A nyár idén

Írta: Inkabringa


Egyik barátunk a kisfiával együtt fogta magát és elment egy külhoni helyre, ahol élhet, dolgozhat, békén hagyja a nagy magyar való, szép a tenger és nem jön szembe senki. Mesebeli. Persze ennyire nem az, de szívem mélyéből megértem, hogy nem bírta visszafogni magában a menekülési kényszert. Csak az iskolai szünet idejére utaztak el, bár olyat is mondott, hogy legjobb lenne vissza sem jönni. A portugál fado telve van elvágyódással, talán a tenger miatt. A magyar népdal telve van honvággyal, mert időről időre el kell innen menni. Ezt nem foghatjuk a tengerre.

Fotó: Andreas Gursky

Ha egy gyereknek mindig azt mondják, ne csinálja, ne mondja, ne tanulja, mert úgysem tudja, meg neki nem is szabad, majd a nagyok megmondják, mit, mikor és hogyan tegyen és gondoljon, na, abból lesz a hülye gyerek. Ha az állampolgárokkal csinálják ezt, abból lesz a hülye társadalom. Ebben nagy gyakorlata van ennek az országnak, ahogy Petri György is megírta: „Felnőttek vagyunk. Mi magunk pelenkázzuk az agyunk”. Ha a nyugodt, hatékony és másokkal együttműködő, sőt, másokra tekintettel levő cselekvés lehetőségét elveszik az állampolgároktól, akkor előbb-utóbb egymásnak esnek, vagy végleg eltolják a bringát.

Fotó: André Kertész

Egyetlen igazi éltetőforrása van ennek az országnak meg minden más országnak is: a benne élők tettereje. Egyesek szerint ez a tetterő itthon nem is létezik, csak a hiszti meg az ököljog. Ha a kirakatban állókat nézzük, akkor ez még igaz is lehet. Ámde a fűben-porban, messze a kirakattól, csodálatos energiák pezsegnek. Másokkal együttműködő, inspiráló és hatékony energiák. Teljesen eltérő életközegből érkező emberek egy adott célért, ami nem is az ő konkrét érdeküket szolgálja, együttműködnek egymással. Sokakat már csak ez tart itt ebben az országban.

A több nyelven beszélő diplomás rácsodálkozik a nyolc általánosért küzdő elgyötört felnőtt intelligenciájára. Észrevett egy gondolkodni képes embert, akinek soha semmire nem volt lehetősége. Az ilyen együttműködő csoportok léte bizalmat csepegtet a társadalom rétegeibe. Az egymással szóba állás képessége nagy erénye egy társadalomnak. Már annyit néztünk felfelé, különféle tótumfaktumokra, egyszer végre előre is kellene nézni.

Fotó: Rodney Smith

A nyár nekem az önfeledt világnak hátat fordítás ideje is. Néhány hétre, néhány napra, vagy csak néhány órára elbújni, vadócoskodni, kimenni a világból, letérni a főútról, élvezetből csavarogni. A nyár egyrészt kacagás, futrinkázás, harsány jókedv, látványos örömünnep. Ez bizony jó, igenis jó örülni annak, hogy süt a nap, langyos az eső, elmúlt a vihar, táncolunk a holdfényben, örülünk az életnek, és körülöttünk mások is vannak, akiket szeretünk. Másrészt van egy merengő, világba révedő, szemlélődő rétege is a nyárnak. Ez teszi igazán édessé. A világban létezés primer örömét és egyben felelősségét éljük át.

Fotó: André Kertész

A nyár önmagában semmit nem old meg, a dolgok továbbra is jók és rosszak lesznek, de a világba nyújtózás örömét mégis megadja nekünk. Ez jó és végtelen. De legalábbis végtelenül jó. Egy semmiség, amiből mégis energiát meríthetünk. Van mihez. Ez egy ilyen nyár.

Fotó: Vivien Maier

Kumuluszok (Nyári felhők)

Írta: Bikassygergel


"Párizs egével tengeri város" - kezdődik a Hunok Párizsban egyik fejezete. Jó és tömör mondat, ráadásul igaz is. Ezen többször is töprengtem már Pesten is, Párizsban is. Budapest sem egével, sem Duna-partjával nem tengeri város, hiába is szeretnénk néha. Ezen a hétvégén azonban, főleg szombaton majdnem az volt: gyorsan szálló, ideges nyugat-északnyugati felhők, olykor eső, közepesnél erősebb szél, friss, majdnem csípős nyáreleji levegő: nyár közepén ez nálunk elég ritka. A Medárd-napi eső negyven napig esőt hoz: ez most mintha nem is Medárd-napi nyugati szél lett volna. Furcsa felhők.

Volt egy felhő-szakértő gimnáziumi osztálytársam. Nem meteorológus, hanem orvos lett belőle, de így is eszembe jutnak néha a tőle tanult tudós felhő-csoportosítások, persze mind latin néven: "Cumulus subtropeanus", "Cumulus verdobroneanus", és főleg a "Cumulus Aurictus Polearis Roccarobustus" - senki ne próbálja latin szótárban keresni. Nem tudom, Plinius, az első nagy európai természettudós adta-e a felhők latin nevét (cumulus=felgomholyodás?), és ha igen, miért nem elégedett meg a mai újlatin nyelvekben továbbélő egyszerű eredeti latin szóval. Akkor még a felgomolyodó tudomány közelebb állt a költészethez, mint ma.

Hatalmas, felső emeleti, nyugatra néző ablakom van. Meteorológia állomás is megirigyelhetné bázispontomat. Soha ilyen furcsa alakzatú felhőket még nem láttam innen, mint most. Tornyozódó rétegekből álltak, valamiképp fenyegetően közelítve rétegeződtek, sőt: gurultak és görögtek, lépcsős arányukat boszorkányosan váltogatva. Ijesztően sötét volt némely hatalmasabb ostromfelhő, de közben alulról világította meg valami soha nem látott mélyvörös napfény (vagy napfény-utánzat, mintha pokolian izzó üstökből sugárzott volna). 

Hirtelen kerek lyuk támadt a fekete ostromfelhő közepén, és békés, mennyei kékség tekintett felém. De csak néhány pillanatig, aztán visszatért a nagy feketeség. Kicsit furcsa volt az is, hogy ilyen mélysötét színű fekete felhők, legalábbis figyelőbázisom táján nem hozott durva felhőszakadást: úgy látszik, az az emlékezetes, két héttel ezelőtti égszakadás egyelőre elég volt Plinius természet-urának. (Megemlítem azért, hogy akkor viszont nem mélyfeketén fenyegető cumulusokból, hanem masszívan, bár unalmasan szürke felhőzetből, váratlanul, szinte előjelek nélkül robbant ki.)

Ehhez a fekete freskóhoz képest a nyári napfény unalmas. Fűt, mint a pokoltűz, mégis unalmas. Ilyenkor a nagypolgárok tengeri nyaralásra utaznak, a kispolgár meg kimegy a strandra. Baudelaire, a felhők legnagyobb párizsi költője a polgárság mindkét fajtáját gyűlölte. Híres felhő-verseit talán épp ezért írta: olyankor szabadnak érezte magát.

Nyári történet a rasszizmusról

Írta: Inkabringa


Nyár van, ilyenkor vízparton, fűben, fák között a legszebb az élet. Néhány kedves ismerősömmel találkoztam egy ilyen helyen, megbeszéltük, hogy a fűben ülve várjuk egymást. Megérkeztem a bringámmal (késve) és sietve egy nagy lombú fának támasztottam, hogy körbenézzek, merre lehetnek a többiek. Nem messze a fától üldögéltek néhányan a fűben és az egyikük megszólított: vigyázzak a biciklimre. Majd jelentőségteljesen a hátam mögé pillantott, hogy jelezze nekem a veszedelmet. Hátranéztem, és én is megláttam, amit a fa takarása miatt addig nem vettem észre.

Ott ült egy háromfős társaság, rögtön látszott, hogy ketten cigányok, a harmadik nem, de zöldeskék a hajszíne. Mindjárt megértettem, hogy mire vonatkozott a figyelmeztetés. Bólintottam az értem aggódóknak, gyorsan visszamentem a bringához, odatoltam a vegyes bőr- és hajszínű társasághoz és leültem közéjük. Ugyanis velük volt találkozóm.

Én egészen más szemmel néztem e „gyanús” társaságra, hisz tudom, hogy rendkívül értelmes, kvalifikált és empatikus emberek. Nemhogy a bringámat, de az életemet is rájuk bízhatom. A két cigány fiatal nagyon sokat küzdött azért, hogy tanulhasson. Sokszorosan kell teljesíteniük, hogy úgy-ahogy elfogadják őket. A zöldeskék hajszínű fiú pedig szép reményű tudósjelölt.

Természetesen ők is észrevették az engem óvó társaság velük szembeni bizalmatlan ellenszenvét. És lapoztak. A fegyelmezett önmérséklet az egyetlen ellenérvük az előítéletekkel szemben. Inkább amiatt aggódtak, hogy szembementem miattuk a ránézésre tőlem elvárt közízléssel és etalonnal. Megnyugtattam őket, hogy a magam szelíd módján, nekem ez a legfőbb passzióm ebben az országban.

Nem lehet elfogadni, ha embereket vagy emberek csoportjait méltatlan helyzetbe hoznak, de azt is tudom, hogy az indulatok árjában higgadtnak kell maradni. Mégis végtelenül zavar az ilyen helyzetek megoldatlansága. Régi megfigyelés, hogy a leggondosabban az ellenszenvüket tudják táplálni az emberek, és a legnehezebb a negatív sztereotípiákat lebontani. 

Hazafelé kerekezve furcsamód egy réges-régi vicces karibi dalocska jutott az eszembe, ami ilyenkor, a nyárba feledkezés kezdetén a legjobb érvnek tűnik a diszkriminatív másokra mutogatás és másokkal ijesztgetés ellen. 

A lenhajú június - 1.

Írta: Bikassygergel


Valamikor harminc, vagy még több éve bukkantam a címbeli kifejezésre, elfelejtettem, hol (még az is lehet, én találtam ki), azóta is tetszik. Közepén egy finom "jujúzás", érzékeny módon kellene kiejteni.

Az idei június szomorú hírrel kezdődött. Váratlanul meghalt Szabics Imre, az ófrancia nyelv professzora, nekem egyetemi társam, annak idején barátom, azóta is jó ismerősöm. A Gyergyai Albertnek szentelt konferencia, és az annak alapján nemrég elkészült emlékkönyv egyik közreműködője. Csendes diák, és csendes professzor volt, én leginkább nagy, közös nevetésekre emlékszem.

Jó lesz, ha a június vidámabban folytatódik. Talán ezért is, néhány szép zöld lombos nap után kimentem a Csillaghegyi Strandra: mert bár negyven éves folyamatos nyári emlékeimbe ott is belefért néhány ostoba bosszantás, igazán jó emlékeim vannak a sokáig hatalmas (ma egyre csökkenő) zöldterületű strandról. Elégedetten látom, hogy nem sok minden változott: a huszonhat fokos víz és a harminchárom méteres úszómedence ma is nekem való.

Sok éve egy veterán úszómesterrel, meg egy fiatal felügyelő lánnyal sokat beszélgettem - ők persze ma már hiányoznak, ahogyan néhány régi törzsvendég is, például egy Habsburg Ottóra hasonlító, és szintén Ottónak nevezett öregúr, egy Délceg Pistának mondott kortalan napozó és söröző, állítólag az akkori Kispest-Honvéd csatártehetségének a papája - meg egy agyontetovált fejesugró-matador, akinek minden nyáron más menyasszonya volt.

Június eleji évfordulós "híres emberre" most felszínesen gyors wikipédia-kereséssel sem bukkantam senkire. Azaz mégis: a kicsit fura nevű spanyol Max Aub június másodikán született a múlt évszázad elején. Régebben itt a blogban írtam Mario Benedettiről, a legnagyobbnak tartott latin-amerikai (uruguay-i) novellistáról, főleg a rövid novella, a kispróza mestere volt, magyarul alig ismerjük. Benedetti szinte egész életében emigrációban élt. 

Max Aub 

Max Aub az emigrációs lét másik bajnoka: szinte már születésekor emigráns, hiszen anyja Németországból menekült Madridba. Aub számomra azért lett már húsz éve nagyon érdekes szerző, mert akkor bukkantam Buñuelről írt nagy interjú-könyvére. Mexikóban írta, Aub és Buñuel közös választott hazájában. "Száműzöttek párbeszéde?" Kérdés azért, mennyire érezték magukat számkivetettnek Mexikóban. Öregkorukra sok betiltott és cenzúrázott művel a hátuk mögött, félig hivatalosan mindketten visszatérhettek Franco-Spanyolországba, Aub ott is halt meg, Buñuel azért mégis Mexikóban, erről bizonyára jókat beszélgetnek a túlvilágon.

A lenhajú június (meg az év minden hónapja) inspirálja őket még sokáig...