Fekete berkenye

Írta: BikassyGergely

Nagy nyári hőség: Csillaghegy.

A legjobb gyógyszer. Autó nélkül odaérni, ez viszont pokolforró túra: a strand átépítése után a bejárat úgy 150 méterre még odébb került. Valamit valamiért: maga a régi strand (a 33 méteres úszómedence) változatlan sőt jobb: a víz hőmérséklete a levegőéhez alkalmazkodik.

Csillaghegyi úszómedence

Most azonban nem erről. A medence melletti kis dombon érdekes növényt fedeztem fel, bárki észreveheti, aki figyel - aki csak úszik, nem fogja észrevenni. Szőlőfürthöz hasonló bogyós termésű növény: először, tudatlanul, vadszőlőnek hittem. Bogyói két-két és félszer kisebbek a szőlőnél, lilás-feketék. Szép látvány, bár kicsit elbújnak a levelek mögé. De minek a szavak: itt vannak a képek, bámuljuk meg.

Annyira megbámultam ott kint a növényt, az interneten meg a képeket, és a mellé olvasható növényleírásokat, hogy már el is határoztam, napok (hetek?) múltán a belőle készült sok-sokféle gyógylevet, lekvárt, italt mind beszerzem, és egész télen, tavasszal iszom-eszem őket. Mondják, csodás a hatásuk.

Most látom, elfelejtettem beírni, csoda, de mi a csoda is ez. Mondom hát, írom hát: fekete berkenye. Nincs mit többet mondani, bámuljuk a növényt és savanykás sötétlila bogyóit.

  

„A víz az élet”

 Írta: Inkabringa

Sokan, nagyon sokan, szinte mindenki úgy gondolja, véli, hiszi és állítja, hogy a politikusok és a pénzemberek markában vagyunk, és ebből a szorításból nincs mód szabadulni, nem tehetünk semmit, mi vagyunk a kis Vuk.

Most olyan példákat hozok a világ különféle tájairól, ahol emberek csoportjai cáfolatát adják a kisemberi kiszolgáltatottságnak. Egy közös cél érdekében összefognak és nyerészkedő vállalatoknak, pénzembereknek, sőt, az államnak is megálljt mondanak. A közös cél sok minden lehet, kis hazánkban történetesen milliónyi ilyen lenne. Én most eltekintek a napi politika terítékén levő kínálatból, és olyasmit hozok példának, amire a világ valamennyi emberének szüksége van, élni nélküle nem lehet, és mégsem magától értetődő a mindenki számára egyenlő hozzájutás. Ez a víz.

Az amerikai őslakosok szerint a víz az élet. Őket idéztem a címben. Az meg egy régi magyar mondás, hogy „szegény ember vízzel főz”. A 21. században élve ez egyre nagyobb anakronizmus, ugyanis manapság a szegény embernek lassacskán már víz sem jut.

Kép: Alastair Magnaldo

Három felfogás van a vízzel kapcsolatban. Az első szerint a víz természeti erőforrás, és mint ilyen pénzzé tehető, profittermelő eszköz. Más felfogás szerint a vízhez jutás alapvető emberi jog, mert víz nélkül nincs emberi élet. Ne feledjünk egy harmadik megközelítést sem, a természet jogát. A vizet nem sajátíthatjuk ki saját kényünk-kedvére, mert a víz nem az emberé, a víz minden földi létezőé.

Mint tudjuk, a víz értelmezésének e három megközelítése közül jelenleg az első a legelterjedtebb világszerte. A víz egyrészt pénztermelő üzlet, másrészt még mindig nem eléggé megbecsült természeti erőforrás. ami pazarláshoz és gondatlan kezeléshez vezet. Gazdasági előrejelzések szerint a 21. században a víz hiánya nagyobb problémát okoz az élelmiszer- vagy energiahiánynál is. Mindegyiknek érezzük már viharos szelét.

Két nagy csoportja van a természeti erőforrásokhoz való haszonleső hozzáállásnak: a pénzügyi befektetők és az államokat irányító kormányok. A világ különféle pontjain hol az egyikkel, hol a másikkal, hol a kettő összefonódásával kell küzdenie az egyszerű honpolgároknak. A pénzügyi befektetők a profitért, a kormányok meg a politikai haszonért bármire képesek. A gondoskodó állam leplébe burkolózva egyszer alattomosan elkényeztetik a népet, máskor vállvonogatva kirekesztik az élethez szükséges alapvető erőforrásokból. A fogyasztói kultúra hedonizmusa táptalaját adja, az állampolgári tudatosság útját állja ennek a hatalmi manipulációnak.

Az alábbiakban arra mutatok példát, hogy miként érvényesülhet a természeti erőforrásokhoz való két másik megközelítésmód a pénzéhség és a politikai haszonszerzés ellenében. Az egyik megközelítésmód szerint a természeti erőforrásokhoz való hozzájutás egyenlő joga minden embernek és nem teheti a politikai hatalom a kegyosztás eszközévé, ahogy a pénzügyi befektetők sem a profitszerzés áldozatává. A másik megközelítés, hogy a természet nem az ember birtoka, nem sajátíthatjuk ki önkényesen és önzően.  

Ókori termálfürdő - Castellammare di Stabia

Dél-Olaszországban a pénzügyi befektetők markába került vízszolgáltatás keserítette meg az ott élők mindennapjait. Ők meg egy idő után úgy döntöttek, nem várják meg, amíg egyetlen pohár vízért a gatyájukat is el kell adniuk. Andrea Muehlebach kulturális antropológus jegyezte le a Nápolyi-öbölben található kisváros, Castellammare di Stabia vízért folytatott küzdelmét. (Muehlebach egy egész könyvet szentelt a vízért folyó kisemberi és  kisközösségi küzdelmeknek ’A Vital Politics: Water Insurgencies in Europe’ címen.)

Ez a dél-olasz kisváros híres a termálforrásairól, a vizek városának is nevezik. Azonban nemcsak a termálfürdőiről, hanem a vízért folytatott civil mozgalmáról is híres. Az előzmények 2008-ig vezetnek vissza, amikor az olasz parlament úgy megrettent a világgazdasági válságtól, hogy mindenféle társadalmi vita nélkül elfogadott egy törvényt (van olyan ország, ahol ez rendszeres, hol  is, hol is?). A törvény révén profitéhes pénzügyi befektetők kaparintották meg a vízügyi szolgáltatásokat. A helyi lakosok egyszer csak azt vették észre, hogy ha egy távol-keleti tőzsdén bukott a vízügyi szolgáltatójuk, akkor nekik, végfelhasználóként, szemrebbenés nélkül postáztak tízszer akkora vízszámlát.

A nyugdíjasok, kispénzű családok - akiktől a csendes tűrést várja el a világ, mióta ember él a bolygón - fellázadtak a pénzéhes vízügyi befektetők ellen. Polgári engedetlenségi mozgalmat indítottak, tüntetéseket szerveztek, befizetés helyett elégették a horribilis összegű számláikat. Ha egyedül csinál ilyet valaki, szabályszegő. Ha sokan teszik, akkor eredményt érnek el a hatalmaskodókkal szemben. A kisemberek lázadása mellé álltak ügyvédi irodák, jogászok, sőt a katolikus egyház is. Országos mozgalommá váltak és a civil önszerveződések egyik legsikeresebbjeként kiharcoltak egy népszavazást. 2011-ben – példátlan módon – a szavazók 95%-a kinyilvánította, hogy a víz a közjó része, belterjes üzleti körök és hatalmi játszmák eszköze nem lehet.

Ivan Rajkovic antropológus jegyezte fel a Balkán országaiban a vízért folytatott civil küzdelmeket. A balkáni kormányok azt eszelték ki, hogy ha már a külföldi tőke és a banki kölcsönök nem elegek, akkor a természeti erőforrásokat teszik pénzzé. Kis vízerőművek létrehozását rendelték el a vad sodrású hegyi területeken. A „zöld” és „megújuló energiaforrás” hangzatos szlogenjeivel adták el a remek pénzszerző ötletüket a drága népnek.

Azonban hamar kiderült, hogy ezek a vízerőművek egy szűk elit gyors gazdagodását és durva környezetpusztítást eredményeznek. Csatornarendszerbe vezették a folyók és patakok vízkészletét, ezzel a flórát és faunát menten tönkre is tették. Ráadásul az is kiderült, hogy csöppet sem hatékonyak az építmények, a villamosenergia-készletnek mindössze 2%-át termelték meg.

A bolgár halászok, a montenegrói bringások, az albán falvak lakói és a szerb hegymászók, vagyis különféle országok különféle csoportjai, egymás után fellázadtak a kormányzati pénznyerő vízerőművek ellen. Bár a küzdelmük megmaradt lokálisnak, de mégis hálózatot alakítottak ki, és egy közös cél lebegett a szemük előtt: egy természeti erőforrás nem lehet a nyerészkedés és politikai haszonszerzés terepe.

A kulturális antropológusok az ökopopulizmus megnyilvánulásaként jellemzik ezt a helyzetet. Az ökopopulizmus nem a kártékony politikai populizmus jelentésében értendő. Az ökopopulizmus a környezetért és a környezeti igazságosságért felelősséget vállaló, alulról jövő kezdeményezések mozgalommá szerveződését jelenti. Az ökopopulizmus képes az analizálásra és a mélyebb összefüggések feltárására.

A balkáni hegyek vizeinek védelmezői egyrészt felismerték, hogy a sebes sodrású hegyi vizek mentén elöregedő, elszegényedő és fogyatkozó populáció él. Tőlük sokkal könnyebb megszerezni a vizet politikai és pénzügyi nyerészkedés céljából. Másrészt a balkáni vizek védelmezői vallják, hogy a természeti erőforrásokat az utódaiktól kapják kölcsön. Ebben közös pontot találnak a középiskolás klímaaktivistákkal. Miközben közös célként küzdenek a hegyi vizekért, saját sokféleségük miatt ellentmondások is adódnak. A sporthorgászoknak mások az érdekei és igényei, mint a hegyi falvak lakóinak. A globális és lokális, az eltérő csoportérdekek összehangolása, az urbánus és rurális közötti híd megtalálása a sikeres módja a természeti erőforrások és egyben az egyenlő emberi jogok védelmének.

Bruno Latour, aki szintén kulturális antropológus, amellett, hogy filozófus is, a Sosem voltunk modernek című könyvében a modernitás legfőbb jellemzőjének a társadalom és természet kényszeres elválasztását tekinti, bár ez az élet élésének kerékkötője.

Sokat segíthetnek a maorik és Amerika őslakosai a modernség kényszerességeibe belehibbant emberiségnek. A maorik 2017-ben elérték (röpke 140 év alatt), hogy a Whanganui folyót, Új-Zéland harmadik leghosszabb folyóját nem lehet büntetlenül szennyezni és herdálni. A folyó jogai úgy védhetők, mint egy emberé. Más kérdés, hogy a maorik és a pakehák (fehér bőrű új-zélandiak) szemléletmódja közötti különbség továbbra is jelen van.

Az őslakos szemlélet máshol is megjelent. Bolíviában nagyjából tíz éve van érvényben Pacha Mama (Földanya) törvénye, amely a természeti erőforrások haszonszerzés céljából való emberi kifosztását tiltja, és kimondja, hogy a természetnek és az ökoszisztémának ugyanolyan jogai vannak, mint az embereknek. Ecuador egyenesen az alkotmányába foglalta bele Pacha Mama tiszteletét, és ezzel azt is, hogy az ember része és nem birtokosa a természetnek.

Észak-Amerika őslakosai szerint a víz az élet. Ez volt az egyik jelszava a Dakota-olajvezeték elleni küzdelmüknek is. Olyan jelentős civil mozgalommá vált, hogy a világsajtó is hírt adott róla, nem csak az antropológusok. Az USA északnyugati részén levő nagy sík területeken élő indián törzsek ismerik a szárazságot, és talán épp ezért, szentként tisztelik a vizet, megtanulták megőrizni. A víz az élet.

Kisemberek mit is tehetnek a hatalmasok ellen? Ők lesznek a gombostű. Sok-sok gombostű pedig már igazi hatalom. Ehhez persze szükséges az a bizonyos civil öntudat, aminek ereje és fontossága kis hazánkban még nem túl sokra becsült. A fenti példák arról szólnak, hogy az említett lokális közösségek a természeti erőforrásokat a közjó részeként értelmezik, a hozzájuk jutás pedig egyenlő emberi jog, és nem a pénzügyi és kormányzati tényezők kegyosztásától függ.

Muehlebach fogalma a ’vital politic’, ami a jogfosztottsággal, egyenlőtlenségekkel és hatalmi manipulációval szemben valamiféle új típusú polgári engedetlenség és cselekvő ellenállás módozatait jelenti. Vagyis a ’vital politic’ jelentése az élethez szükséges alapvető dolgokhoz való egyenlő hozzájutás elérése életteli közösségi cselekvés révén. Azok számára, akik szerint a pénz és a politika túlhatalma helyett „azért a víz az úr”.

Itsy bitsy árnyalatok

 Írta: Inkabringa

A nyári szabadságok, strandolások, utazgatások, fesztiválozások és grillezések ideje van. Ilyenkor mindenki könnyed, laza és önfeledt. Köszöntsük zenével a nyaralások idejét, mert a zene nem trendválasztás és ízlésketrec, hanem az emberi kultúra befogadásának szenvedélyes eszköze. Ráakadtam egy réges-régi francia dalocskára, Richard Anthony előadásában. A dal címe Itsy bitsy, petit bikini. A meghallgatásához le kell kecmeregni a magaskultúra trónjáról, cserébe remekül lehet rá csacsacsázni, ami olykor segíthet abban, hogy elviseljük kis magyar elborzasztó valóságunkat. (Legyen útikalauzunk a kibírás karneválivá alakításában Szentkuthy Miklós.) Ezen túl is van a dalnak néhány itsy bitsy árnyalata.

Szóval ez a vidám dalocska világsláger volt. A dalt 1960 júniusában énekelte először ’Itsy bitsy teenie weenie’ címen Brian Hyland, akkoriban rendkívül népszerű amerikai popsztár. Őt követően sokan, sok nyelven adták elő, nők és férfiak egyaránt. Gergely emlékei szerint az 1960-as évek elején a rádióban éjjel-nappal szólt a német változata, feszes germán kiejtéssel pergetve a „strand bikini” refrénvéget. Nyilván NDK-változat lehetett, mert a hanyatló Nyugat ópiumától már akkor is óvták a drága népet. Magyar változat is született 1962-ben, bár nem Magyarországon, hanem a Vajdaságban. Boross István, akkoriban népszerű nóta- és táncdalénekes magyarította. A refrénje így hangzott: „icipici, csiribiri, sárga színű kis bikini”. (Az icipici és az itsy bitsy ugyanazt jelenti, hasonló a hangzása is, de semmi közük egymáshoz. A hangfestő és gyermeknyelvi szavaknál előfordul az ilyen.)

A dal bájosan butácska balladája egy lányról szól, aki a strandon nem mer bikiniben mutatkozni, mert ez akkoriban még egyáltalán nem volt elterjedt viselet. Olyan sláger lett az USA-ban, majd heteken belül Európától Új-Zélandig mindenhol, hogy hatására, a prűd tiltások ellenére, a nők közül egyre többen kezdték viselni a bikinit.

Ezt a mára széles körben elfogadott ruhadarabot 1946-ban találta fel Louis Reald divattervező. Állítólag a háború utáni textilhiány volt az ihletője. Párizsban mutatta be, de nem talált egyetlen manökent sem, aki magára merte volna ölteni. Végül egy sztriptíztáncosnőt, Micheline Bernardinit kérte meg az új ruhadarab bevezetésére, akinek neve ezzel a merész tettével bekerült a kultúrtörténetbe. A bikini névadásának is van egy itsy bitsy árnyalata. A nevét ugyanis a Bikini-atoll adta, ahol atomkísérleteket végeztek. Reald úgy magyarázta a névadást, hogy ez a ruhadarab olyan hatással lesz, mint egy atomrobbanás. Sajátos érvelés. Fura fickó lehetett.

A hatás nem is maradt el. Számos országban a prüdéria évekig útját állta a viselésének, de végül utat engedtek neki. Nem hinném, hogy a tervezőjét a női egyenjogúság szolgálata vezette, de a bikini mégis a női emancipáció egyik jelképe lett. Kétségtelen, hogy férfiak és nők szívesen nézegetik egymást. Ebben nincsen semmi különbség a nemek között és teljesen természetes. Az már egy itsy bitsy árnyalatot tesz hozzá, hogy a bikini megjelenése utáni évtizedekben autót, motort, traktort és fűnyírót is bikinis nők reklámoztak, aminek már semmi köze nem volt a női emancipációhoz, sőt ellenkezőleg. A férfiak nem kerültek efféle „szövegkörnyezetből kiragadott” helyzetekbe. Érdemes Erving Goffman és Karl Grammer ez irányú kutatási eredményeit olvasni. A nő döntési joga saját életéről, testéről és céljairól még most is kétséges pozícióban van világszerte.

Az 1960-as évek elején a bikini tehát megjelent Nyugat- és Kelet-Európában is. Azért itt is volt itsy bitsy árnyalatnyi különbség. Az 1950-es évek a Nyugatnak szédítő fejlesztést és jólétet, a Keletnek rettenetes elnyomást hozott. Amikor a bikini a hatvanas évek elején elterjedt, a Nyugat a gyarmati rendszer felbomlását és az ezzel járó társadalmi küzdelmeket élte meg. Az 1956-os forradalom megtorlásaként Magyarországon politikai foglyok voltak ekkor a börtönökben, sőt akadt még néhány kivégzés is. Eközben a drága nép megpróbálta feledni, hogy diktatúrában él. Talán túlságosan is. A materiális javak a mai napig nagyobb súllyal esnek latba, mint a demokratikus szabadságjogok. A drága nép most is megpróbálja feledni…

De ez a bikinis dalocska mégis csak a nyári önfeledtséget jelenti, napfürdőzhetünk és strandolhatunk. Azonban ennek is van egy itsy bitsy árnyalata. Egyre inkább zavar, ha az esőt a melankóliával hozzák összefüggésbe. A 2020-as években élve ez már túlhaladott toposz. Az özönvíz pusztító, de a napfény és az eső váltakozása az élet forrása, az egyik legjobb dolog, ami történhet velünk. (Sajnos a szárazság és az özönvíz két véglete között élünk manapság.) Az elmúlt hetet az ország keleti régiójában töltöttem, ahol régóta nincs eső. Minden elszárad. A kerti növények, a vetemények és a szántóföld is. Az összegyűjtött esővíznek nincs utánpótlása, az ásott kutak sem győzik a magmáig kiszáradt és felforrósodott föld itatását. Az ott élők szívükhöz kapott kézzel állnak, amikor napjában kétszer is vijjogó tűzoltóautók robognak a szántóföldek irányába. Máshol az országban az erdő ég vagy az ivóvíz tűnt el.

Nyár van. 2022 nyara. Napsugaras strandidő, bikini szezon. Kánikula a javából. Csöppet sem itsy bitsy árnyalatát adja mindennek, hogy Európában most nincs béke, hiszen Ukrajna borzalmas szenvedéseken megy át egy eszelős háborúban. Ez sötét árnyat vet a nyárra.

Tudom én, sokan vannak, akiknek esze ágában sincs árnyalatokra gondolni még egy itsy bitsy-t sem a nyári lazulások közben. Elvégre már Nietzsche is megírta, a nehéz dolgok olyanok, mint a hideg fürdő: beleugrunk, hogy aztán gyorsan kiszaladjunk belőle.

2022 nyarán mégis az itsy bitsy árnyalatokkal együtt hallgassuk ezt a réges-régi csacska nyári dalocskát. Nem a tehetetlen kétségbeesés, pláne nem a vállvonogatás, hanem a felelősségteljes cselekvés reményében. Cha-cha-cha...

A sötét és a fényes triád meg a (non)konformizmus

 Írta: Inkabringa

Húsz évvel ezelőtt, 2002-ben hozta nyilvánosságra két pszichológus, Delroy L. Paulhus és Kevin M. Williams, a sötét triád (Dark Triad) elméletet. Már akkor is feltűnést keltett, konstruktív tudományos vitákat eredményezett, de igazán csak a 2010-es évek közepétől kezdtek széles körűen foglalkozni vele. Akkor jött divatba. Hirtelen sokan érezték aktuálisnak.

A sötét triád három személyiségvonás együttes megjelenése, amelyek még nem érik el a mentális betegség szintjét, vagyis szubklinikus állapotban vannak.

Ez a három személyiségvonás

- a szubklinikus pszichopátia,

- a szubklinikus nárcizmus és

- a machiavellizmus.

A pszichopátiának és a nárcizmusnak van klinikai mentális betegségként kezelt szintje. A machiavellizmus nem mentális betegségként számon tartott személyiségvonás. Többek szerint a pszichopátia egyik leágazása, de vannak olyan szakértők is, akik szerint a machiavellizmus inkább adott térben és időben az érvényesüléshez használt stratégiaként jelenik meg.

A sötét triád személyiségvonások nem a pro bono mentalitás előtérbe kerülését jelentik. Az önző önérdekkövetés, a mások érdekeit figyelmen kívül hagyó, a másokat eszközként használó érvényesülés a jellemzői. Összességében a mások feletti hatalom és befolyás iránti olthatatlan epekedésként írható le.

A sötét triádnak számos megnyilvánulási módja van, mivel a három komponens külön-külön is rendkívül variábilis módon jelentkezhet egy személyiségen belül. Például a pszichopata könnyen agresszívvé válhat, ha egóját támadás éri, a machiavellista ennél jóval óvatosabb és fegyelmezettebb, hosszútávra tervező. Ebből következik, hogy a komponensek egymáshoz való viszonya további variációkat eredményez.

A cél azonban a sötét triád minden megjelenési formájában

- a saját érdek és a saját cél mindenáron való érvényesítése,

- a dicsőséges énkép – akár másokon átgázoló – megerősítése,

- az emberi kapcsolatok eszközként való felhasználása a siker eléréséhez, és

- a felelősség folyamatos áthárítása másokra. 

Mondhatnánk, hogy a sötét triád személyiségvonások szörnyű stigmát jelentenek egy embernek, de ez nem ilyen egyértelmű. A sötét triád elbűvölő tud lenni. Mindhárom komponensre jellemző, hogy lehengerlő hatással vannak a környezetükre. Legalábbis kezdetben. De később is mindig vannak hű csatlósaik, akiket a hatékonyság és sikeresség megbabonáz. Úgy tekintenek rájuk, mint akik mindent megoldanak, igazi stratégák, döntéshelyzetekben proaktívak, kemények és racionálisak. Nem véletlen, hogy a sötét triád személyiség predesztinálva van arra, hogy vezető pozíciókba jusson, és ez általában célja és legfőbb hajtóereje is. Egyszóval kiborul, ha nem állhat az első sorban.

A felszínen rendkívül megnyerőek. Hiszen legfőbb közös tulajdonsága e három komponensnek (pszichopátia, nárcizmus, machiavellizmus) a mesteri manipuláció. Nem mondható, hogy semmi empátiával nem rendelkeznek, hiszen egyébként nem tudnának mások felett befolyást szerezni. Ez azonban csak kognitív empátia, amivel pontosan bemérik mások érzéseit, ami fontos eszköze a manipulációnak, ámde hiányzik belőlük az érzelmi empátia, vagyis az őszinte együttérzés.  Ahogy bizonyos empatikus képessége, úgy humorérzéke is van a sötét triádnak, de bántó, alázó, rosszindulatú, degradáló másokkal szemben, és hiányzik belőle az önirónia. A másokkal való együttműködésben ezért előbb-utóbb kiütköznek a hatalmaskodás, felsőbbrendűségi érzés, érzelmi ridegség és az agresszió különféle megnyilvánulásai.

A közösségben élő emberek szempontjából tehát rendkívül veszélyesek a sötét triád személyiségek. Hosszú távon – konkrét és átvitt értelemben is - rombolást hagynak maguk után. A legjobb az első gyanús jelre az orrukra vágni az ajtót. Minden tudós vizsgálódásban egyértelművé vált, hogy a sötét triád személyiség csak akkor tudja romboló tevékenységét kifejteni, ha a környezete ezt megengedi neki. Egy szolidáris és összetartó közösségben nem terem számukra babér.

Néhány évvel ezelőtt Scott Barry Kaufman, David Yaden, Elizabeth Hyde és Eli Tsukayama megalkotta a sötét triád ellentettjét, a fényes triád (Light Triad) fogalmát. A fényes triád képviselőire tényleg és igazán jellemző a pro bono szemléletmód.

Három komponense van.

1) A kantianizmus, amely a másik emberre nem eszközként tekint saját céljai eléréséhez, hanem minden ember számára célként nevezi meg a társadalmi/közösségi jólét elérését.

2) A humanizmus, ami az emberek méltóságát és egyenlőségét tartja szem előtt.

3) Annak elfogadása, sőt az abba vetett hit, hogy az emberek alapvetően képesek jót cselekedni.

A sötét és fényes triád nem a mesék világa, ahol a jó és rossz (sőt: Jó és Rossz) küzd egymással. Bár a küzdelem nem helytelen meghatározás. Ugyanis a sötét és fényes triád személyiségvonásai mindenkiben ott rejtőznek. Persze a szociális közeg, neveltetés, mintakövetés, szülő-gyermek kapcsolat, sőt némiképp a genetika is befolyásolja, milyenné válunk, de alapvetően rajtunk múlik, hogy melyik személyiségvonásokat helyezzük előtérbe.

A spektákulumok társadalmában élünk, ahol a materiális státuszszimbólumok kirakatba helyezése mindennél fontosabb, a legfőbb életcél. Gondolhatnánk, hogy ennek a társadalmi elvárásnak teljesítése a sötét triád személyiségvonásainak felerősítését vonja maga után. Nem tudom, hogy ez valóban így van-e. Példát és ellenpéldát is lehet említeni. A fogyasztói társadalomnak semmiképpen nem  a sötét triád az alapja, hanem a konformizmus. 

Az mindenképpen élmény, hogy a fényes triád képviselőire is rátalálok úton-útfélen, akiket kevésbé foglalkoztat a pénz és a pozíció, képesek egyben látni a világot, nem csak a saját önző szempontjaikra figyelnek, és ha reflektorfénybe kerülnek, inkább a holisztikus felelősségérzetüket és nem önös érdekeiket állítják előtérbe. A racionalitás rájuk is jellemző, csak kiiktatják belőle a romboló önzést. Ők határozott és invenciózus szemléletváltozást képviselnek a fogyasztói konformizmus ellenében. Válaszút elé állítják a közvéleményt, mert ezzel a szemlélettel ugyan hogyan teljesíthetők a spektákulum társadalmának elvárásai? (Avagy konformista vagy nonkomformista legyek?)

Talán azért van így, mert a fogyasztói társadalom, aminek utolsó morzsáit habzsolja a 21. század, a mindenáron való materiális érvényesülést társadalmilag jobban elismeri, vagy legalábbis könnyebben tudomásul veszi.

A sötét és fényes triád nem társadalomtudományi fogalom. Egy társadalom szerteágazó és összetett, nem is írható le egy-két találomra kiválasztott alkotóelem alapján, pláne nem személyiségvonások alapján. Épp úgy, ahogy egyetlen személyiségen belül is keveredhetnek egymással a sötét és fényes triád komponensei, sőt az egyes komponensek is több variációt mutatnak. Egyszer egy csillagász mondta, hogy a többsejtűektől kezdve (nem is beszélve az emberi társadalmakról) számára követhetetlenül bonyolulttá válik minden.

Úgy tűnik, a 21. század a kényelem kilátástalanságába zuhant. A kényelem persze az emberiségnek csak a töredékére vonatkozik, az emberiség túlnyomó többsége a kényelmetlen és kiszolgáltatott kilátástalanságot éli meg.

Mindenesetre valós dilemmának tekinthetjük – a most felvázolt laza gondolatfutamban – a sötét és fényes triád által modellált törésvonalat, ami a jelent uralni akaró önző és rideg önérdekkövetés, valamint az altruista, felelősségteljes holisztikus szemlélet között húzódik. A legnagyobb dilemma pedig annak felismerése, hogy minden rajtunk múlik. Az emberiségnek már rég nem a jelent uraló kamaszként, hanem jövőépítő, felelősségteljes felnőttként kellene viselkednie. Kellene…

 

Gyarmathy Lívia emlékére

Írta: BikassyGergely

Kilencven éves korában meghalt a kiváló filmrendező, Gyarmathy Lívia.

Most egészen röviden csak két filmjét idézem fel. Az első (Ismeri a Szandi-Mandit?) a hatvanas évek megújuló magyar filmjének csodálatosan eredeti hangú és humorú alkotása volt. Tele finom, és néha tragikomikus jelenetekkel: a hatalma és ereje teljében levő (épp felfelé ívelő) Kádár korszak emblematikus helye: a gyár. Nagy vállalati ünnep. Mindenféle fura figurák jelennek meg. Kicsit a korabeli cseh filmekre hasonlít, magyar vonásokkal. Ragyogó fő-és mellékszereplők. Itt tűnt fel a kiváló Schütz Ila. Dayka Margit elképesztő néhány jelenése a vége felé. Ezt a filmet nem lehet elfelejteni.

Másik remekműve, minden idők egyik legnagyobb magyar dokumentumfilmje, a Recsk. Sztálinista büntető- és munkatábor, a Rákosi diktatúra éveiben. Férjével, Böszörményi Gézával közösen készítették (aki maga is recski rab volt). Először szólalnak meg filmben az egykori rabok mellett rabtartók, ávós őrök és verőlegények. Kegyetlenül tisztességes film, súlyos alkotás. Taps és díj-özön fogadta, joggal. Ma is emlékezni kellene rá.

Gyarmathy Lívia (1932-2022)