Hátat fordítás

Írta: Inkabringa

Ez a nyár a hátat fordítás ideje nekem. Belefáradtam most ebbe az országba. Ráuntam az engedelmességére, a belenyugvásába, a méla közönyébe, a „telek, autó, sör, pörkölt” praktikus konfomizmusába. Abba, hogy nemhogy másokért, magáért sem tud kiállni. Na meg a képmutatás, szemforgatás, fontoskodás…

Töltődni kell most élményekkel, emberekkel, fákkal, madarakkal. A bringázáshoz, a tánchoz, a járáshoz, sőt az élethez is a legfontosabb az egyensúly. Ezt kell megtalálni ebben a hübrisz zátonyai között tántorgó országban és kontinensen. Muszáj időnként hátralépni, mert különben belebetegszünk.

Bogdán László belehalt. Borzalmas leírni. Ebben az országban nem tudjuk egymást megérteni, nem tudjuk egymást megmenteni. Tanulunk-e a halálából? Belátjuk-e, mi mindent kellene tennünk egymásért? Mennyire kellene figyelnünk egymásra? Mennyire nem váltja ki az eltartott ujjú kritizálás a közös cselekvést? Képesek vagyunk-e a sajátunktól különböző látásmódokat, tudásokat, tapasztalatokat integrálni egy közös cél érdekében? Egy falusi cigány ember, aki példát mutatott tetterőből és cselekvésre készségből, ami pedig fűszál között sem terem ebben a honban. Tette, amit tehetett, ahogy tenni tudta, amíg tenni bírta. Tiszteletreméltó. S vajon mikor lesz egy újabb cigány ember, aki ki mer állni a nyilvánosság elé, karakán tetterővel vállalva önmagát?

Camus írta: „Egy mondat is elégséges lesz, hogy jellemezze a modern embert: bujálkodott és újságokat falt.” Ha felszámolják az összes állami propagandán túli sajtóorgánumot (szerencsére még vannak néhányan talpon), akkor kis hazánk népének már csak a bujálkodás marad, de előbb-utóbb abba is beleszólnak majd egy kétharmados törvénnyel.

Az Indexszel kezdte és végezte ez az ország a napját. Ennek most vége lesz. A szerkesztőség szolidáris kurázsija nem a lapító belenyugvás példája e honban. A propaganda meg olyan tömény és butító, amit fel sem tud fogni, aki nem a miénkhez hasonló országból érkezik.

Felnőtt emberek élnek ebben az országban. Túl kellene lépni a Gorenje-élményen. Egyesek szerint a magyar nép egyszer mozdult meg az elmúlt harminc valahány évben, amikor nyugati műszaki cikkeket hozhatott haza az osztrák szomszédoktól. Lehet, hogy tényleg így van, csak a materiális kirakat hajszolása tudja felpörgetni a pulzusszámot és nem a társadalmi felelősségvállalalás. Erre ravaszul játszik rá a hatalmi manipuláció: ne akarjatok, ne gondolkodjatok, csak engedelmeskedjetek, akkor majd lesz mindenetek. 

 „A tudás hatalom.” Ezt lassan már senki sem hiszi el ebben az országban.

Pedig mégis úgy van, hogy ha az összes márkás autó berozsdál, ha összeroskad a palota, elértéktelenedik a pénz, akkor az agyunk marad az egyetlen mentsvárunk, mert ami ott van, azt senki nem veheti el tőlünk. Nélküle képtelenek vagyunk a kollektív cselekvésre is.

Még nyár van. Szerencsére. Most azokra figyelek, akiket szeretek, és elbújok a fák között. Nem tudom, mi lesz. Csak azt tudom, hogy indulni kell. Nekiveselkedni megint. Ahhoz pedig erőt kell gyűjteni. 

Kép: Rodney Smith

Spiró György és Rózsa Endre

Írta: BikassyGergely

Spiró új könyve (Malaccal teljes éveink) érdekes kis kötet három, rokonságuk ellenére egymástól kicsit (vagy erősebben) eltérő esszével. Hozzám a címadó, első írás áll legközelebb. Valószínűleg több régi félkész szövegének egybeötvözése fiatal koráról, egyetemista idejéről, az ELTE Eötvös Kollégiumában töltött bentlakó éveiről.

Tele van iróniával és humorral, azzal a sokrétűen hullámzó érzéssel, amely a régi, nem mindig jól és könnyen elviselt dolgoknak az utólagos becsülésével, sőt szeretetével vegyül. Spirónak, így fél évszázad múltán minden tetszik, amit ott élt át, rossz vagy jó, egyre megy, minden nagyszerű, főleg amit a kívülálló rossznak láthat - nagyszerű, mert az emlékező így akarja érezni. Akkor is így érezte? Mindegy: az olvasó csodálja és bámulja ezért. Mindenesetre, aki megérteni, kicsit átélni, netán megírni szeretné a híres Kollégium hatvanas évekbeli történetét, ezután Spiró emlékeihez kell fordulnia.

Részletesen szól a "Kilencek" néven ismert költői csoportról. Legtöbbet és legszemélyesebben Utassy Józsefről és Rózsa Endréről. Utassyt nem, de Rózsa Endrét mára elfelejtették, és csak az egykori kortársak tudnak róla. Mivel néhány évig közeli barátok voltunk, megörültem  alakja felidézésének ("szomorúan megörültem", ha mondhatom így.)

Rózsa Endrét a Bella István és Asperján György szerkesztette, nagy visszhangot kiváltott, részleges betiltással büntetett egyetemi irodalmi nap, a Tiszta Szívvel első negyedévi számának készültekor ismertem meg. Az ott közölt fiatal költők versei közül az övéi tetszettek legjobban, bujkáló tragikumot, erős szomorúságot, játékosan erős képi világot fedeztem fel bennük. Akkoriban, ahol csak lehetett, szóban és írásban gyakran idéztem Az elsüllyedt csatatér című nagy versének első sorait: "Sosem halunk meg ezen a  csatatéren / Mert nem csatatér ez, s mi nem harcolunk"... Sokan éreztük így, és ő élesen, maradandóan megfogalmazta.

Rózsa Endre (1941-1995)

Most előkerestem első, vékony kötetét (Kavicsszüret), épp ötven éve, 1970-ben jelent meg. Rózsa Endre - Bandi -  nem élt hosszú életet: magán- és közéleti viszontagságok után végre hozzá méltó foglalkozást talált (ha jól tudom, a Móra Kiadónál, Kormos István mellett) - de épp ekkortól már nem álltunk kapcsolatban. Első feleségétől (Vörös Évától, akit jól ismertem, kolléganőm volt) elvált, innen kezdve semmit nem tudtam róla. Fájdalmas öröm, hogy Spiró most felidézi a Tiszta Szívvel időszakát, és közel hozza Rózsa Endrét. "Szemérmesen személyes, filozófikus képekben dús, el-elfúlóan pulzáló nagy líráját alig méltatták figyelemre" - írja. Köszönöm.

Mr. Thoreau - Citátumok 19.

Írta: Inkabringa

Nyáron a napfénytől lebarnulunk, a csavargásoktól megizmosodunk. Ez mindig így van és idén is így lesz. Pedig ez a nyár nem olyan, mint a többi, bár egyik nyár sem olyan, mint a többi. A nyár olyan, ahogy Szerb Antal írta le a nőket: „Minden nő egyforma, csak az egyik ilyen, a másik meg olyan.”

Idén a világjárvány elsöpörte a farsangot, karanténba kényszerítette a tavaszt és a nyár az óvatos latolgatások jegyében telik. Tavasszal, amikor Montevideótól Nemesmedvesig mindenki a karantén végét várta, egymást érték a vélemények, hogy mindent másként kell csinálni, a fogyasztói társadalom felzabálja a bolygót, és vele minket, embereket is. Most már kevesebb az ilyen vélemény. Mindenki ott akarja folytatni, ahol abbahagyta: termel, fogyaszt – mérték nélkül. A változás csupán annyi, hogy ruhatárunk szerves része lett a maszk. Egyre többeken látok világmárkás logójú maszkot. Ez a 21. század: világjárvány ide, világjárvány oda, a brandépítés nem állhat meg.

Nehéz helyzetben van a világ, de esze ágában sincs gyökeres változásokra gondolni, és kétségbeejtő állapotban van kis hazánk, de a többség ebbe is belenyugszik, csak ne kelljen a változáson gondolkodni, pláne tenni érte, legfeljebb egy lakásfelújítás erejéig. Korlátlan lehetősége van itt a kollektív tehetetlenségnek. Most van egy kis idő arra, hogy a szabad levegőn csavarogva, kedves emberek társaságában átgondoljuk, miben élünk mostanság. Kontemplatív nyár. Nekem tetszik. 

Ebben a kontemplációban egy 19. századi fura figura is segítségünkre lehet, akit úgy hívnak, hogy Henry David Thoreau, és épp a mai napon ünnepli 203. születésnapját. A napvilágot az Amerikai Egyesült Államok Concorde nevű városában látta meg és élete túlnyomó részét itt is élte le. Thoreau nem volt világutazó vagy felfedező, mégis valahogy így hat ránk: bámulatosan rendhagyó.

Henry David Thoreau (1817-1862)

1845-47 között két év két hónapot a Concorde közelében levő Walden-tó mellett töltött egy maga építette házikóban. Kétkezi munkával tartotta fenn magát, puritán életet élt, kiismerte a körülötte levő természet flóráját és faunáját. Napi egyszeri szerény étkezést elegendőnek tartott, és bár volt három széke, úgy tartotta, ő egy sütőtökön is elüldögélne. Annyit dolgozott, ami a létfenntartásához szükségesnek tartott. A vagyont, felhalmozást és fényűzést száműzte az életéből. Thoreau-nak a szabadsághoz az anyagi javaktól való függetlenségre is szüksége volt. Ügyes ezermesterként feltalálta magát a civilizációból kiszakadva is. Tapasztalatiból írta meg a Walden című könyvét, ami lassan 150 éve foglalkoztatja az olvasókat.

Amiért idén megünnepeljük a születésnapját, mert Thoreau olyan gondolatokat hagyott a 19. században a világra, amivel most, a járvány és a diktatórikus ambíciókkal sújtotta, puhányra és agresszívre manipulált 21. században sem tudunk, és főként merünk mit kezdeni. Pedig most igazán kellene egy ún. paradigmaváltás. Bár lehet, hogy a 21. században már csak trendváltásokra van igény. Mit mond erre Thoreau? „Olyannyira őszintén és teljesen behódolunk életmódunknak, hogy tagadjuk a változás lehetőségét. Ez az egyetlen lehetséges mód – bizonygatjuk: holott annyiféle mód van, ahány sugarat húzhatunk a kör középpontjából.”

Thoreau vajon mit szólna a 21. századhoz? Vélhetően lesújtó lenne a véleménye. A 19. századnak sem volt rajongó krónikása. Thoreau 1862-ben meghalt, így a ma ismert kerékpárt már nem próbálhatta ki. Az autót végképp nem ismerhette. Fogalma sem volt a virtuális valóságról, az internetről, nem élt meg világháborút és világjárványt. Egy mázlista 19. századi dacos idealista, mondhatjuk, a kegyetlenségekből komfortossá tett 21. századból visszanézve. Persze milyen mázlista az, aki 44 évesen meghal tuberkolózisban? Teljesen és tökéletesen más közegben élt, mint mi, mégis a mi korunk izgalmasan provokatív civilizációkritikusainak előképe. Thoreau volt az első környezetvédő, így tartja számon a világemlékezet. Minden lehető fórumon kiállt a rabszolgaság eltörléséért, amikor ez még büntetendőnek számított. Ő írta le először a polgári engedetlenség fogalmát. Mellesleg gyakorolta is, ami már akkor is állami szankciókkal járt. Könnyű biztonságos közegben forradalmárnak lenni és igazi elkötelezettség kockázatos életközegben. Thoreau az egyéniség építésére figyelt, de nem puszta egoizmusból, hanem azért, mert úgy gondolta, hogy egy igazságos társadalomhoz nem a kormányokon és intézményeken át vezet az út, hanem az öntudatra ébredt egyének társadalmi felelősségvállalásán. 

Mások szerint viszont Thoreau mizantróp remete volt, elviselhetetlenül konok puritán nézetekkel. Szembement mindazzal, ami a 19. század második felében tömegeket varázsolt el: az ipari-monetáris, profit vezérelte civilizációval. A 20. század feltette erre a koronát és a 21. század már olyan élveteggé vált, hogy fogalma sincs, mit kezdjen vele. Majd valakik eldöntik, mi legyen, és az összes többinek csak le kell tölteni egy appot. Ilyen komfortos évszázad még nem volt – a bajokat nem számítva.

Thoreau már saját korában is sokakat felbőszített, és ez azóta is így megy. Néhány éve olvastam egy írást, ami már szinte hisztérikusan becsmérelte őt és híres könyvét, a Waldent. A felbőszült cikkírónak Clifford Geertz írásait kellene olvasnia - aki egyébként becsülte Thoreau-t - hogy szert tegyen Geertz univerzális és konvenciókon átlátó empátiájára, és megértse Thoreau iróniáját és provokatív túlzásait.

Thoreau szabályátlépő volt, játszott a társadalmi korlátok ide-oda tologatásával, sőt szamárfület mutatott annak az életmódnak, aminek eléréséért és megőrzéséért sokan éjjel-nappal küzdöttek. Vallotta a Harcosok klubja kultuszmondatát: "Amit birtokolsz, az birtokba vesz téged." Manapság az államhatalmi szankciók mellett cyberbullying járna érte. 

Számomra a 21. század egyik szimpatikus embertípusa a természetelvű és civilizációkritikus Thoreau és az univerzális empátiájú és értelmezőképességű Geertz nemes keveréke. 

Thoreau mentora Ralph Waldo Emerson filozófus volt, aki eredeti színfoltja az amerikai kultúrának. Unitárius lelkészként hamar összerúgta a port az egyházi vezetőkkel, egy Harvardon mondott beszédében azt javasolta, hogy Jézus tanításait úgy kövessük, mert messzemenőkig követendőek, hogy embernek tekintsük őt és ne istennek. Jutalmul harminc évig nem hívták a Harvardra. Ő is a rabszolga felszabadítás híve volt. Szorgalmazta az amerikai őslakosok kultúrájának tiszteletben tartásával és elismerésével egy európai hagyományoktól elszakadó sajátos amerikai kultúra létrehozását. Nagy hiba, komoly vétek, hogy nem követték a tanácsát. Ahogy Thoreau, úgy ő is lelkes tanulmányozója és csodálója volt a keleti kultúráknak és vallásoknak. A Bhagavad-Gíta mindennapi olvasmányuk volt.

Ralph Waldo Emerson (1803-1882)

Thoreau másik barátja Walt Whitman, az amerikai élet első és felejthetetlen poétája. Amikor Thoreau és Whitman először találkozott 1856-ban, két különc idealista nyújtott kezet egymásnak. Rögvest össze is vitatkoztak, mert Whitman éltette és rajongta a hétköznapi embert, Thoreau viszont a tömegtársadalomba fakuló arctalan, sodródó és céltalan embert látta benne. Mégis barátok lettek. Whitman kopár szobájában három kép lógott: Herkules, Bacchus és egy szatír. Whitman szerint ő e háromnak a keveréke. Így folyt a 19. században a brandépítés. Whitman akkoriban az anyjánál lakott, ahogy Thoreau is a szülői házban élt az anyjával. Whitman később megírta, hogy míg őt várta Thoreau, édesanyjának süteményét már a forró sütőből kiette.

Walt Whitman (1819-1892)

Megjegyzem, Thoreau a Waldenben bezzeg ostorozta a finomított lisztekből készült csemegéket... De nem fogom megkövezni ezért, mert a technológiai civilizációnak ugyan én sem vagyok engedelmes híve, de a kávét, csokoládét és habos süteményt szeretem, és bár mezítláb futok a füvön, de kifestem a körmeimet. Thoreau ezek, és sok egyéb más miatt sem tartana engem puritánnak, én meg nem tartom őt mizantrópnak.

Thoreau a Walden-tóhoz egy életbeli megakadásnál költözött. Nem tudta, mitévő legyen a foglalatosságaiban, ezért kivonult a társadalomból. De nem élt színtiszta remete életet, hiszen kétnaponta bement a városba, időről időre vendégei voltak az erdei házikójában, szóba elgyedett bárkivel, aki nem a közhelyes konvenciókat darálta. Thoreau idealista volt, ezt ő sem tagadná. Konokul következetes idealista. Azonban a tömegtársadalom és a technológiai civilizáció  olyan éles szemű kritikáját nyújtja némely oldalain, ami elismerésre méltó, lévén, hogy még csak a nyiladozásának volt tanúja. Kortársai közül a legtöbben ájultan rajongták a technológiai civilizáció eljövetelét. Mementó a 21. századból nézve Thoreau könyve, hogy milyen irányba indult az emberiség: a hübrisz vezette és nem az Univerzumba beleérző értelem. 

Thoreau vitriolos kritikusként állt a technológiai civilizáció bölcsőjénél. Irónia, pikírtség, meghökkentés, célzott provokáció, szárnyaló költészet és empátia váltakozott nála a konok fafejűséggel, túlzott puritánsággal és naiv panteizmussal. A filantrópiát elutasította, ezért ráfogták, hogy szívtelen. Olyan egyszerű korlátolt egyoldalúsággal látni valakit. Ámde azok a segítők, akik valóban dolgoznak kirekesztett és mélyszegénységben élő emberek között, ugyanezekkel a dilemmákkal találkoznak: mit ér a segítség, ha a szegénység és kirekesztettség újratermelődését nem tudjuk megakadályozni? Olvassuk Thoreau biztatásását: „A világért sem állnék senki géniuszának útjába, és aki szívvel-lélekkel, elhivatottsággal teszi meg azt, amit én elhárítok magamtól, annak azt mondanám: tarts ki szilárdul utadon, még ha a világ rossznak bélyegzi is, ami több mint valószínű." A világ igazságtalanul működik, és Thoreau szerint a baj gyökerét kell kivágni, nem csak az ágait metszegetni. 
Egy biztos, ha egyszer olvastuk Thoreau-t, csodálva vagy bosszankodva, többé nem megy ki a fejünkből.

Thoreau szobra a Walden-tónál

A citátumok most Henry David Thoreau Walden című könyvéből sorjáznak.

„De az emberekkel bátorságunkat kell megosztanunk és nem kétségbeesésünket, egészségünket és derűnket, nem borongós kedélybetegségünket, sőt inkább gondosan kell ügyelnünk, hogy ez utóbbi ne terjedjen fertőzés által.”

„Azt hiszem, az emberek általában még ma is félnek egy kissé a sötétben, noha a boszorkányokat réges-rég mind felakasztották, és bevezették a kereszténységet meg a gyertyát.”

„Testünk táplálásának vagy gyógyításának majd minden cikkére többet költünk, mint szellemi táplálékunkra a maga egészében.”

„Legalább ott kellene tartanunk, ahol az ókor legjobbjai álltak; de ehhez az első lépés előbb megismerni őket, hogy milyen kiválóak voltak. Vakarcs nemzedék vagyunk, szellemi szárnyalásunk nemigen terjed túl a napilapok hasábjain.”

„Ha szabad véleményt mondani e helyt olyan valakinek, aki ritkán pillant bele az újságba: külföldön sosem történik semmi említésre méltó, a francia forradalmat is beleértve.”

"Jól olvasni, azaz megfelelő könyveket olvasni megfelelő hangulatban, ez nemesítő elfoglaltság, és jobban próbára teszi az olvasót, mint sok minden, amit a nap divatja megkövetel. Olyasformán kell hozzáedződnünk, mint ahogy az atléták edzették testüket, úgyszólván egész életünkön át szilárdul kell haladnunk a cél felé. A könyvet éppolyan elmélyedően, tartózkodóan kell olvasni, mint ahogy íródik."

„A közmondás azt tartja, hogy „amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra”, így már ma agyondolgozzuk magunkat, hogy holnap elölről kezdjük. Ez nem munka a szó valódi értelmében; igazi munkánkhoz még hozzá sem láttunk: az emberiségnek vitustánca van, azért nem bír nyugton maradni.”

„A Föld felszínén mindenhol lehet Olympus.”

„Ami engem illet, sosem álmodtam nagyobb bűnről, mint amit jómagam elkövettem. Sosem ismertem, és nem is fogok ismerni magamnál nagyobb gazembert.”

„Ezren és ezren metszegetik a bajnak ágát-bogát, de ezer közül legfeljebb ha egy veszi célba gyökerét; és könnyen meglehet, hogy aki a legtöbb időt, pénzt áldozza a szegények megsegítésére, életmódjával a legtöbbet tesz azon nyomor létrehozásáért, melynek kiirtásán hasztalan fáradozik.”

„Némelyek azzal támogatják a szegényeket, hogy konyhájukban dolgoztatják őket. Nem volna-e kedvesebb, ha magukat dolgoztatnák?”

„A nemzetekben esztelen becsvágy dúl, hogy emléküket minél nagyobb mennyiségű faragott kővel örökítsék meg. Mi volna, ha ugyanannyi fáradtságot fordítanának rá, hogy elméjüket faragják és csiszolják? Egyetlen értelmes cselekedet emlékezetesebb emlék volna, mint egy égig érő kőépület.”

„Nos, miért spekulálunk örökké arra, hogy több kényelmet, több fényűzést szerezzünk? Miért nem érjük be olykor valamivel kevesebbel? Miért kell, hogy a köztiszteletben álló városi polgár szóval meg példával arra oktassa a fiatalokat, hogy mielőtt sírba szállnak, elengedhetetlenül szükséges bizonyos számú fölösleges cipő meg esernyő beszerzése, valamint üresfejű vendégeknek szánt üres vendégszobák berendezése?”

„Érdekes megfigyelni, hogy milyen könnyen zökkenünk bele egy bizonyos kerékvágásba, s utunk milyen könnyen válik kitaposottá.”

"Ha tehát az emberiséget valóban talpra akarjuk állítani, hamisítatlan indián, botanikus, mágikus vagy természetes módszerekkel, akkor először legyünk mi magunk is olyan egészségesek és egyszerűek, mint a Természet, űzzük el a fejünket elborító felhőket, és szívjunk egy kis életet a pórusainkon által."

„A világért sem szeretném, ha bárki a kedvemért az én életmódomhoz alkalmazkodnék, egyrészt, mert ki tudja, mire beletanul, addigra én talán már egészen másféle életmódot ókumláltam ki magamnak, másrészt, mert azt kívánom, hogy az emberek legyenek minél különbözőbbek; végül és főként azt szeretném, hogy mindenki nagy körültekintéssel válassza meg és kövesse a maga életmódját, s nem apjáét, anyjáét vagy a jószomszédét.”

Tolnai Ottó Adria

Írta: BikassyGergely


Idézek a most nyolcvan éves, csak fiatalként elképzelhető Tolnai Ottótól.

„Nomármost az én fölfogásom szerint a vajdasági költő olyan költő, akinek van tengere. Nekem van tengerem. Az Adria. Ezért valamiféleképpen be kellett emelnem a tengert a költészetembe. Ez Domonkosnak egyből sikerült rimbaud-i, saint-john perse-i eszközeivel, a Rátkában. Nekem nem voltak szavaim…” (Interjú, 1986)

Tolnai Ottó

Lehet, hogy nem voltak szavai a tengerhez, és talán épp ezért minden szavát az Adriának adta. Ráadásul mélyen, tragikusan igaza van:  a vajdasági magyar költőknek van tengerük, más magyar költőknek csak akkor, ha elmentek innen, például a legmesszebb tengerekre... (mint Ferdinandy vagy Makai) de hát más az, nem szülőországuk ajándéka. "Szülőhaza, szülőország?... érdekes különbség, de azért nincsenek egymástól olyan messze.

Ha nem tévedek, és ötven éven át folyamatosan nem tévedhetek, Tolnai Ottóval először az 1969 júniusi könyvhéten találkoztam, a Fórum Kiadó sátránál dedikálta könyvét. Úgy emlészem, akkor már talán létezett az Új Symposion, csak a Fórum, de mintha itt közös sátruk lett volna. Magyarországon mindkettő is csak "tűrt gyümölcs" volt. Buta kifejezés, az akkori politikából fakadt. még ha most írom is le először. Tolnai Ottó sudáran, fehér ingben állt a Fórum sátra előtt, ismeretlenként is szívesen beszélgetett velem. Baráti mosolya akkor sem fagyott le az arcáról, amikor megkértem, vigye el magával Újvidékre kéziratos, és szintén "tűrt" kisregényemet. (Ez az ELTE irodalmi pályázatát ugyan megnyerte, de kiadásra nem javasolták - ezért volt "tűrt".)  

Tolnai elpakolta kéziratomat, és bólintott. Vagy nem bólintott, mindenesetre elfogadni látszott kérésemet. Nem tudom, tudta-e, hogy bár sok könyvüket elolvastam, én semmit nem tudok a fiatal vajdasági írók jugoszláviai helyzetéről, például arról, hogy leginkább épp őt, Tolnai Ottót figyelgetik és jelentgetik szorgos "olvasók". Olyan olvasók, akiknek más a főhivatásuk. Nyilvánvaló, hogy magyarországi kollégáik is tudják, mikor mi a teendő. Mi történjen például Tolnaival, ha a határon elvesznek tőle egy engedély nélkül vitt gépirat-csomót. Azt majd megtárgyalják jugoszláv és magyar elvtársak - már, ha kiderül egyáltalán... Mivel a történet után évtizedekig nem is láttam Tolnai Ottót, fogalmam sincs, kiderült-e valami. Elvitte-e egyáltalán a paksamétát. (Bolond lett volna, gondolom ma.) A kéziratom nemcsak, hogy nem jelent meg - ott sem -, de semmiféle választ nem kaptam.

Mindez magánszorgalmú magánügy maradt tehát. Tolnai Ottót legközelebb évtizedek múltán láttam (és hallgattam a felolvasását), amikor a Magyar Tudományos Akadémián életműdíjjal tüntették, Göncz Árpád méltatta. Olvasónak azért nem voltam a legutolsó: már díjazása előtt is az egyik legjobb magyar költőnek és hasonlíthatatlanul érdekes prózaírónak tartottam. Minden - általában alig megszerezhető, csak Jugoszláviában kiadott könyvét megszereztem valahogy. 1990 után már az itt megjelenteket is.

Árvacsáth című verseskötetét tartottam a legtöbbre, és ezzel semmi meghökkentőt nem mondok. Csáth Gézát, és az összes többi magyar költőt Szabadka és Zenta környékéről persze, hogy ő ismeri legjobban. Mint személyes barátait, mindegy, ma élnek, vagy száz éve élnek. Ugyanilyen megragadó, ahogy a helyi festőket ismeri, magyarokat, szerbeket, mindenkit, aki tehetséges. Ehhez legfőképp a helyi tájat kell ismerni: szülővárosát és tágabb határát. Palicson (is) élt, de minden közeli városban és községben is élt. Meg Párizsban is talán rövidebb ideig, meg Európa néhány más táján, kösse fel a nadrágját minden olvasó, aki Tolnai Ottó lakhely-lajstromát akarná térképezni. És újból, és legfőképpen: a tenger, az Adria... Legtöbb, sok-sok mondattal múltba és jelenbe fonódva indázó prózakötetét egyfolytában, elejétől-végéig talán nem is előszörre érdemes olvasni. Hanem, amikor már részleteiben (csapongva, hisz az ő elbeszélésmódja még inkább csapong és indázik), részleteiben már elolvastuk: akkor jöhet sorban, elölről. És akkor megint világos lesz, hogy egyetlen főhőse az Adria.

Olvasása közben néha elképedtem: az író mondjuk épp húsz vagy harminc éves ott a nyári Adrián, barátjával, Domonkos költővel reggel héttől mondjuk este hétig leúszik (nem uszoda vizében!) úgy huszonöt kilométert, naponta megisznak három-négy-öt liter dalmát bort Domonkos költővel, és így tovább reggel, nappal, éjjel, hajnalban, nyárról nyárra... Adria minden minutumban! ... Bámulatomat bús felhőcske is fodrozta. Bevallom szégyenkezve: kicsinyesen bús gondolat. Az ugyanis, hogy nem mindenki képes naponta huszonöt kilométert úszni tengerhullámokban, és ugyanaznap öt-hat litert meginni. Jó-jó: Tolnai Ottó-szöveget sem képes mindenki írni, leginkább ő maga: de én ezt természetesnek tartom, bután komikus volna, ha ezért irigyelném, röhögséges nagybuta röhögés volna, igen-igen. No de az, hogy mint valami tengeri hősök vízifaun-hőse, Adria-matrózok győztes versenytársa, tengerpartok és szeszek diadalmasan verhetetlen kánikulai csúcsvitéze... ez nekem sok, mormoltam ott a képzelt tengerparton utána sandítva napfényes robogásának. (Mert mi van, kérem, ha valaki nem született Adria-úszásra, ha valaki csak 500 métert tudna ott összeúszni sima vagy háborgó tengervizeken, mi van azzal, aki egész este csak három decit tudna meginni, és az ordítozó, vagy krúdysan borongó  kocsmázás sem az ő világa? Akinek éjjel még aludnia is kell (ez igazán szégyenletes), és nem vág neki a tengervíznek másnap már korahajnalban...Költői kérdés, bár bizonyára akad rá több jó válasz is: én nem találok. (Azonkívül, hogy annak nem osztott jó lapokat az élet - jól tévedek?)

A Tolnai Ottó életének és művének  egyik kulcskönyve a 2004-ben megjelent sok-fejezetes nagy életmű-interjú, (Költő disznózsírból) Parti Nagy Lajos kérdéseivel és szerkesztésében. Abból az is kiderül, hogy Tolnai szülőhelyéhez, Magyarkanizsához nagyon közel a Tisza, kisgyerekként már illett átúszni. Erről hát ne is töprengjünk most többet. Esetleg arról, hogy a most nyolcvanéves Tolnai Ottó gyerekkorától kezdve végig nagyon izgalmas és viharvert volt a magyar történelem, de méginkább viharvert a vajdasági és szerb történelem - és ő benne élt a közepében. Életmű-interjújában rengeteg szerb és magyar ismerősről esik szó, és persze az ő életükről is. Festők vagy írók, vagy nem festők és nem írók. Aki elolvassa bármelyik prózakönyvét, ismerősként találkozik majd velük.... Hogy folytassam, töredékesen? Nem tudom, mindenki ismeri-e az igaz legendát, hogy Tolnai Ottó volt feloszlása előtt a Jugoszláv Írószövetség utolsó főtitkára... Ez megintcsak loboncosabb fantáziájú tény, mint amit ki lehetne találni... Mint ahogy az önéletrajzi fűtöttségű minden könyvében a legkisebb napi kalandot sem.

Tolnai Ottónak rengeteg kötete jelent meg az elmúlt harminc évben, szinte összeszámolni sem lehet.

Költészete legjobb lapjain (az Árvacsáthban is) szinte balladisztikusan tömör. Prózájánál kuszábban, mégis rendezetten indázó hosszú mondatokat semmilyen más mai magyar írónál nem találhatunk. Rendezetten indázó? Na, az ezért nem mindig igaz, úgy talán nem is lehetne indázni. Gyakran rendezetlenül indázik. Közép-európai őserdő az Adria partján.