Írta: Inkabringa
Ijesztő vonása lett a honi közönségnek, hogy kultúrszomját felváltotta a politikusrajongás. Évtizedek óta kedvelt és becsült alkotóktól-előadóktól is elfordul, vagy hagyja a politika szemétdombjára vetni őket a politikai elköteleződését és hűségét bizonyítandó. A politikusok mára a legfőbb celebek és teoretikusok e honban. Ez számomra elborzasztó, mások természetesnek veszik.
A legjobb az lenne, ha minden valamirevaló sajtóorgánum naponta bemutatna egy civil szervezetet, akik fillérekből, intelligenciával és odaadással csodákat művelnek. Hogy látva lássa mindenki, 1989 óta ebben az országban a legnagyobb dolog, hogy a rajongó-gyűlölködő tömegek mellett a cselekvő-együttműködő civil társadalom is éledezni kezdett. Ha valamiért optimisták lehetünk, hát ezért. Ha valamire vigyázni kell, erre biztosan.
Van egy másik ijesztő vonás is. Naponta eszembe jut, úgy tizenöt évvel ezelőtt az ország köz- vagy kulturális állapotát firtató riporteri kérdésre Jancsó Miklós ellenállhatatlan mosolyával egyszavas választ adott: „provinciális”. Ez a ragály állandóan az ország körül ólálkodik. Belterjességet, zárkózottságot, kevés témájúságot, kevés szempontúságot, érdektelenséget, netán ellenségességet hint széjjel. Volt már erre példa nem oly rég is. Úgyhogy most, a békés Európa megalapozásának 60. évfordulójának másnapján, az európai kultúra egy itthon kevésbé ismert fejezetéről írok. Rengeteg ilyen fejezete van, úgyhogy megengedem magamnak az önkényes választást. Még ha nem is illeszkedik a manapság e honban divatos témákhoz, vagy tán épp azért.
Ijesztő vonása lett a honi közönségnek, hogy kultúrszomját felváltotta a politikusrajongás. Évtizedek óta kedvelt és becsült alkotóktól-előadóktól is elfordul, vagy hagyja a politika szemétdombjára vetni őket a politikai elköteleződését és hűségét bizonyítandó. A politikusok mára a legfőbb celebek és teoretikusok e honban. Ez számomra elborzasztó, mások természetesnek veszik.
A legjobb az lenne, ha minden valamirevaló sajtóorgánum naponta bemutatna egy civil szervezetet, akik fillérekből, intelligenciával és odaadással csodákat művelnek. Hogy látva lássa mindenki, 1989 óta ebben az országban a legnagyobb dolog, hogy a rajongó-gyűlölködő tömegek mellett a cselekvő-együttműködő civil társadalom is éledezni kezdett. Ha valamiért optimisták lehetünk, hát ezért. Ha valamire vigyázni kell, erre biztosan.
Van egy másik ijesztő vonás is. Naponta eszembe jut, úgy tizenöt évvel ezelőtt az ország köz- vagy kulturális állapotát firtató riporteri kérdésre Jancsó Miklós ellenállhatatlan mosolyával egyszavas választ adott: „provinciális”. Ez a ragály állandóan az ország körül ólálkodik. Belterjességet, zárkózottságot, kevés témájúságot, kevés szempontúságot, érdektelenséget, netán ellenségességet hint széjjel. Volt már erre példa nem oly rég is. Úgyhogy most, a békés Európa megalapozásának 60. évfordulójának másnapján, az európai kultúra egy itthon kevésbé ismert fejezetéről írok. Rengeteg ilyen fejezete van, úgyhogy megengedem magamnak az önkényes választást. Még ha nem is illeszkedik a manapság e honban divatos témákhoz, vagy tán épp azért.
Példának okáért a
második világháború utáni olasz könnyűzenének meglepően
izgalmas kultúra- és társadalomtörténeti érdekességei vannak
(már akit az ilyesmi lázba hoz), mellesleg honi földön kevésbé
ismert dalai is. (Korábban ITT és ITT már
szó volt róla.) Én híve vagyok a zene műfajoktól,
stílusoktól független két kanállal való habzsolásának, és még
soha semmi bajom nem lett tőle. Feltételezem, másnak sem árt.
A téma bevezetéséhez
legjobb lesz egy zeneművet idézni, ami karikatúrája a
világtrendek és a hagyományőrzés groteszk értelmezésű
találkozásának. Ötven éve jelen van az olasz zenében ez a dal,
éneklik napjainkban is, jó szolgálatot tesz az egészséges
önirónia ébren tartásához.
A második világháború
után új élet kezdődött Olaszországban, új
kulturális-társadalmi hatások és új bajok is jelentkeztek. Ezt a társadalmi zűrzavart jól mintázzák a zenészek elképesztő sorsai is.
Salvatore Matteót gyilkossággal vádolták meg, Luigi Tenco fiatalon
golyó ütötte sebtől halt meg (valószínűleg öngyilkos lett),
Fabrizio De Andrét gyerekkorában papok zaklatták, felnőttként
pedig szárd terroristák rabolták el, Lucio Dallát ötvenezres
tömeg kísérte utolsó útjára és csak temetése után merték
nyilvánosságra hozni homoszexualitását. Bizonytalanság, viharos
fejlődés és nyomor, belföldi terrorizmus és állandó békevárás,
bigott korlátoltság és a korlátokon átlépő szabadságvágy
feszítette a társadalmat. A kozmopolitizmus és a hagyományőrzés
közötti hidat nekik sem könnyű megtalálni, pedig létezik ez a
híd.
A sok zenész közül
most hármat választok.
Az ötvenes évek óta
sokat változott Olaszország, de egy nagy hagyománya máig
megmaradt: a dél-olasz szegénység. A háború utáni
fellendülésben a fiatalok tömegével indultak el az északibb
régiókba munka és megélhetés reményében. Köztük volt egy
végzetes nyomorban élő család fiaként Matteo Salvatore
is, aki egy szál gitárral indult szerencsét próbálni Rómába.
Dalait, szövegeit ő maga írta, témáit a saját élete adta.
![]() |
Matteo Salvatore (1925-2005) |
Megírta a Puglia utáni
római életet (Lu Pugliese a Roma). Dalolt a
szülőföldjüktől messze vándorló napszámosok számkivetett
életéről (Lu furasteiro). Megénekelte a déliek
napi betevőért küzdő nyomorát (Sempre poveri). Még
az emberiség legbarátságosabb találmányáról írt zeneművek
sorát is gazdagította egy pugliai tviszttel (La bicicletta).
Már az ötvenes években, a római kocsmákban énekelve felfedezte
hangját és dalait Giuseppe De Santis filmrendező. Később az
olasz intellektuális élet vezetői emelték pallosukra, köztük
Italo Calvino is. Alan Lomax, amerikai etnomuzikológus egyenesen
nemzeti kincsnek nevezte. Dalai többekhez és hatékonyabban
közvetítették a déliek nyomorát, mint bármilyen hírforrás.
Nyelvezete, szavai, világlátása újdonságként hatott,
szemtelenség, őszinteség és vagány báj volt benne.
Nem népzenét
művelt ő, hanem a dél-olasz életet és mentalitást énekelte meg
a városi folklór részévé vált dalaiban. Salvatore dalai máig
jelen vannak az olasz zenében, többek között Vinicio Capossela is
évek óta énekli koncertjein, mint EZT is ÍGY, vagy az egzisztencialista remekműnek hívott Nachecici-t (ha meghalunk nincs többé makaróni). Tavaly megjelent Canzoni della
cupa című lemezén feldolgozott néhányat közülük, például a nagyon szép Il bene mio-t.
Gondolkodtam, hogy van-e magyar megfelelője Matteo Salvatorénak, de
sajnos nem találtam. Pedig ösztönös tehetségek ide is születnek,
milyen jó lenne, ha Borsod vagy Szabolcs adott volna egy ilyen
dalnokot, aki országosan ismert hírmondója az ottaniak
helyzetének. Persze még adhat, hisz a szegénység itt sem múlik, de szükség lenne pallosra emelő kortársakra és emléket őrző utókorra is.
Egészen más világot
képviselt az olasz társadalmon belül Piero Ciampi. Ő az
olaszok meg nem értett és félreértett bohém zsenije, aki
jóformán elfeledve halt meg és csak a következő nemzedékek
fedezték fel máig romolhatatlan különös világát. Mostanra egy
fárosz lett, mozdíthatatlan piedesztálon áll, olyan tisztelet
övezi, mint a Dávid-szobrot. Dalszövegeire költészetként
tekintenek, miközben az egész élete egy fájdalmas műalkotás volt.
![]() |
Piero Ciampi (1934-1980) |
Ciampi Livornóban
született, ahova mindig visszatért, több
dalt is írt a városról. Livorno kikötőváros
és szimbóluma Ciampi egész életének. Folyamatosan elvágyódott
és ha elhagyta az országot, ugyanolyan elveszettként bolyongott,
hogy aztán visszatérjen újból elvágyódni. Ezt a '60-as és
'70-es években sokan megélték itthon is, bár egészen más
társadalmi okok miatt. Ciampi olyan volt, mintha Rimbaud élt volna
a gazdagodásra és nyárspolgáriságra vágyó 1950-60-as évek
Itáliájában.
Ciampi beleillik abba a
vonulatba, amibe Viszockij, Cseh Tamás vagy a sokaknak mintát adó
Georges Brassens is. Fiatalon egy fillér nélkül Párizsba ment,
csehókban énekelt, szerették, Italiano Pierónak nevezték, bár
olaszsága miatt mindig kívülálló maradt. A francia és olasz
zene egyébként mindmáig természetes érdeklődést mutat egymás
iránt. Ciampi élt Britanniában, Spanyolországban, elveszetten és
magára nem találva, hogy aztán hazatérjen Livornóba egy fillér
nélkül, ahogy elindult, és továbbra sem találja magát.
![]() |
Livorno |
Ars
poeticáját, művészet és élet közötti vívódását, a
melankóliát és az eszményi illúziók kergetését több dalában
megírta, például ITT és ITT. Ahogy arról is énekelt,
mennyire reménytelen a küzdelme, hogy a társadalmi elvárásoknak
megfelelő életet éljen. (Tento tanto) Az Il vino
című dalát én ma is a borpincék bejáratánál játszanám hangulatgerjesztőnek,
benne lüktet a bor finom mámora, még a tántorgó
moslékrészegségen innen. Sajnos Ciampi nem tudott megállni az egy
pohár bor lazulásánál, beleesett a csapdába: sűrű
cigarettafüstben állandó masszív részegségben próbálta
túlélni a mindennapokat. Sebezhető, érzékeny lelkét iszákos
kötözködéssel, verekedésekkel és botrányos viselkedéssel
leplezte. Nem találta a kiutat. 45 évesen tüdőrákban halt meg.
Ciampi falta a nőket,
miközben az igaz szerelmet kergette, s mindig elvesztette. Sok dalt
írt nőkről és szerelemről, de az Adius minden dala közül
kiemelkedik, a férfibánat tökéletes megformázása. Csendes
rezignációval indul, konstatálja, hogy elhagyta a nő, akit
szeret. Majd kétségbeesetten átkozódni kezd, csúfolja szerelmét
és önmagát is. Mégis érezhető, ez a fájdalom nem fog bosszúba
vagy agresszióba átcsapni: elengedi a nőt. Előre szólok a cizellált lelkeknek, hogy csúnyákat is
mond a dalban. Szerencsére az olasz nem oly közkeletű nálunk,
hisz még a konzul is csak most tanulja, így talán nem rázza meg
senki erkölcsi magaslatát. Számtalan férfi megélte már ezt a
gyötrődést és számtalan nő került e sodró férfibánat
célkeresztjébe. Évtizedek távlatából is remekmű ez a dal.
Végezetül egy olyan
olasz zenészt említek, akit itthon is sokan ismernek. Paolo
Conte meglehetős nemzetközi karriert futott be. Európában
nagyon szeretik, és még az USA-ba is eljutott. Nem ragaszkodik
kizárólag az olasz nyelvhez, franciául és angolul is énekli
dalait. Conte a jazz jól ismert és sokak számára befogadható
gazdag zenei eszköztárából válogat kiváló ízléssel, meg kell
hagyni.
![]() |
Paolo Conte |
A költészet bonyolult
gondolati és formai bravúrokra képes, de primer, zsigeri élvezetet
okoz egy vers ritmusát eltapsolni vagy énekelni: a szavak és zene
kapcsolódásának ősi örömét éljük meg. (Lásd Weöres Sándor
költészetét.) A zene is csodás szellemi magasságokba emel, de az
„ősöröm” buggyan fel, ha táncolni támad rá kedvünk. Conte
zenéjével a ritmusra mozdulás elementáris örömét éljük meg.
Csöppet sem lebecsülendő teljesítmény ez. Nem véletlen, hogy a
slágerműsoroknak és a jazz fesztiváloknak is kedvelt előadója.
Sokak által ismert világhírű dalai is jó példái ennek, mint a
Come Di, a Boogie, a Sotto le stelle del jazz. Kedvelt zenei formái közé tartozik a
tangó és a dél-amerikai zene is.
Paolo Conte zenéje
elegáns, még a nikotinrágta hangja, a finom (ön)iróniája is az.
Tény, hogy a mai hatvan, hetven, nyolcvan év felé ballagó
férfiak között többekben van valami esszenciális életelegancia, ami trendeken
innen és túl mindig vonzó lesz. Paolo Conte idén lett 80 éves.
Továbbra is zenél, európai koncertkörútra indul. Csak így
tovább! Csi bum csi bum bum.