Árpád Szenes - Vieira da Silva (Lisszabon magyar fénye)

Írta: BikassyGergely

Tavaly lisszaboni utunkon épp csak belelapozni tudtunk egy pompás, nagy portugál-angol albumba, melynek címlapján ez a két név olvasható: Árpád Szenes és Vieira da Silva. Vaskos portugál könyvek olvasásához nem elég öt nap: a buta turisták nyakában ott a „2-3 napos” tábla, mely a „Hülye vagyok” cédulával  egyenlő. Bár, ha a két-három napos hülyeturista csak azért nem válik „30-50” napos (sőt, 300 napos!) utazóvá, mert – bánatos állapot – nincs erre pénze, akkor én leakaszthatom nyakamból a háromnapos butautas-táblát. Más a kényszerhülye, és más az önkéntes hülye. Az önkéntes hülyeturista nem mindig, és általában nem is csupáncsak a pénzhiány miatt tölti azt a bizonyos klasszikussá vált három napot valamely távoli városban. Ha milliomos volna, akkor sem akarna és tudna nagyon mást. Párizsban sorban áll a Mona Lisa előtt, Rómában birkózva tolong a Vatikáni múzeumban, lábát törve, más lábakat taposva nyomul a Colosseumban. Ennyit tud pénztelenül, és ennyit tudna gazdagemberként (csak akkor taxival menne). Az én esetemben egyértelmű, és kizárólagos oka van annak, hogy a fenti tábla rakható a nyakamba. Ledobom a táblát.

Diocletianus termái - Róma

Kis büszkélkedés: Rómában huszonegyszer voltam, és ebből csak kétszer három napra. A második „három nap” alatt végig a Termini és a Diocletianus termái (oda-vissza pár száz méter) csarnokában (igen, a Termininek is csarnokai vannak) - negyven fokos melegben árnyékot és vizet keresve - töltöttem. Sok koldust és csavargót láttam. Sehol máshol nem jártam, mert nem is akartam. És jó volt!... 

Termini pályaudvar - Róma

Ha ez nem elég érv: huszonegy év alatt sem mentem be turistákkal dulakodva, sőt magányosan sem a Vatikáni Múzeumba (végleg kimarad), sem a Colosseumba (végleg kimarad). Van egy szégyenem: a Trevi kutat bevallom, megközelítettem, de szerencsére rituális érembedobás nélkül menekültem onnan, a közeléből is. Michel Butor híres regényének főszereplője adott mindehhez példát. Igen: így, sőt leginkább így tudtam könyvet írni Rómáról (Saját Róma, 2006.)

Vissza Lisszabonba. Mivel a legtöbb  útikönyv, és internet-leírás nem tud Szenes Árpádról, magyar utazó alig vetődik el a Szenes-Vieira alapítvány múzeumába. Nem központi helyen található, bár nincs is annyira eldugva, mint hinnénk – miután órákig keresgélve megtaláljuk. Az sem baj, ha a sokkal nevezetesebb „Vízmúzeum”-hoz jutunk, melyről sok útikönyv ír jogosan, különösen érdekes víztároló-látnivaló…

Víz Múzeum - Lisszabon

Mellette, kicsit jelzéstelenül Szenes Árpád-Vieira da Silva Alapítvány. Nem tudom, ma is eperfák veszik-e körül, de a kis tér neve mindenesetre Eperfák tere. Az emlékmúzeum kívülről szerényen belesimul a kis tér jellegtelennek látszó környezetébe, belépve azonban három szintes, nagy, modern múzeumi tér.

Szenes Árpád és Vieira da Silva múzeuma - Lisszabon

Szenes Árpád alig ismert Magyarországon, amennyire tudom, Kassák Lajos, a modern művészet szigorú figyelője is csak egyszer említi, valamely harmincas évekbeli itthoni nonfigurativ kiállításról szólva, a tőle megszokott szigorú hangon. Szenes akkor már rég Párizsban élt. Festőtanára lett Maria-Helena Vieira da Silva fiatal portugál festőnőnek. Maria-Helena egy ismert diplomata lánya volt, és tizennyolc éves korában Párizsba ment. Hamar elismerte néhány modern szellemű galéria. Összeházasodtak, és művészetükben is sok rokon vonás vált egyértelművé. Mindketten a figurativ és nonfigurativ ábrázolásmód határmezsgyéjén bolyongtak. A tanítvány felülmúlta mesterét: amennyire felületesen, első pillantásra látom, eredetibb és távlatosabb művész volt.

1940-ben a háború elől a semleges Portugáliában akartak letelepedni. Innen kezdve szürreális életrajzi fordulatok következnek: a semleges Salazar-diktatúra nemcsak Szenes Árpádnak nem adott állampolgárságot, de ős-portugál feleségének sem, mert egy eszement törvény szerint, aki hontalan férfi felesége, az maga is hontalan. Párizsban és Budapesten érvényes házasságukat nem ismerik el. Itt nem segíthetett Maria Helena diplomata rokonsága. Portugália semleges ugyan, de Hitler titkos szövetségese. Nincsenek érvényben faji törvények, bár ki tudja, mi lesz a jövőben… Szenes Árpád magyar, zsidó és hontalan. A Vieira rokonság tanácsára kikeresztelkedik, és újból beadják házassági meg állampolgársági kérelmüket. Ismét elutasítják (ismétlem: Vieirától is megtagadják, férje miatt). Letelepedésük Lisszabonban nem kívánatos, műveiket aligha tudnák kiállítani. Salazar nagy ünnepséggel éppen megnyitja a Lisszaboni Világkiállítást. A két festőnek egy párizsi brazil kollégájuk azt tanácsolja, telepedjenek le Brazíliában. Sem Szenes, sem felesége nem járt még ott, ismerőseik, kapcsolataik nincsenek.

Szenes Árpád és Maria Helena Vieira da Silva

Buñuel groteszk, és tragikomikumra, haragra, bősz nevetésre kész szelleme lebeg a történet fölött. A Belém negyedi Lisszaboni Világkiállítás megnyitásának hetében, a kiállításhoz közeli kikötőből elindul velük a hajó Brazíliába. Két Portugáliában teljesen ismeretlen, majdhogynem kiutasított festő. 1940 nyarát írjuk... Hosszú évek múltán térnek csak vissza, de akkor sem Lisszabonba, hanem Párizsba. Ismét francia alkotók.

Szenes Árpád: Minden a művészetről

Csak annyit még, hogy ma minden művészettörténeti szakkönyv Maria Helene Vieira da Silvát nevezi meg a legfontosabb huszadik századi portugál festőnek. Haláluk után a megváltozott, liberális szellemű Lisszabon múzeumot és alapítványt létesített Szenes Árpád és felesége (inkább így: Vieira da Silva és mestere) emlékére. Ebben a nem könnyen elérhető emlékmúzeumban, az Eperfák terén bolyongok 2019 november elején. És remélem, a történet folytatódik...

Elveszett városok

Írta: Inkabringa

A Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon mindig valami végtelen otthonosságot érzek.  Ilyenkor elhiszem néhány órára vagy napra, hogy ez az ország képes lehet a másféle és a sokféle megértésére, de legalább elfogadására, netán képes lenne tenni is érte. Annak ellenére érzem így, hogy tudom, nem képes rá. Most nem. Majd egyszer, talán nem túl soká. Mondjuk inkább úgy, sokan azt gondolják, ez most nem praktikus, nem kényelmes és nem is kifizetődő.

A végtelen kínálatból, amit ez a kerek világ nyújt nekünk a dokumentumfilmek tekintetében, két filmet választottam a Verzió vetítéseiből, amelyek valami különös ide-odakapcsolások révén bennem összefonódtak. A Verziónak ez is nagy erénye, hogy a Föld különböző pontjairól szóló teljesen eltérő tematikájú történetek között is találunk valami mély összefüggést.

A város az emberi kultúra egyik alapsejtje. A modern kor bázisa. A város különös metaforája a biztonságnak és a progressziónak, az emberi lelkek működő organizmussá szerveződésének.

Agnès Vardát idén tavasszal vesztettük el, a blogban elbúcsúztunk tőle (ITT). De csak földi halandó személyétől vettünk búcsút, csodálatos és szerteágazó filmes életművétől nem. Az él és virágzik mindörökké.

A Verzió Filmfesztivál Hommage szekciójában, a nem különben feledhetetlen Jonas Mekas (őt is idén vesztettük el, tőle  ITT búcsúztunk) egyik filmje mellett, két Agnès Varda-filmet is láthattak az érdeklődők. Én most csak az egyikről írok.

A Daguerrotípiák (1976) című filmet az 1970-es években forgatta Agnès Varda, akkori párizsi lakhelye utcájában, melynek neve Rue Daguerre. Milyen kalandos játéka az életnek, hogy a filmművészet egyik legemberibb alkotója a Daguerre utcában lakott, hisz a daguerrotípia a legelső képrögzítési eljárás volt. Ezt a párhuzamot tükrözi a film címválasztása is.

A Rue Daguerre csodálatos világ volt az 1970-es években. A film első perceiben beszippantott ez az utca, az apró üzletekkel, a boltok kirakataiban álldogáló tulajdonosokkal, a besiető vásárlókkal. Mai szemmel nézve ez egy tüneményes mesekor, aminek valahai létezését senki másnak, csak Agnès Vardának hiszem el. Rég letűnt cizellált, érzékeny és rebbenékeny világ, amiben az emberi esendőségnek, egyszerűségnek és egyszeriségnek is helye volt. Hiába keresnénk ma már. Agnès Varda Rue Daguerre-je elbűvölő városi tájék, rég eltűnt városi emberekkel, álmokkal, élményekkel.

Bámultam azt a hentest, aki egy szelet báránybordát percekig tartó műgonddal vagdosott tökéletesre a türelmesen várakozó vevők előtt. Láthatóan igénye volt arra, hogy műremeket adjon ki a kezéből. Vagy említhetném a – vélhetően polgárháborúba zuhant - egykori gyarmatokról érkezett boltost, akihez bizalommal fordultak a vevők, akár bort, akár tejet kerestek, hálásak és elégedettek voltak.

Vagy az idős parfümárus házaspár, akiknek élete valami végtelen titok érzetével lepi meg a nézőket, de az együttérző szimpátiánkat azonnal elnyerik. Mély érzelmi kötelék, szeretetteljes egymásra utaltság van köztük. Mennyi mindenen mehettek át, amíg idős korukra ebben a rendetlen, de barátságos kis boltban nyugalmat találtak. Ám ebben a látszólagos rendetlenségben tökéletes biztonsággal találnak meg olyan apróságokat, mint egy gomb vagy egy rúzs. És mennyi báj volt abban, ahogy a fogyasztói társadalom békéjébe született fiatal lánynak a parfümkínálatot mutatja a mosolygós idős ember, akinek a fiatalsága a háború dúlásában telt.

Mert háborút megélt emberek a Rue Daguerre üzlettulajdonosai. Ám a filmben szó sem esik a háborúról. Ez az emberi megbékélés filmje. A filmben szereplők többsége felnőttként vagy gyerekként találkozhatott az emberi természet kiirthatatlan szörnyetegével. Talán ezért is becsülik meg a Rue Daguerre apró boltjainak békéjét, a hivalkodástól mentes, szelíd haszonszerzés és a bűvésztrükkök adta szórakozás nyugalmát. Az ország különböző pontjairól és az egykori gyarmatokról érkeztek ebbe a párizsi utcába nyugalmat találni. Úgy tűnik, még a rosszindulatot is a lelkük mélyébe zárták. Ha ilyen egyáltalán lehetséges. Örülnek, hogy élnek, és másokat is élni hagynak. 

A film egy párizsi utca apoteózisa idealizálás és retusálás nélkül. Tétova emberi lelkek céltudatos, szorgos élete folyik a szemeink előtt. A tétovaságot egyféle szívélyes és mélyen beivódott udvariasság egyenlíti ki. Varda kamerája mély empátiával és objektív tisztánlátással követi nyomon az utca lakóinak életét. Nincs semmi extravagáns, semmi szemkápráztató, vagy szenzációs, még megható vagy felkavaró sem ebben a filmben. Agnès Varda filmje egyszerű keresetlenséggel tudja azt, ami a legnehezebb: őszinte és szívmelengető.

A másik film Szíriába vezet minket. A Még mindig forog című dokumentumfilmet két szír fiatal forgatta arról, amit minden bizonnyal a Rue Daguerre üzleteiben olyannyira feledni akartak: a háborúról. Ha már nincs eszük és lelkük elfogadni mások létjogosultságát, akkor megölik egymást az emberek. A Rue Daguerre lakói megtanulták, hogy ez a teljes pusztulásba vezet, és helyette a békés együttélést választották. A szír dokumentumfilm pedig a háborús pusztulásba vezető utat mutatja meg nekünk megrázóan őszinte szembenézéssel. 

Saeed Al Batal és Ghiath Ayoub

A film fő helyszíne a porig rombolt szíriai Dúma, ahol fiatal fiúk egy csoportja szembeszáll Aszad katonáival. Ott van egy város, aminek a kihalt utcái és romos épületei között is érezni az egykori nyüzsgő jólétet, ahol mulatni, szórakozni, boldogulni tudtak az emberek. Ez elmúlt, elveszett. Egyik pillanatról a másikra.

Most két fiú - az egyik filmművészettel foglalkozik, a másik képzőművész - kamerával és fegyverrel a kezükben harcolni mennek. Mert nem lehet megbocsátani ártatlan gyermekek ezreinek kínhalálát, mondja a kamerába egyikük magyarázatként.

Van egy jelenete a filmnek, amikor huszonéves fiúk csoportban állva viccelődnek a kamera előtt. Mintha csak egy görbe éjszakára készülő baráti társaság lennének. Egy békés országban végtelen bulizásban vezetnék le fölös energiáikat. De nekik a háború jut. A háború pedig halállal jár: ölniük kell és vállalni saját halálukat is. Miért teszik? Mert nem tudnak kilépni ebből a gonosz logikából. Nincs más választási lehetőségük. Megkérgesednek, legalábbis ezt mutatják, hogy túléljék a háborút és a világ közönyét.

Az agresszióra duhaj agresszióval válaszolnak. Pedig ott motoz bennük a régi életük utáni vágy: futóedzéseket tartanak a romok között, zenélnek, énekelnek, táncolnak. Sóvárognak egy békés élet után, naponta telefonon beszélnek az édesanyjukkal, miközben fegyverük távcsövében egy kioltásra váró emberi lelket keresnek. Fiatalok és nincs választási lehetőségük.

A két fiatal filmes kamerája megmutatja, ahogy ezek a huszonéves életerős fiúk a háború csapdájába kerülnek és ez lesz a végzetük.

A film végén azt éreztem, hogy ettől a buta rémtől, a háborútól, mint a végső megoldás révületétől soha nem fog megszabadulni az emberiség. Pedig ennek a filmnek a naturális, fésületlen háborúábrázolásából igazán okulhatna. De milyen sok más példából sem okult eddig semmit. Talán az ember képtelen nagyobb léptékben gondolkodni, hiába hiszi az egyetlen értelmes lénynek önmagát. Kisszerű akarnokságán, korlátoltságán és mohóságán nem tud felülkerekedni és időről időre a poklok mélyére ránt másokat is. 

De eszembe jut a Rue Daguerre egyszerű békéje, és arra gondolok, hogy ha beülhetnék egy időgépbe, nem sorsfordítónak mondott történelmi eseményekre, nevezetes emberekre vagy korokra lennék kíváncsi. Inkább Agnès Varda Rue Daguerre-jén vennék bort, parfümöt és két szelet báránybordát. Olyanoktól, akik szembenéztek a háború pusztító rémével és le tudták győzni magukban.