam is, hiszen a gazdaságot ők irányítják, jó volna... - már akkor, ha az írók ismernék életüket. Márpedig nem ismerik, életük eléggé zárt világ, a nagyon gazdagok "munkásságát" meg mégoly kevéssé látja át egy író. Kedves Nádasdy Ádám, az egész XX. századi magyar prózairodalomban alig tűnik fel nagyon gazdag főszereplő. Keressen a Nyugat bármelyik évfolyamában milliomos alakokat: Kosztolányi, Szép Ernő, Móricz, Füst Milán miért nem írt róluk? Természetesen, mert nem ismerték az ő világukat. Ez ma is így van, talán még inkább így van. 

A kötet tanulságai felé kanyarodtunk. Találjon mindenki más-más tanulságot. Bosszantóan lyukas, hiányos ez a nagyregény, de egyáltalán nem tanulság és érdekesség nélküli. Tükörnek nem lenne jó, gondolatok ébresztőjének kiváló. Túl széles, túl elnyúló, nem szervesen összefüggő Budapest térképe. Sokszor fonákjáról, de ezt erősen érezteti a könyv. Nem morgok: még sokszor belenézek majd.