Wim Wenders feltámadása

Írta: BikassyGergely

Patetikus cím, de vállalom. Wim Wenders a hetvenes évek filmművészetének nagy alakja volt. Csak volt? Ma múlt időben. Azon töprengek, hogy mikor is került e nagy tehetség múlt időbe... Legismertebb filmje bizonyára Berlin felett az ég, meg talán a Párizs, Texas, sőt azokban a sikeres években rengeteg díjat kapott, és a közönség is figyelemmel kísérte. Én legtöbbre becsültem A dolgok állása fekete pesszimizmusát, és a Lisszaboni történet fényárnyékos derűlátását. A dolgok állása hőse egy kétségbeesetten tehetséges filmrendező, aki nem akar színesben forgatni, és aki semmire nem tartja a fordulatos cselekményt. A portugál tengerparton forgat, más nem biztos, hogy itt is látná a szürkét meg s feketét, ő csak ezt látja. Dacol a dühöngő producerekkel, mire valaki (a producerek?) lelövetik, ott, a sivatagos tengerparton. (A film főalakját, persze nem magát Wenderst, de a brutális vég nyitott értelmű...) 

A dolgok állása (1982)

A Párizs, Texas azután végig a sivatagban játszódik, az is a kétségbeesés háromszázhatvanadik fokán, de legalább színesben, és van benne megátkozott szerelem, meg híres fiatal színésznő. Hiába: ez is inkább csak a fesztiváldíjakat hozta, a közönség kezdett elfordulni tőle. Wenders nagy európai utas és világutazó volt, s ez nem a magánéletére, hanem a filmjeire vonatkozik. Alice a városokban, németországi vándorlások, A világ végéig: európai és világvándorlások. Nem sorolom számos, sőt rengeteg alkotásának címét, a legtöbb mára csak filmtörténeti adat. 

Wenders szinte minden filmje két és fél, inkább három órás. Amit azonban az amerikai és világközönség nemcsak elfogad, hanem el is vár például Scorsese esetében, az sokaknak unalmassá, majdnem nézhetetlenné tette a lassúság makacs mozibajnokát. Miként a poducerek, a közönség is cselekményt, fordulatos történetet akar látni, akár hosszasan elbeszélve, de Wenders ebben hajthatatlan volt. A blogunkban pár éve írtam már Wendersről, dühösen kommentálva egy szörnyű hollywoodi tömegfilm világsztárjainak velőtrázóan gyenge játékát. Ez a rossz giccs ugyanis a Berlin felett az ég alapmotívumait használta, de még tisztességes remake-nek sem mondható. Tisztességtelen remake? Annak már igen. Talán nem annyira a buta hollywoodi tömeggiccs (mely „intellektuális” akart lenn), nem is az, hanem a Port.hu kommentárjai bőszítettek fel: egyik hozzászóló sem említette Wenderst, vagy a Berlin felett az ég-et: elfújhatatlan gyanúm, hogy nem is látták. 

Berlin felett az ég (1987)

Halkan megjegyzem, hogy én nem is azt tartom Wenders fő remekművének, hanem a giccsmentes Dolgok állását, mely szerintem például Tarr Bélára is meghatározóan nagy hatást tett... Vagy inkább a Lissszaboni történet, két kiváló német színésszel: az is vallomás a filmművészet lehetőségeiről, meg persze Lisszabon varázsáról. 

Lisszaboni történet (1994)

Wenders új japán filmjében (Tökéletes napok) a főszereplő bemegy egy lerobbant kis tokiói könyvtárba és Patricia Highsmith-ről beszélget fél percig a kölcsönzővel. Hát persze, hiszen Wenders valaha filmre vitte a lélektani bűnregény nagy írójának egyik könyvét Az amerikai barát címmel. (Jó és szellemes bűnfilm, méltó Highsmith-hez.) 

Az utóbbi tizenöt-húsz évben aztán szinte csak félresikerült, üres, erőlködő filmet készített. A modern filmművészet egyik nagy alakja önsorsrontó buzgalommal iratkozott ki magából a filmművészetből, hiszen, mondhatnánk keserű tréfával, régi főműveivel úgyis azt sugallta, hogy a „hetedik művészetnek” vége, a celluloid feltámaszthatatlanul halott.

 És lám most Wenders előállt egy csodálatos kis remekművel. Egyetlen szereplője van, a percekre feltűnő többiek kiegészítő színek és árnyak. Ez az ötven körüli férfi a „Tokyo Toilette” jelvényét és munkaruháját viselő magányos és hallgatag ember. Vécéket tisztít, nem undorral, de csendes szaktudással. Egyedül él, régi amerikai popzenét hallgat útközben, és sok könyvet olvas. A munkahelyéhez közeli nagy fát szeretettel fényképezi. Olyan, mintha megbékélt volna a világgal. Hogy viharos fiatalkora lehetett jómódú családban, azt csak sejthetjük. Nagy konfliktus kiáltó csendje van itt eltemetve. Sem a férfi, sem a rendező nem skarja elmesélni. 

Wenders, híven önmaga igazi ars poetikájához, most sem izgalmas történetet mesél. Állapotrajz, mikrorajz, életmetszetek tusrajza, kereshetjük a kifejezéseket. A filmnek tökéletes belső ritmusa van. Talán a japán film egyik klasszikusa, Ozu tudta ezt megeleveníteni vagy nyolcvan éve. Wenders most, nagyon hosszú tévutak és sikertelenség után rátalált önmagára. Kevés ilyen művészi feltámadást ismerek. Kellett ehhez a főszerepet játszó színész (Koyi Yakusho) arca és hallgatása is. Ha valaki, ő jogosan kapta filmfesztiválok díjait. 

Utóhang: most értesültem, hogy Wenders Budapestre jön, az Uránia moziban lesz díszvetítése, Enyedi Ildikó fogja a vászon elé kísérni. Üres, buta, hamis mozirendezvények után végre egy szép ünnep.

A Milady bosszúja

Írta: BikassyGergely

Bajban vagyok a kereszt- (avagy elő)-nevekkel. Háromszáz futballista nevét Puskásék óta bármikor felsorolom, azt is, mely csapatokban játszottak, de csak vezetéknevüket. Száz további soportolóét bármikor, no meg száz sakkozóét, kétszáz színészét, kétszáz képzőművész is jöhet, háromszáz filmrendező pláne, de igen, igen: csak a vezetéknevüket. Ha ez nem elég: közeli vagy kevésbé közeli személyes ismerőseim legtöbbjének sem: soha, semmikor nem jut eszembe a teljes nevük. Száz példám van. Egyszer Timár Pétert Bélának szólítottam, Makk Károlyt Kálmánnak, Böszörményi Gézát Gyulának, és nemrég Margócsy Istvánt Andrásnak. Nem, nem szenilitás: húsz évesen sem ment. A legkínosabb, amikor ifjú- vagy mai koromban a velem beszélgető lányismerőseim nevét is felcserélem. Kati, Éva, Jutka és Kriszta, vagy fordítva? Jaj, ennek sajnos következményei vannak, egyáltalán nem vicces. Ereszkedjünk alá. 

Kamaszkorom nagy olvasmánya volt a Három testőr és folytatása, a Húsz év múlva. A régi, sötétkék színű, többkötetes kiadást legalább ötször elolvastam. És tízévenkét újra. (Gutenberg Könyvkiadó Vállalat, ford. Szini Gyula, Lándor Tivadar és mások.) Borzongatóan gonosz női főszereplője a három testőrt, sőr harminc testőrt, hercegeket és grófokat, francia főpapokat, bíboros nagyurakat, valamint a világ összes kamaszát Izlandtól Maláj- és Tűzföldig megkínzó csábos Milady. 

Természetesen tucatnyi színésznő is eljátszotta, többek között Mylene Demongeot, majd Faye Dunaway és Mila Jovovich, de egyik sem versenyezhetett Dumas és a saját fantáziánk fekete lángjaival. Inkább érzem mint tudom, hogy Jókai csodásan gonosz Pankenhorst Alphonsine-ját ő ihlette. A Milady. Gonoszságban, halálnemekben, véres és aljas kalandokban a szelíd Jókai Móric hősnője nem versenyezhet az eredeti Miladyvel. (Akit egyik férje személyesen akaszt fel, a másik, mert mégsem halt meg, később lefejezteti. Szintén személyesen, a hóhért dirigálva. Előzőleg a "céda" tüzes jelét égetik válla húsába.) 

Mindez azért jut többször is eszembe, mert már jóideje rádöbbentem, hogy nem tudom, mi volt Milady keresztneve. Kis utánagondolással egyik álmatlan éjszakán elkaptam a nevét: Madame de Winter, igen, ő az, de ekkor sincs keresztneve. Kénytelen voltam a francia Wikipédiát segítségül hívnom. Abból azután fényesen kiderül, hogy a szívforralóan gonosz hölgynek féltucatnyi neve és álneve volt aljas kalandjai során, és aligha tudná megnevezni eredeti nevét bárki a kamaszkor múltán. Még maga Dumas sem persze. 

És ez még nem minden: az is nagyon zavaró, hogy Hitchcock híres filmjének (A Manderlay ház asszonya) szintén egy Madame de Winter az ijesztő hősnője, bár utóbbi rendelkezik keresztnévvel, sőt a regény, melynek nyomán Hitchcock vászonra vitte, a regény és a film eredeti címe épp az: Rebecca. Tehát Rebecca de Winter. Nem biztos, hogy a hazai irodalomtörténészek tudják, hogy e figurának is a Milady a mintája. "De továbbá", mint Füst Milán mondaná: a kiváló Margócsy és a szintén kiváló Milbacher Róbert nyilván Jókai minden sorát és levelét olvasták, de félő, nem tudnák felsorolni, más kelet-európai romantikus regényekben hol jelenik meg Milady hasonmása, mondjuk Sienkiewicz-nél... Pedig fogadom, megjelennek... 

Miért is panaszlom most ezt a fogyatékosságom? Persze, hogy azért, mert társalgáskor, élőbeszédben nagyon kínos, ha nem tudom valakinek, bárkinek a teljes nevét, s főleg, hogy ha beszélgetek velük, akkor sem, mintha féllábon állnék. Egy időben azt találtam ki, hogy minden férfit Ubulnak, minden nőt Ubullának mondok, no persze megszólításkor ez nem megy. Viccesen sem mindig hat jól. És most, hogy rájöttem, a Miladynek senki nem tudja a keresztnevét, mert ezer is van neki, lassan talán megnyugszom. Hiszen talán ez a sokszor nagyon kellemetlen tünet nem is született fogyatékosságom, hanem az ő rám mért csapása. Bár nem tudom miért: mert százszor is elovastam a róla szóló könyveket? Gonosz teremtés. De azt tudom: a Milady bosszúja! Ifjak, vigyázzatok a Dumas-hősnőkkel!

A 12 legszebb magyar vers

Írta: BikassyGergely

Érdekes játék. Nagyszerű játék. Vagy húsz éve a legismertebb erdélyi magyar irodalmi folyóirat szavaztatta meg néhány költőjét, majdnem azonos eredménnyel, mint pár éve a hivatásos magyar irodalomtörténészek. Lássuk gyorsan utóbbiak listáját és sorrendjét. 1. Petőfi Sándor - Szeptember végén 2. Pilinszky János - Apokrif 3. Arany János - Szondi két apródja 4. Babits Mihály - Esti kérdés 5. Radnóti Miklós - Levél a hitveshez 6. Kosztolányi Dezső - Hajnali részegség 7. Nagy László - Ki viszi át a Szerelmet 8. Ady Endre - Kocsi-út az éjszakában 9. Berzsenyi Dániel - A közelítő tél 10. Vörösmarty Mihály - A vén cigány 11. József Attila - Eszmélet 12. Weöres Sándor - Valse triste.

Mind a tizenkettőről önálló, többnapos konferenciát is rendeztek, mindegyiken tucatnyi előadással. Ezek egy része (nagyrésze?) ma már írásban, sőt talán könyv-formában is olvasható, hozzáférhető. Azért mondom, hogy "talán", mert nem igazán sikerült kiderítenem.- Próbáljuk együtt. Az interneten itt érdemes elkezdeni: 12legszebbvers.hu Ez természetesen beírandó a keresőbe. Csodálatosan gazdag irodalmi világ bukkan elő, de azonnal közlik, hogy egy ideje az egész már csak ízelítő és töredék. Érdemes azért a töredékekben is bolyongani, kattintgatni, búvárkodni. Azt is közlik, hogy nincs nagy baj, a Széchényi Könyvtár honlapján megtalálható "A legszebb 12" összes eddigi anyaga. Töredék és egyszersmind a bőség zavara. Diákos és filozopteri türelem, valamint az internet jó ismerete és jó használata kell - nálam ezek nem a legmagasabb szinten ragyognak. 

Így is örülök töredékes felfedezéseimnek. A 12 előadássorozatból kettőt sikerült alaposabban (bár nem teljesen) megismernem. Arany Szondi két apródját, meg Pilinszky Apokrifjét. Értsd: a velük foglalkozó, a nekik szentelt napokat. Az előadó irodalmárok lenyügozően értelmes, sőt izgalmas dolgozatokat írtak és olvastak fel. Ha az én nemzedékemnek így tanították volna a Szondi két apródját, mint e gyújteményben Margócsy István... és a többiek is, mind, mind... Sőt, nemcsak felolvasott előadásokról volt szó, hanem rendezvényről. A helyszín nem steril előadóterem, hanem például Pilinszky Szombathely közeli falusi lakhelye, ahova az előadók és hallgatóságuk odavonultak. Utána egy várborozóban vacsora. Így is lehet, sőt így igazán érdemes irodalomról beszélni. 

Az egész "12 legszebb vers" 2007 és 2011 között gördült végig különböző helyszineken: Kosztolányiról Szabadkán, vagy (mint mondtam), Pilinszkyról Szombathelyen, Babitsról Esztergomban, a Szondi két apródjáról termsészetesen Drégelypalánkon és Szécsényben. Várborozói vacsorák? Az sem rossz, de még érdekesebb lehetett, hogy több helyszínen is száznyi középiskolás meg egyetemista szavalt, mégpedig Jordán Tamás vezényletével. Elképesztően jónak találom. Kár, hogy nem lehettem jelen, sőt, valahogy mindeddig nem is tudtam az egészről. Magamnak azt ajánlom, kutassam, nyomozzam tovább, másoknak pedig, hogy kezdjék el, hátha nálam is tovább jutnak.

Az irodalom halottai

Írta: BikassyGergely

Steril cím, valahol rég olvastam, most felhasználom. Talán jó a gyász pátosztalanítására, a fájdalomgiccs elkerülésére. Váratlanul meghalt az egyik legnagyszerűbb magyar költő, Kovács András Ferenc. Erdélyben élt, és a magyar nyelv olyan virtuóz mestere, akit joggal Weöres Sándorhoz hasonlítanak. Nem olyan rég a becsült irodalomszervező és kritikus, Reményi József Tamás halt meg, és szinte csak tegnap Onagy Zoltán, az esztergomi író-költő. Róla szeretnék most röviden megemlékezni. 

Talán húsz-huszonöt éve, az azóta elhalt Terasz.hu irodalmi honlap egyik szerkesztője volt, így ismerkedtünk meg. Akkoriban még újdonság volt az online irodalmi lap, azt hiszem, a Terasz a legelső, amelyben írásom jelent meg. Érdekes szerzői közé tartozott a másik szerkesztő, Norman Károly, szerintem a kispróza egyik kevéssé ismert mestere. Vele is rég megszakadt sajnos a kapcsolatom. Onagy-gyal tovább tartott, és időnként, úgy tízévenként felújult az ismeretségünk. 

Szerkesztett egy "Írók emlékei Esztergomról" tematikájú kis kötetet, annak a bemutatójára utaztunk a városba néhányan, Benedek Szabolcs kocsiján és irányításával. Zuhogó, nagy felhőszakadások voltak aznap, nem is tudtunk későig maradni, pedig Onagy szivesen invitált. A vendégek közül élénken emlékszem az akkor még alig ismert költőnőre, Kiss Judit Ágnesre. Egy ideig rendszeresen emailt váltottunk Onagygyal, kéziratot kért az online-lapokba, melyeknek munkatársa vagy szerkesztője lett. Nem küldtem, ezért barátian megrótt. Dehát elég keveset publikáltam, hasonlóan Normanhoz, meg a hajdani Terasz.hu más szerzőihez. (Mentségem, hogy ezalatt rendszeresen írtam filmkritikákat.) 

Onagy talán maga sem volt tehetségéhez mérten elég ismert. Pedig rendszeresen jelentek meg könyvei, ezek közül a Babits-sal foglalkozó kötetére emlékszem leginkább. A Covid-járvány kezdetén kiderült, hogy súlyosan beteg lett, és hetekig az esztergomi kórházban, majd otthon is ápolásra szorult. Ekkor és erről írt versei-prózaversei döbbenetesen erősek voltak. Később a betegség egy újabb hulláma megint meggyötörte. Bizakodva arra gondoltam, hogy ezzel a többszöri szenvedéssel legalább nagyon erős védettséget szerzett. ... Már évek óta nem leveleztünk, nem tudtam, mi van vele. Most haláláról megdöbbenve, hihetetlenkedve értesültem, mint annyian. Ezzel a pár sorral emlékezem rá.

Kapcsolódó korábbi bejegyzések:

Az első magyar marslakó

Tánc a világ körül

 Írta: Inkabringa

A szilveszter és az új esztendő köszöntése a világ minden táján fontos esemény. Táncolni is szokás ilyenkor (is), mert a tánc egyike az emberre jellemző tevékenységeknek. Ahány ország, ahány kontinens, ahány kultúra és népcsoport, annyiféle tánc létezik. A táncok körbejárják a Földet, egymástól tanuljuk, véget nem érő táncparti az emberiség története.

Bárcsak így lenne.

Mivel nem vagyunk normakövető blog, mi most (is) a táncot választjuk a rajongva gyűlölködés helyett. (Pedig micsoda divatja van ennek kis hazánkban és szerte a világon!) A szilveszteri bulik előtt jól jöhet néhány új tánclépés. Minden kontinensről mutatunk egy táncot. Azért, hogy a szilveszteri mulatságok közben is észben legyen, hogy más országok/kultúrák népeivel akár táncolni is lehetne a rosszindulatú fogcsikorgatás helyett.

Az első állomás Ausztrália. Távoli kontinens, de ott is táncolnak az emberek. Úgy is mondhatnánk, hogy nemzeti táncuk egy 1973-as Tina Turner dalra szerkesztett koreográfia, ami ötven éve generációról generációra száll az ausztrál kontinensen. Tanítják az iskolában, táncolják esküvőkön, és úgy általában véve mindenféle társas összejövetelen.

Ausztráliában már az 1950-es években azon töprengtek, miként lehetne olyan táncot találni az iskolai oktatásban, amire még a két ballábasok is alkalmasak, és laza, felszabadult mozgásra nevel. Aztán az 1970-es években Új-Dél-Wales államban bevezették egy egyszerű sortánc tanítását. Tina Turner Nutbush City Limits című dalára kreált tánclépések máig ható sikertörténetté tették a tánctanítást az ausztráloknál, immár ötven éve. ITT egy példa.

Ez a tánc nemzeti összetartó erővé és generációk közötti kapoccsá vált. Mindenki ismeri és mindenki táncolja. Az már más kérdés, hogy az én szívem annak örülne igazán, ha az aboriginalok (őslakosok) is ilyen magától értetődő részei lennének az ausztrál társadalomnak. Idén elutasították az ausztrálok az aboriginalok jogegyenlőségét. Az igazán szép az lenne, ha néhány évtized múlva minden ausztrál iskolában tanítanák, és a generációk együtt ropnák például EZT az aboriginal táncot.

Lépjünk tovább Afrikába. Afrika pompázatos tárháza az emberiség zenei és táncos gyökereinek. Afrika adja a Föld ritmusát. Remélem, nincs olyan ember e kerek világon, aki ne tudná, hogy a ma divatos tánctrendeknek is Afrika a bölcsője.

Az idei normaszegő szilveszteri mulatságunkra egy Ugandából származó táncot hoztam. Főként azért, mert a tamenaibuga nevű tánc a barátság és az egymást támogató szövetség tánca. A tánc eredete egy ősi mese két ember igaz barátságáról. Nem győzöm mondani, mennyit tanulhatna az emberiség egymástól, ha a pökhendi kivagyiskodás helyett a barátságos egymással keveredést választaná. Erre lenne jó a tánc. Az agyongyötört Afrika, ahogy a világ más részei is (például a szomszédos Ukrajna), háborútól és agressziótól sújtott.  Pedig Afrika csodás táncmintát adhatna nekünk az egymás iránti jóindulatú barátsághoz. Jelen állapot szerint a világ egyik legfontosabb táncának tartom a tamenaibugát.  Példa ITT.

Lendüljünk át Amerikába, annak is a déli részére. Aki a tamenibuga lépéseiben a szamba riszálását vélte felfedezni, nem téved nagyot. A tánc már csak ilyen javíthatatlanul határsértő. A brazilok nemzeti tánca a szamba, ami az afrikai, amerikai és európai kultúra keveredésének egyik gyöngyszeme. Úgyhogy aki a tamenaibuga révén megtanult riszálni, annak semmiség a szambát elsajátítani és nagyon fog tetszeni neki a Samba de roda. Ez a brazil fieszta 2008 óta az UNESCO kulturális örökség listáján is szerepel.

A Samba de roda Bahia államban alakult ki és gyökerei a 17. századig nyúlnak vissza. Az afrikai rabszolgák ritmusai és tánclépései keveredtek a portugál gyarmatosítók költészetével és hangszereivel. Aztán az embertömegek vándorlása során Rio de Janeiróban kialakult a ma is ismert szamba, ami a legfontosabb kötőeleme a brazil társadalomnak. (Bővebben a szambáról ITT.)

A Samba de roda vallási és világi összejöveteleknek is kísérőeseménye Brazíliában. A résztvevők körben állnak, énekelnek, és ringó táncmozgással kísérik a dallamot. Mindenki részt vehet a táncban, a kezdők és a mesterek is. A kör közepén táncolók igyekeznek bemutatni tudásuk legjavát. (ITT egy példa.) Jellegzetes mozdulatuk az umbigada, amikor hasukat összeérintve átadják egymásnak a táncteret. Ez is afrikai örökség. A szamba az egyik legjobb példa arra, hogy a zene és a tánc képes kultúrákat egyenrangúvá tenni egymással.

Nem hagyom említés nélkül a brazil őslakosokat sem. Az ITT látható táncuk a legszebb szimbóluma az amazonasi őslakosok esőerdőket és egymást védelmező példaadó küzdelmére.

Következő állomásunk Ázsia. Azon belül a hatalmas és végtelen gazdag kultúrájú India. Bollywood egy külön világ. Fel sem tudjuk mérni, itt, a mi kis provinciális nagyravágyásunkban, micsoda birodalom ez. A bollywoodi filmek elengedhetetlen tartozékai a zenés-táncos jelenetek, aminek lépéseit megtanulják a nézők milliói és baráti-családi összejöveteleken együtt táncolják.

A bollywoodi tánc egyrészt a modern showtáncok egyik formája. Ami különlegessé teszi, hogy bármilyen blockbuster indíttatású is legyen, az indiai tánctradíciók adják az alapját.  Csoportban táncolják, összehangolt, egységes mozgássorokból épül fel. A kéz, láb és test mozgása is kifejez valamit, ahogy ez az indiai táncokra általában jellemző. Meghatározó alapja többek között a Bharatnatyam, ami egy dél-indiai templomi tánc, és a Khatak, ami egy észak-indiai szerelmi tánc. Mindamellett a Broadway, az arab hastánc, a latin táncok és a legújabb táncdivatok is hatással vannak rá. Bollywood egy világolvasztó tégelye a táncnak, miközben őrzi az indiai tánckultúra semmivel sem összetéveszthető jegyeit. Shah Ruhk Khan, Bollywood legnagyobb sztárja (Bővebben róla ITT) laza eleganciával táncolja ezt a stílust. (Íme a példa.) Egy dolgot el kell ismerni: Bollywood tud táncolni és ismeri a tánc erejét.

Világkörüli táncpartink végén visszataláltunk a mi jó öreg kontinensünkre, Európába. Az a tánc, amit ajánlunk az idei szilveszteri mulatságokba, talán a legismertebb európai tánc, a szirtaki. Saját tapasztalatból mondom, hatalmas élmény összekapaszkodva másokkal együtt táncolni. Méltóság és szenvedély is van benne. A görögök leghíresebb „néptánca”, ami valójában egy kreálmány, az 1964-ben bemutatott Zorba, a görög című filmhez Mikisz Theodorákisz zenéjére Giorgos Provias koreografált tánclépéseket. Némiképp változott az eredeti koreográfia a főszereplő, Anthony Quinn lábsérülése miatt, de ez a filmen meg sem látszik. A színészek elképesztő dolgokra képesek a kamera előtt vagy a színpadon. Aztán Jean Vassilis egy komplett koreográfiát készített Theodorákisz zenéjére, amit azóta Görögországban és az egész világon táncolnak. A szirtaki nem eredeti néptánc, de nemes kombinációja a görög tánchagyományoknak.

Egyre gyorsuló tempója miatt magával ragadó táncforma. A szirtaki nevet állítólag Anthony Quinn adta a táncnak. A szirtaki alapját egy valóban több ezer éves görög tánc, a hasapiko, valamint a sirtos, az ugyancsak az ókorra visszavezethető tánc, és a dinamikus ritmusú, ugrásokra és forgásokra épülő pidikhtos adja.  

A szirtaki nem hagyható ki az idei szilveszteri táncmulatságunkból, hiszen hatvan éves lesz ez a tánc a hamarosan beköszöntő új esztendőben. A görögök nemzeti büszkesége, Európa tánca, és a világ kedvence. Ehhez a tánchoz mindenki hozzátett valami értéket. Így is lehetne élni, az acsargó, soviniszta indulatokkal manipuláló hataloméhes pitiánerségek helyett. A világbarátság jegyében táncolhatnánk összekapaszkodva a szirtakit a világ minden táján. Lesz elég dolgunk, hogy a következő évet barátságossá tegyük.

Ezúton köszönjük határon inneni és túli olvasóink egész éves figyelmét! 

Jövőre igyekszünk szorgosabb blogírók lenni.

BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNUNK MINDENKINEK!