Delon és Belmondo

Írta: BikassyGergely

Kések kicsit a cikkel, mert nem szeretek a nekrológokkal versenyezni. Alain Delon nyilvánvalóan a legfontosabb (legnagyobb?) francia filmszínész Jean Gabin óta. Játszottak is együtt Gabin egyik utolsó szereplése alkalmával.Az élet utánozta a filmet: az egykori "keményember" megvénülve is kemény és nem-barátkozó. Ridegen, ellenségesen fogadja az útjába kerülő ifjú szökevény csavargó-félét. Ha igazán nem barátkoznak is meg, mindkettő kezdi nagyra tartani a tőle mindenben idegen másikat. Egyszer még jól be is rúgnak közösen: az ő világukban ez fordulópont. 

Delon színészi pályáján a Rocco és fivérei lett a nagy és végleges fordulópont. A magyar premier óriási visszhangot keltett, olasz-francia koprodukció ilyen zajos közönség- és kritikai zajgást addig soha nem keltett. Siker volt, az ellenérzésekkel együtt is talán túl nagy siker - még az állami sajtó is intette a nézőket, hogy okosan értsék. Riasztó, nem 18, de 24 éven felülieknek ajánlható képsorokkal. Magam egy évekkel ezelőtti tévévetítéskor is megdöbbentem: a brutalitás és erőszak képei (máskor évtizedek múltán néha komolytalanná, akaratlanul nevetségessé válnak) - itt ijesztőek maradtak. 

Visconti: Rocco és fivérei (1960)

Ötven, vagy mégtöbb film főszerepét játszotta. Visconti Rocco-ja mellett Melville néhány remekműve, például a Szamuráj véste be a filmművészet örökös történetébe a nevét. Egy "gengszterfilm", amit addig így csak néhány amerikai rendező tudott. Akkortól Delon minden francia filmje is. 

De, hogy ne csak a csúcsokra bámuljak vissza. Azt hiszem, kevesen látták azt a nem túl jelentős, tán el is feledett, de nézhető francia komédiát 1957-ből, amelyben a kezdő Delon jókat verekszik több alvilági, de gyatra figurával. A verekedők között rajta kívül csak egyvalaki nem gyatra: a szintén teljesen kezdő Belmondo. Komédiás ökölharcuk nem tud megöregedni. (Gyűjtőknek a rendező és a cím: Allegret: Légy szép és tartsd a szád) 

Allegret: Légy szép és tartsd a szád

Párosuk ezután évtizedeken át verekedett a francia moziban. Legemlékezetesebb (nem rövid!) csúcs-képsorban a Borsalino főjelenetében. Bár volt e párbajnak némi üdvös paródia-színezete, azért nagyon is komolyan lehetett venni. A két nagy komédiás beleadta öklét, szívét, tehetségét. Az igencsak igényes tömegsiker-rendező Jacques Deray szintén halálbiztos profi volt. Delon később néhány saját rendezésekor láthatóan az ő stílusát utánozta. A Rocco és a Szamuráj mellé igyekeztem nevetésre alkalmas moziemléket feleleveníteni. Hála a nagy komédiásoknak, akad (akadt) ilyen is. Ne szomorkodjunk...

Schubert Gusztáv, FILMVILÁG

Írta:BikassyGergely

Egyszerű címet találtam az emlékezés címéül, és úgy érzem: pontos. Nincs, mert nem lehet pontosabb. Évszámok kavarognak, feleselnek, lökdösődnek, gánycsolják egymást. Mikor ismertem meg Gusztávot? Lapinduláskor, 1978-ban? Ott volt már a legelső évfolyam bemutatkozó számában, vagy csak kicsit később lépett be a csapatba, örömmel fogadva? Ha az ember negyven év körüli, egész más súlya van annak a tizenöt évnek, amennyivel ő fiatalabb volt nálam. Most, amikor meghalt, azt hiszem, az életkor-különbség már nem számított, vagy (számomra) keserűbb igazsággal: az ő javára szolgált.

Valamelyik mondatában (cikk? emlékezés? magánbeszélgetés?) mintha tanítványomnak nevezte volna magát. Zavarba ejtő dolog. Mint az a tanárság, a tanítás szeretete és vágya is. Bár apám legendás tanára volt a Képző- és Színművészeti Főiskolának, én keveset örököltem ebből az adottságból. A filmet, a filmtörténetet, a film körül mindent szerettem és érdekelt - de, hogy tapasztalataimat (vagy tudásomat) "megosszam" tanítványokkal, ez nem nagyon. Több főiskolán, egyetemen tanítottam (majd mindenhol óraadóként, nem lettem, tán nem is akartam "habilitált" tanár lenni). A közepesnél jobb, a közepesnél érdekesebb tanár voltam, de semmi több. Ez azt jelenti, a tanítványok létezése mérsékelten lelkesített. 

Gusztáv az írásaimat szerette és becsülte: én magam az írásaim szerzőjeként léteztem számára. Bár az átalakult, Létay Vera vezette lap fiatalkorában többször munkaidő után sem váltunk el. Inkább utcasarki hosszú beszélgetéseinkre emlékszem, vetítés előtti vagy utáni eszmecserékre (ahol is az "eszme" szó és tartalma nemcsak pontatlan, de mindkettőnktől idegen volt). Mikor, miről is beszélgettünk?... Úgy emlékszem, legtöbbet Jancsó régi és új filmjeiről, Jancsó fordulatos pályája még indulatokat is keltett, bennem legalábbis... 

A kilencvenes évek elején készült Bunuel-könyvem. Ezért is talán, Bunuelről sokat beszéltünk, sokféle tükröződést látva (látni vélve). Akkoriban még fontos volt a filmklub-"mozgalom" (buta szó, hagyjuk): fontos volt minden filmklub. Egyszer filmklub-konferenciára hosszabb utazásra mentünk Bajára (felesége vezette az autót). A kiskunsági, meg a dunai táj érdekesebb lett volna. Gusztávnak talán érdekesebbek voltak a ránk váró filmek. 

Schubert igazi időszakában én már nem voltam a szerkesztőség tagja, "állandó külső munkatárssá" változtam. Rendszeresen sokat, több hosszú dolgozatot írtam a lapnak. Ezt a külső lehetőséget elsősorban Létay Verának köszönhettem, de hamarosan Gusztávnak legalább annyira. Zsugán István, a lap legendás egik alapító szerkesztőjének halála után, Létay Vera, majd Gusztáv javaslatára én váltam a lap "olaszosává", innen kezdve több olasz témájú cikket és kritikát írtam, mint franciát. (Ádám Péter, a kiváló műfordító néhány nagyon alapos dolgozattal jó csúcsokra vitte a francia témát...) De mondom, már nem éltem a szerkesztőségben, csak vetítéseken találkoztunk, és a cikkeimet már csak online írtam, küldtem be, küldte vissza, küldtem be újra, elfogadva javítási javaslatait. 

Én is megtapasztaltam rendkívüli szerkesztői gondosságát és alaposságát. Jónéhány cikkem jobb lett, miután ő átvizsgálta. Szerkesztői munkájáról mások többet tudnak (vagy tudnának) mondani. Nagyon sok új, fiatal szerzőnek adott lehetőséget. El ne feledjem, a magyar film új online fórumát is szerkesztette. Ez a magyarfilm fórum megkerülhetetlen lett. Sok mindent csinált és írt, mind a filmről, kicsit tágabban a tévéről és a képi kommunikációról. Nekem ekkoriban már ugyanolyan fontosak voltak saját könyveim, és (nekem legfontosabb munkaként) regényeket is publikáltam. Ez azért más hegység, más folyók... Római útjaim film-tanulságai érdekelték Gusztávot, ehhez kapcsolódva szívesen olvasta és szerkesztette beszámolóimat. 

"Meghalt a legkedvesebb magyar kritikus" - írta róla egy pályatárs. Elképesztően jó szó. Talán soha kritikusról nem írták le ezt a kedves szót. Én is csak ezt idézve tudok búcsúzni Schubert Gusztávtól.

Schubert Gusztáv (1955-2024)

Budapest nagyregény

Írta: BikassyGergely

Tavaly ősszel jelent meg (a város egyesítésének évfordulójára), visszhangja nagy volt, sikere kevésbé. Az ilyen évfordulós könyvek hátránnyal indulnak: ez meg az kötelező bennük, sőt maga az évforduló mint alkalom vagy téma: púp egy könyv, meg az író hátán. (Talán szebben: nehéz csomag.) 

A koncepció a következő: mind a 23 kerületet más író írja. Az egyes kerületeken belül három helyszínnek kell megjelennie, és mindig legyen két idősík. Nem butaság, sőt méltánylandó cél. Ki melyik kerületet kapja? Nyilván, aki a legjobban ismeri, ott él, vagy sokáig ott élt. Csakhogy nehéz megegyezni: némelyikre több író jelentkezett, más kerületekre egy sem, mert nem él ott író, meg nem ismeri. Nagy és mérges viták után kompromisszumos döntések "születtek" (a döntések mindig "születnek".) Több író ezen-azon, főleg a mellőzésén megsértődött és visszalépett, bosszantó, de azért nem példátlan. Antológiák esetében előfordul. 

Csakhogy a szerkesztőknek nagyobb igényű célja volt: regényként képzelték el a novellafüzért. Azt kérték, minden író vegyen át, vagy legalább léptessen fel pillanatokra más kerületből, más írótól néhány figurát. Ez az ötlet sem botrányosan rossz, néhány író alkalmazta (halovány erővel), mások nem törődtek vele. Cserna-Szabó az I. kerület múltjában és jelenében fellépteti Joyce Ulysses-e hősének, Bloomnak utódait. Fiktiv utódok persze, és nagyszerű ötlet: a kidolgozás, az eredmény már nem olyan nagyszerű. 

A könyv kritikáira térek, pedig csak az ötszáz oldalas kötet buzgó átolvasata, többszöri megakadásom és folytatásos olvastam után ugrottam a kritikákra. Kemény elutasítások fogadtak: a HVG hosszú, és egészében ledorongoló kritikát tett közzé, névtelenül (én legalább az online változatban nem látok szerzőt, a kommentekben valaki "K.D." megjelölést vél felfedezni, blogunk Inkabringája meglátta a kritikus nevét, én nem, dehát ez apró furcsaság.) A HVG és más kritikák mind a regényt kérik számon, ez nem regény, horkannak fel. A könyv küllemét is élesen szidják, gyatra a kötés, színvonaltalan a címlap. Vagy igen, vagy nem: én a papírt nagyon szépnek és jónak látom, a betűtípus is tetszik. 

Minden kritika szóba hozza, hogy butaság és olvasó-bosszantás a fejezetek (kerületek) szerzőinek elhallgatása-elrejtése a fejezeteknél (csak a tartalomjegyzékből lehet kibogarászni). A küllem szidalmazásával nem, ezzel viszont teljesen egyetértek. Az pedig, hogy ez a "nagyregény" nem felel meg a regény műfajának, számomra természetes, az igény és ez a cél játékos, fiktiv, és nem teljesülhet. A saját fő bajom, hogy a hosszú, gondos, vitákkal, megbeszélésekkel húzódó szerkesztés ellenére a kötet novellái roppantul egyenetlen színvonalúak, és kevés benne az igazi novella. Inkább elbeszélések, a legtöbb epikusan elnyúló vagy tűlzsúfolt, vagy mindkettő egyszerre. Az igazi novella drámaian tömör, az elbeszélés inkább kisregény-szerű. (Például ilyen Krusovszky Dénes II. kerülete is, nekem túl hosszú, hosszát nem értem-érzem, ráadásul maga mondja egy interjúban, hogy egyharmadát húznia kellett - regényt akart? nekem szürkeségbe merül, pedig figurái érdekesek... lehetnének legalábbis.) 

Néhány szerző szinte bevallja, hogy nem ismeri a vállalt kerületet: Budapest XV. kerületétől a XXIII-ig több efféle leplezett-álcázott-elfedett, nem élővé sikeredett táj sorjázik. (A kötet szerzői nagy dokumentum-anyagot kaptak segítségül.) Számomra csalódás, hogy néhány író, akiről jól tudom, hogy ismeri a maga kerületét, nem tudott igazán izgalmas vagy legalább érdekes elbeszélést kreálni. Nem nevezem meg őket, s természetesen véleményem szubjektív: lehet, hogy másnak tetszenének. Van, aki trükkösen kibújt a kötelező kerület-helyszín béklyóból: Dunajcsik a Ferihegyi Repülőtéren játszatja a maga novelláját, ide bárhonnan érkeznek emberek és történetek. 

Magam sem tudom, hogy véletlen-e, hogy nekem a "tiszta" novella-műfaj néhány darabja tetszett leginkább. Ilyen Vámos Miklós III. kerülete a maga "kezemfeje" alapötletének korrekt kidolgozásával. Ilyen Németh Gábor Újlipótvárosa: tömör, feszes, drámai. (Egyetlen ház élete: a legszűkkebre záró, de legélesebben látó kamera.) Számomra roppant érdekes Szvoren Edina VIII. kerülete. Itt a "nyócker" huszadik század eleji (vagy még régebbi?) hétköznapjainak alját, vállaltan legalját, a szemétszállítók életét kapjuk, egy szlovák szemetesnő munkáján keresztül, mocsok és durvaság, szlovákok, magyarok, németek, hullámzó, többrétegű szürke-feketeség. Különleges színfolt a vaskos ál-regényben. 

S ha már itt tartunk: a kötetben szinte csak szegény, nyomorult, vagy alsó-középosztályú szereplőkkel találkozunk. Nádasdy Ádám épp most, a Könyvhét megnyitóján kérte az írókat, írjanak a gazdagokról is. Jó volna, mondom magam is, hiszen a gazdaságot ők irányítják, jó volna... - már akkor, ha az írók ismernék életüket. Márpedig nem ismerik, életük eléggé zárt világ, a nagyon gazdagok "munkásságát" meg mégoly kevéssé látja át egy író. Kedves Nádasdy Ádám, az egész XX. századi magyar prózairodalomban alig tűnik fel nagyon gazdag főszereplő. Keressen a Nyugat bármelyik évfolyamában milliomos alakokat: Kosztolányi, Szép Ernő, Móricz, Füst Milán miért nem írt róluk? Természetesen, mert nem ismerték az ő világukat. Ez ma is így van, talán még inkább így van. 

A kötet tanulságai felé kanyarodtunk. Találjon mindenki más-más tanulságot. Bosszantóan lyukas, hiányos ez a nagyregény, de egyáltalán nem tanulság és érdekesség nélküli. Tükörnek nem lenne jó, gondolatok ébresztőjének kiváló. Túl széles, túl elnyúló, nem szervesen összefüggő Budapest térképe. Sokszor fonákjáról, de ezt erősen érezteti a könyv. Nem morgok: még sokszor belenézek majd.

Wim Wenders feltámadása

Írta: BikassyGergely

Patetikus cím, de vállalom. Wim Wenders a hetvenes évek filmművészetének nagy alakja volt. Csak volt? Ma múlt időben. Azon töprengek, hogy mikor is került e nagy tehetség múlt időbe... Legismertebb filmje bizonyára Berlin felett az ég, meg talán a Párizs, Texas, sőt azokban a sikeres években rengeteg díjat kapott, és a közönség is figyelemmel kísérte. Én legtöbbre becsültem A dolgok állása fekete pesszimizmusát, és a Lisszaboni történet fényárnyékos derűlátását. A dolgok állása hőse egy kétségbeesetten tehetséges filmrendező, aki nem akar színesben forgatni, és aki semmire nem tartja a fordulatos cselekményt. A portugál tengerparton forgat, más nem biztos, hogy itt is látná a szürkét meg s feketét, ő csak ezt látja. Dacol a dühöngő producerekkel, mire valaki (a producerek?) lelövetik, ott, a sivatagos tengerparton. (A film főalakját, persze nem magát Wenderst, de a brutális vég nyitott értelmű...) 

A dolgok állása (1982)

A Párizs, Texas azután végig a sivatagban játszódik, az is a kétségbeesés háromszázhatvanadik fokán, de legalább színesben, és van benne megátkozott szerelem, meg híres fiatal színésznő. Hiába: ez is inkább csak a fesztiváldíjakat hozta, a közönség kezdett elfordulni tőle. Wenders nagy európai utas és világutazó volt, s ez nem a magánéletére, hanem a filmjeire vonatkozik. Alice a városokban, németországi vándorlások, A világ végéig: európai és világvándorlások. Nem sorolom számos, sőt rengeteg alkotásának címét, a legtöbb mára csak filmtörténeti adat. 

Wenders szinte minden filmje két és fél, inkább három órás. Amit azonban az amerikai és világközönség nemcsak elfogad, hanem el is vár például Scorsese esetében, az sokaknak unalmassá, majdnem nézhetetlenné tette a lassúság makacs mozibajnokát. Miként a poducerek, a közönség is cselekményt, fordulatos történetet akar látni, akár hosszasan elbeszélve, de Wenders ebben hajthatatlan volt. A blogunkban pár éve írtam már Wendersről, dühösen kommentálva egy szörnyű hollywoodi tömegfilm világsztárjainak velőtrázóan gyenge játékát. Ez a rossz giccs ugyanis a Berlin felett az ég alapmotívumait használta, de még tisztességes remake-nek sem mondható. Tisztességtelen remake? Annak már igen. Talán nem annyira a buta hollywoodi tömeggiccs (mely „intellektuális” akart lenn), nem is az, hanem a Port.hu kommentárjai bőszítettek fel: egyik hozzászóló sem említette Wenderst, vagy a Berlin felett az ég-et: elfújhatatlan gyanúm, hogy nem is látták. 

Berlin felett az ég (1987)

Halkan megjegyzem, hogy én nem is azt tartom Wenders fő remekművének, hanem a giccsmentes Dolgok állását, mely szerintem például Tarr Bélára is meghatározóan nagy hatást tett... Vagy inkább a Lissszaboni történet, két kiváló német színésszel: az is vallomás a filmművészet lehetőségeiről, meg persze Lisszabon varázsáról. 

Lisszaboni történet (1994)

Wenders új japán filmjében (Tökéletes napok) a főszereplő bemegy egy lerobbant kis tokiói könyvtárba és Patricia Highsmith-ről beszélget fél percig a kölcsönzővel. Hát persze, hiszen Wenders valaha filmre vitte a lélektani bűnregény nagy írójának egyik könyvét Az amerikai barát címmel. (Jó és szellemes bűnfilm, méltó Highsmith-hez.) 

Az utóbbi tizenöt-húsz évben aztán szinte csak félresikerült, üres, erőlködő filmet készített. A modern filmművészet egyik nagy alakja önsorsrontó buzgalommal iratkozott ki magából a filmművészetből, hiszen, mondhatnánk keserű tréfával, régi főműveivel úgyis azt sugallta, hogy a „hetedik művészetnek” vége, a celluloid feltámaszthatatlanul halott.

 És lám most Wenders előállt egy csodálatos kis remekművel. Egyetlen szereplője van, a percekre feltűnő többiek kiegészítő színek és árnyak. Ez az ötven körüli férfi a „Tokyo Toilette” jelvényét és munkaruháját viselő magányos és hallgatag ember. Vécéket tisztít, nem undorral, de csendes szaktudással. Egyedül él, régi amerikai popzenét hallgat útközben, és sok könyvet olvas. A munkahelyéhez közeli nagy fát szeretettel fényképezi. Olyan, mintha megbékélt volna a világgal. Hogy viharos fiatalkora lehetett jómódú családban, azt csak sejthetjük. Nagy konfliktus kiáltó csendje van itt eltemetve. Sem a férfi, sem a rendező nem skarja elmesélni. 

Wenders, híven önmaga igazi ars poetikájához, most sem izgalmas történetet mesél. Állapotrajz, mikrorajz, életmetszetek tusrajza, kereshetjük a kifejezéseket. A filmnek tökéletes belső ritmusa van. Talán a japán film egyik klasszikusa, Ozu tudta ezt megeleveníteni vagy nyolcvan éve. Wenders most, nagyon hosszú tévutak és sikertelenség után rátalált önmagára. Kevés ilyen művészi feltámadást ismerek. Kellett ehhez a főszerepet játszó színész (Koyi Yakusho) arca és hallgatása is. Ha valaki, ő jogosan kapta filmfesztiválok díjait. 

Utóhang: most értesültem, hogy Wenders Budapestre jön, az Uránia moziban lesz díszvetítése, Enyedi Ildikó fogja a vászon elé kísérni. Üres, buta, hamis mozirendezvények után végre egy szép ünnep.

A Milady bosszúja

Írta: BikassyGergely

Bajban vagyok a kereszt- (avagy elő)-nevekkel. Háromszáz futballista nevét Puskásék óta bármikor felsorolom, azt is, mely csapatokban játszottak, de csak vezetéknevüket. Száz további soportolóét bármikor, no meg száz sakkozóét, kétszáz színészét, kétszáz képzőművész is jöhet, háromszáz filmrendező pláne, de igen, igen: csak a vezetéknevüket. Ha ez nem elég: közeli vagy kevésbé közeli személyes ismerőseim legtöbbjének sem: soha, semmikor nem jut eszembe a teljes nevük. Száz példám van. Egyszer Timár Pétert Bélának szólítottam, Makk Károlyt Kálmánnak, Böszörményi Gézát Gyulának, és nemrég Margócsy Istvánt Andrásnak. Nem, nem szenilitás: húsz évesen sem ment. A legkínosabb, amikor ifjú- vagy mai koromban a velem beszélgető lányismerőseim nevét is felcserélem. Kati, Éva, Jutka és Kriszta, vagy fordítva? Jaj, ennek sajnos következményei vannak, egyáltalán nem vicces. Ereszkedjünk alá. 

Kamaszkorom nagy olvasmánya volt a Három testőr és folytatása, a Húsz év múlva. A régi, sötétkék színű, többkötetes kiadást legalább ötször elolvastam. És tízévenkét újra. (Gutenberg Könyvkiadó Vállalat, ford. Szini Gyula, Lándor Tivadar és mások.) Borzongatóan gonosz női főszereplője a három testőrt, sőr harminc testőrt, hercegeket és grófokat, francia főpapokat, bíboros nagyurakat, valamint a világ összes kamaszát Izlandtól Maláj- és Tűzföldig megkínzó csábos Milady. 

Természetesen tucatnyi színésznő is eljátszotta, többek között Mylene Demongeot, majd Faye Dunaway és Mila Jovovich, de egyik sem versenyezhetett Dumas és a saját fantáziánk fekete lángjaival. Inkább érzem mint tudom, hogy Jókai csodásan gonosz Pankenhorst Alphonsine-ját ő ihlette. A Milady. Gonoszságban, halálnemekben, véres és aljas kalandokban a szelíd Jókai Móric hősnője nem versenyezhet az eredeti Miladyvel. (Akit egyik férje személyesen akaszt fel, a másik, mert mégsem halt meg, később lefejezteti. Szintén személyesen, a hóhért dirigálva. Előzőleg a "céda" tüzes jelét égetik válla húsába.) 

Mindez azért jut többször is eszembe, mert már jóideje rádöbbentem, hogy nem tudom, mi volt Milady keresztneve. Kis utánagondolással egyik álmatlan éjszakán elkaptam a nevét: Madame de Winter, igen, ő az, de ekkor sincs keresztneve. Kénytelen voltam a francia Wikipédiát segítségül hívnom. Abból azután fényesen kiderül, hogy a szívforralóan gonosz hölgynek féltucatnyi neve és álneve volt aljas kalandjai során, és aligha tudná megnevezni eredeti nevét bárki a kamaszkor múltán. Még maga Dumas sem persze. 

És ez még nem minden: az is nagyon zavaró, hogy Hitchcock híres filmjének (A Manderlay ház asszonya) szintén egy Madame de Winter az ijesztő hősnője, bár utóbbi rendelkezik keresztnévvel, sőt a regény, melynek nyomán Hitchcock vászonra vitte, a regény és a film eredeti címe épp az: Rebecca. Tehát Rebecca de Winter. Nem biztos, hogy a hazai irodalomtörténészek tudják, hogy e figurának is a Milady a mintája. "De továbbá", mint Füst Milán mondaná: a kiváló Margócsy és a szintén kiváló Milbacher Róbert nyilván Jókai minden sorát és levelét olvasták, de félő, nem tudnák felsorolni, más kelet-európai romantikus regényekben hol jelenik meg Milady hasonmása, mondjuk Sienkiewicz-nél... Pedig fogadom, megjelennek... 

Miért is panaszlom most ezt a fogyatékosságom? Persze, hogy azért, mert társalgáskor, élőbeszédben nagyon kínos, ha nem tudom valakinek, bárkinek a teljes nevét, s főleg, hogy ha beszélgetek velük, akkor sem, mintha féllábon állnék. Egy időben azt találtam ki, hogy minden férfit Ubulnak, minden nőt Ubullának mondok, no persze megszólításkor ez nem megy. Viccesen sem mindig hat jól. És most, hogy rájöttem, a Miladynek senki nem tudja a keresztnevét, mert ezer is van neki, lassan talán megnyugszom. Hiszen talán ez a sokszor nagyon kellemetlen tünet nem is született fogyatékosságom, hanem az ő rám mért csapása. Bár nem tudom miért: mert százszor is elovastam a róla szóló könyveket? Gonosz teremtés. De azt tudom: a Milady bosszúja! Ifjak, vigyázzatok a Dumas-hősnőkkel!