Giuseppe Ferrara halálára

Írta: bikassygergel

Nyolcvannégy éves korában meghalt a "másik" Ferrara, igényes és ismert olasz filmrendező, aki talán kevésbé neves, mint a világhírű amerikai Abel Ferrara, de így is méltánylandó életművet hagyott hátra. 

Giuseppe Ferrara (1932-2016)

Egészen fiatalon (1957) máig sokat idézett kis könyvet írt az (akkori) új olasz filmről, majd Visconti és Francesco Rosi ifjú munkatársaként a neorealizmusból kinövő "fikciós dokumentarista" stílus művelőjeként néhány jelentős filmet készített. Ezek közül többet Magyarországon is vetítettek (Palermo száz napja; A Moro ügy). 

A napokban, a Moro-elrablás évfordulóján megint új "felfedezésekkel" állt elő a bulvár- és a komolyan vehető sajtó. Most épp egy hajdani maffiozo vezér leplezi le a felelősöket. A bűnvezérnek becsületszóra kell elhinnünk, amit mond. Olyan ez, mint Pasolini halálának új meg új "átértékelése". Megjegyzendő, hogy az imént említett amerikai Abel Ferrara legutóbbi filmje épp Pasolini utolsó három napjáról szól - és a film talán jobb, méltányolhatóbb, mint a külsődleges eszközeiről, bombasztikus stílusáról ismert amerikai sikerrendező legtöbb műve. 

Giuseppe Ferrara egyik filmje sem volt üresen bombasztikus. A nagy neorealisták utódjaként nem "sikerrendezőként", hanem becsületes mesteremberként dolgozott. Így írta be magát az olasz film történetébe.

Nyári lazulás

Írta: Inkabringa


Nyár van. Lazulunk. Ilyenkor néhány lopott óra a napfényben is helyre billenti a világot. Olyan szép minden, ami a földből kinő, olyan jól komponált az ég felettünk: a világ teljesen rendben van, az ember meg majd felnő hozzá, hogy ne akarja saját dölyfös orcájára formálni.

Micsoda szerencse, hogy van nálunk nyár. A trópusi országokban mindig nyár van, az északi országokban meg sosincs igazi nyár. Egyik helyen sem tudják milyen mámorító belépni a nyárba. A nyár bódító érzéséhez kell ez a körforgás, hogy dideregjünk, hogy sötétben botorkáljunk, hogy kámpicsorodjunk a szürke égre, aztán meg üljünk egymás mellett döbbent gyönyörűséggel, hogy végre színe, ereje van a létnek, hogy végre nyár van. 

Ideje lenne új bejegyzésnek, de még kicsinyég lazulunk. Ezt ajánljuk mindenki másnak is. Nézze a fákat, a füvet, a madarakat, a vizet, a szikrázó eget és a lombok árnyékát. Nézzen meccset, vagy ne nézzen, ahogy kedve s elvei engedik. Fecsegjen, vagy hallgasson. Ne búsuljon, hanem tervezzen, ha úgyse jó, akkor újratervezzen. Majd kisüti a nyári nap a megoldást. Süssön a nap és frissítse zápor - így teljes és tökéletes a nyár.

Mindenki csobbanjon, napozzon, aludjon a diófa alatt, és bringázzon szabadon bele a világba. A bringa jól áll a nyárnak, és a bringa nyáron gurul a legvidámabban.

Esterházy Péter mondatait évek óta fejből idézem, megtanultam, mint egy verset. Pontosabban fogalmazva annyiszor elolvastam, hogy örökre bevésődött. Volt már a blogban, és legyen itt minden nyáron. 

„Végre valami ne tőlünk függjön, ne a jókedvünknek, szerencsénknek, boldogságunknak legyen kiszolgáltatva, hanem legyen: mint a természet. Mint a napsütés. Mi meg ülnénk a kerti fehér karosszékekben, valaki talán még könnyen mellettünk, és arcunkat a fénybe tartjuk. Ez volna az ünnep – jön, amikor ideje van, harmónia és jóság nő a nyomában, és nemcsak jobbá változunk, de a másik jóságára is rálátunk.”

Lesz majd új bejegyzés is hamarosan. Addig mindenki nézze az eget, a fákat, és azt, aki ott ül mellettünk a kerti karosszékben.  

Kamaszkorom csúnya ősze

Írta: bikassygergel


Az új évszázad első őszén elhatároztam, hogy bármiképp is, de megtalálom két legjobb gyerekkori barátomat, Árendást és Kertész Bandit. Kertészék nagy kertes házban laktak, és a kertben szoktunk sakkozni, gesztenyefák alatt. Ősszel a gesztenyék ráestek a sakktáblára, néha feldöntötték a bábukat, olyan is volt, hogy ekkor csalni próbáltunk. 

Nem tudom, miért határoztam el ezen az őszön, hogy megkeresem őket. Évtizedekig alig jutottak eszembe… Valamikor ’56 tavaszán, tehát a kisérettségi előtt az erkélyen álltam, Árendás biztos ott volt, de lehet, hogy Kertész is. Fogadást ajánlottam: hogy tíz év múlva semmiféle kapcsolatban nem leszünk, és nem fogjuk megtalálni egymást. Ha akarjuk, akkor sem? – kérdezték. Nem emlékszem, erre mit mondtam. Az egész azért jutott eszembe, mert Árendástól vagy Kertésztől kölcsönkaptam A három testőr folytatását. Azon csodálkoztam, hogy húsz év múlva néhány szereplő nem is ismeri meg egymást. Erről viszont már nem tudom, hogy jutottam oda, hogy mi esetleg megismernénk egymást, de kapcsolatban sem leszünk. Fogadjunk! Fogadtunk. – Tíz év múlva, 1966 tavaszán egyáltalán nem gondoltam rájuk. Semmiféle kapcsolatban nem álltunk, fogalmam sem volt, merre vannak, mi a címük. Árendásék kis házát, azt hiszem, már lebontották, vagy lakatlanul, romosan állt a Fény utcai piac mögött. Kertész valahol külföldön él, talán Ausztriában, már rég nem leveleztünk. 

Moszkva tér (Fortepan)

Gyaloglóverseny a Marczi körül este, időméréssel. Az én ötletem volt, mert azt olvastam, hogy a helsinki olimpián a bronzérmet nyert magyar versenyző önkívületben gyalogolt át ötven kilométer után a célon, úgy kellett lefogni, mert tovább akart menni. Én hoztam a stoppert. Bandi lekörözött. Megálltam: „Menj, most már csak a te időd számít!” – kiáltottam utána. 

Dózsa-drukker volt. Futballról is ott beszéltünk vagy veszekedtünk, a kertben. Egyszer nem akarta elhinni, hogy a Bp. Honvéd megverte a Bp. Dózsát, erre hazarohantam a Népsportért, és szaladtam vissza. Még ott volt a kertben, ugyanott állt, magas fűben a rácsnak támaszkodva: mutattam neki az utcáról. Nyújtózkodnom kellett, mert a kert magasabban volt a járdánál. 

„A bajuszos” nyomában. Követtük a Hősök teréig az 5-ös busszal. Tele volt a busz. A bajuszost én fedeztem fel, a Lövőház utca egyik házának kapujában állt. Kinéztem, és látom: a Pálosiék melletti ház kapujában áll. Negyedóra múlva még mindig ott állt, sőt félóra múlva is ott állt. Másnap visszatért, ugyanúgy állt ott hosszú ideig. Ennek fele sem tréfa. Szóltam Árendásnak, és szóltam Kertésznek. Nyilván Pálosit is riasztottuk, hiszen majdnem az ő házuk előtt állt. Mintha véletlen volna, odamentünk a Bajuszoshoz. Lehajoltam, mintha a cipőmet fűzném. Köszöntünk neki. Fiatal, elegáns férfi volt. Nem ott lakott. Mai értelmemmel is úgy emlékszem, szokatlanul sokszor és nagyon sokáig álldogált a kapuban, és az utcát nézte. Az erkélyünkről le is fényképeztem.  A Bajuszos nem jött többé a ház elé. Az utolsó napon saját szememmel láttam, hogy váratlanul az úttestre futott, és hosszan nézett egy autó után. Úgy meséltem persze, hogy láttam, amint felírja az autó rendszámát. 

Eljutottunk a rózsadombi Berkenye utcába. Kis kertes házak voltak benne, nem olyan régi nagy villák, mint a Kertészéké: ezek modernebbek és kisebbek. A 6-os számú ház gyanúsabb volt, mint a többi. A kertben ugyanis egy macska ment lassan, a nyakában kis csengővel, és mikor megkérdeztük a kertben levő idősebb nőt, hogy miért van rajta csengő, azt mondta: „hogy jobban megfogja az egereket”. Hmm. Figyelni a házat!

1956 Mikulás napján áramszünet volt. Bandi meglátogatott. Gyertyák égtek. Nekem adta a gombjait, akkor láttam utoljára. Alig maradt pár percig. Azt mondta, másnap elmennek külföldre. Nem volt túl szomorú, inkább izgatott. Én sem: kaland következik, gondoltam, valami ilyesmi. Mintha mind a kettőnkkel történne ez a disszidálás. Vagy mintha megkettőződnék holnaptól. 

Bandi jól sakkozott. Schneider-tanítvány lett, előbb került be a Ságváriba (Szilfa u.), mint én. „Matt!” – kiáltotta a bajnoki mérkőzésen ellenfele diadalmasan rögtön a játszma elején. Én is felkaptam a fejem. Bandi a mellettem levő táblán játszott. Egy ideig csodálkozva nézte az állást, majd leütötte a pasas vezérét. Ő nyerte a partit. Az ellenfél, egy negyven év körüli férfi, elhozta a kisgyerekét is, és a kisgyerek most sírásra görbedt szájjal bámulta a papát. A Sakkélet 1956. júniusi vagy júliusi címlapján ott a Ságvári ifjúsági csapat képe: Bandi is rajta van. 

Újságot szerkesztettem. Én írtam és gépeltem le a teljes számot. Bögöly volt a címe. Később a húgom Törpe címmel rivális lapot indított, ebben főleg rajzok voltak. Erre én Papagáj címen egy Törpét támadó kisebb formátumú lapot is kiadtam. Megmutattam Kertésznek, ő képregényt javasolt A Scotland Yard közbelép címmel, arról volt szó, azt majd ő csinálja. 

Lövőház utca (Fortepan)

Most meg akartam keresni Bandiék házát. Találtam egy éppen olyant az Alvinczi út és Rókushegyi lépcső sarkán. Biztos voltam benne, hogy ötven évvel ezelőtt ott álltam a rács előtt az utcán, amikor visszarohantam a Népsportért, hogy bizonyítsam a Honvéd eredményét. Pedig egy másik nagy villalakás-házzal tévesztettem össze az övéket. 

’57 elején, úgy január végén a postás azzal csengetett be: „Na, Öcsi, írt az apuka!” Én rögtön tudtam az osztrák bélyegekről, hogy csakis Kertész írhatott. Fogalmam sincs, miért volt biztos a postás abban, hogy apám ment ki. Ráhagytam. ’57-ben aztán végig leveleztünk: az egyiket titkosírással írta, de úgy, hogy csak aki nem ismerte, normális szövegnek tarthatta. „Mi a határozott politikai véleményed?” – kérdezte titkosírással. Ezt válaszoltam: „Bizonytalan.” A Sándor Mátyásból vettük a titkosírást. „Rostély” kellett hozzá, azt forgattuk. Fogalmam sincs, hogy csinálhatott Bécsben „rostélyt” hozzá. Vagy kivitték a Sándor Mátyást? „Tegnap megvertem három florisdorfi vagányt…” – írta, ezt már rendes írással. Hozzátette, hogy „ez Bécs Angyalföldje”. Nálam a gombjai és Germanus Gyula Török nyelvkönyve. Ezért is tanulok majd később törökül. Apja még az ő apjától örökölhette, 1916-ban jelent meg. Kisalakú, fekete, fűzött kötet, a címlapon ezüstözött arab betűk.

Széna tér (Fortepan)

Nem tudtam aludni. Hirtelen felriadtam: de hiszen itt volt egyszer látogatóban, még a hatvanas évek közepén valamikor… – szüleim mondták, hogy keresett, elment… nem jött többet. Így volt, és elfojtottam, vagy képzelődés? 

’63-ban egyetemistaként írtam egy nosztalgianovellát: hogy valaki hosszas kórházi ápolás után sétál a Bem tér környékén ’63 őszén, szép idő van, gyerekek, kamaszok, valaki énekel… mintha amnézia után felébredne valaki, és sajogva, de valahogy mazochistán, boldog fájdalommal érzi: itt elfeledték, ami történt, hát majd ő is feledi, mintha a természet feledné ’56-ot, mintha tán nem is lett volna ’56… valami nagyon homályos, zsongó emlék. 

Már napok óta telefonálgatok mindenféle telefonkönyvből kiírt Kertészeknek: úgy látszik, hiába keresem, sehol nem tudnak róla. Most ijedten szűkölve úgy érzem: ha Kertész így eltűnt, akkor talán nem is létezett, nem is élt soha; nem sakkoztunk, nem mérkőztünk, nem vitatkoztunk, nem is volt, én találtam ki, de gyengén, halványan, nem tudtam egész alakot, hús-vér, élő alakot teremteni…

A Böck-ház. Megtaláltam, és ráismertem a Rókushegyi lépcsőn. Ott voltam tegnap a háznál, odamentem, negyvenöt éve először. Nagy, régi, többlakásos villaépület. Felírtam a neveket, hazamegyek, kinyitom a telefonkönyvet, és sorban telefonálok nekik. Bemutatkoztam, hogy egy nagyon régi, gyerekkori barátomat keresem, aki abban a házban lakott. Ezt fogom mondani. Özvegy Perényiné a Böck-házból öt perccel ezelőtt a telefonban elmondta, hogy úgy tudja, Kertészék visszajöttek ’56 után. Az apa meghalt, Csufi (Bandi nővére) „rossz útra tért”, vagy „elzüllött”, vagy valami baj lett vele. Pontosan nem tudja, de akkoriban neki mesélte valaki, hogy találkozott velük… ki is, mikor is? Nem emlékszik, mondja. Nem emlékszik, de már jó régen történt még az is, hogy ezt hallotta. A Böck-házban már csak ő él az ’56-os lakók közül. 

1954. május végén vagy június elején hatalmas, özönvízszerű eső zúdult Budapestre. Én aznap hajókirándulásra készültem. Úgy terveztem, többen megyünk, végül sem Árendás, sem Kertész, de még Pálosi sem jött velem. Egyedül mentem. A hajó úszott a Dunán a hatalmas viharban. Egy hónap múlva süllyedt el Balatonfürednél a kirándulóhajó. Tehát egyedül voltam. Amikor a vihar már csitult, a hajó ki tudott kötni a Bem téren. Később tudtam meg, hogy apám taxival szaladgált: a Molotov téri hajóvégállomáson nem talált, és ott azt mondták neki, a hajó nem kötött ki a Bem téren. Ezalatt én a Bem téri kikötőben egy ott megismert fiúval pingpongoztam a fedett várócsarnokban. Zuhogott még. A pingponglabdát a falhoz ütöttük kézzel, úgy játszottunk.

Fortepan gyűjtemény

Belegondolva, elég rövid ideig leveleztünk. Én úgy képzeltem, végig levelezni fogunk. Kertész, ha hazajött, 1966-ban, a fogadás tizedik évében itthon lehetett már. Úgy emlékszem, ’58 vagy ’59 tavaszáig vagy nyaráig leveleztünk. Akkor azt írta, hogy új iskolába íratták, Bécstől nem messze egy egyházi internátusba, és most ott lakik. Válaszoltam, de többé nem írt. Több levelemre nem válaszolt, megsértődtem. Igyekeztem elfeledni. Biztos vagyok benne, hogy ’59 tavaszán én írtam neki utoljára, nagy levelező voltam: alig elképzelhető, hogy én nem válaszoltam. Vagy felbosszantottam, mert dicsértem az itthoni dolgokat? Nagy Imre kivégzéséről biztosan nem leveleztünk… és arra úgysem lettem volna valami büszke…. akkor tán már ’58 őszétől nem írt? Nem tudok belenyugodni, hogy úgy teltek az évtizedek, hogy itt volt Pesten, velem együtt. Ha Nyugaton tűnik el, az csak a saját sorsa. Ha itt tűnt el, az az enyém is.

Margit körút (Fortepan)

1967. október elején Bécsben töltöttem négy napot. A nagybátyámnál laktam, Párizsba utaztam tovább. Úgy emlékszem, a nagybátyámtól sem kérdeztem meg, ismer-e véletlenül ’56-os Kertész Endrééket. Csak Párizs járt az eszemben, hogy kint akarok maradni. Nyilván arra gondoltam, én is kint maradok, és akkor majd Párizsból írok neki. 

Árendással csavarogtuk végig október napjait. Árendással október 23-án, Árendással 25-én, a kifosztott, feldúlt Gorkij könyvesboltnál, füstölgő könyvhegyek az utcán. Árendással egy ipari tanuló utcán talált naplóját olvassuk november 4. után. 

Árendással később például az erkélyünkről nagy vakolatdarabokkal dobálóztunk. ’57 ősze lehetett. A megdobáltak közül egy húsz év körüli nagy srác a kapu alatt várta Árendást, és irtózatos pofont adott neki. Engem is várt napokig. Az volt a neve: „Szenyorbunyós”. A pisztollyal fenyegetőző részeg a cukrászda előtt szintén akkoriban, ’57 októberében volt. Az erkélyről néztük: munkásőr. Kicsavarták kezéből a pisztolyt. Ordított, bömbölt. 

A fogadás lejártakor, 1966 tavaszán Árendásról ugyanúgy nem tudtam semmit, mint Kertészről. Szegény fiú volt, szoba-konyhás lakásban élt a nagymamájával. Apja elvált: foglalkozása „energetikus”, mondta róla. Gyanakodtam, hogy nincs is ilyen foglalkozás. ’56 októberében Árendással egész napokat az utcán töltöttünk. Egyedül mentem el 23-án a Bem-szoborhoz, se Kertészt nem hívtam, se őt (nem is lett volna nagyon idő erre), de a Margit hídnál véletlenül találkoztam vele. Negyvenhét év múltán Árendást meglepően könnyű volt megtalálni: már a második telefonszám az övé volt. Árendás ma az Akadémia levelező tagja, tudományos igazgató Budapesten.

Bem tér (Fortepan)

1957 kora tavasza lehetett, március talán vagy április eleje. A Marczin fociztunk Pálosival és már nem tudom, még kikkel, kispályán. Hátul, a kosárlabdapályán. Egyszer csak felbukkant két kínai. Olyan tizennyolc-húsz évesek, nálunk évekkel idősebbek. Kiderült, a Rákóczi Gimnázium melletti diákszálláson laknak. Értettek magyarul. Csak arra emlékszem, hogy öt perc múlva ékes kiselőadásba kezdtem ’56-ról, hogy nem volt ellenforradalom. Ezt mindenféle érvvel bizonyítottam. A kínaiak nem vitatkoztak, figyelmes és udvarias mosollyal hallgatták. Nem mondtak ellent, nem is helyeseltek. 

Volt egy Németh nevű tanár a gimnáziumban. Januárban még csak két nap tanítás volt: az egyik órán végig arról beszélt, hogy minél messzebbre kell innen elmenni, de már Ausztrália vagy Kanada sem fogad be új menekülőket. „Nyú-Zilend – mondta –, Nyú-Zilend, az lesz a legjobb, annál messzebbre már nem lehet.” Pár nap múlva már be sem jött. Tényleg disszidált, de ’57 nyarán valaki találkozott vele a Lukács uszodában: srácok, láttam a Némethet, visszajött, és most kabinos. 

Talán nem is Kertész Bandi volt a legjobb barátom? Szüleim egyáltalán nem emlékeztek rá, Árendásra sem. Csak a húgom emlékszik rájuk: akkor hetedikbe járt.

Fieszta

Írta: Inkabringa


Úgy kezdődött, hogy belekeveredtem. Véletlenül. Kiléptem valahonnan és ott találtam magam közöttük. A felszabadult futballmámor kellős közepén. Napi tudósításokat ezután sem adunk, ez most kivételes és különleges. Az "itt és most" élménye. Majd rátelepednek, kisajátítják, manipulálják, akiknek erre késztetése és lehetősége van, de ez a mai este még a közös örömé.

Én már sokat megélt asszonyszemély vagyok, de ilyen felhőtlen örömöt még nem láttam ennyi véletlenül összekeveredett emberen együtt. A villamos állt a körúton. Az ablakain kilógva vadidegenek kezet ráztak egymással, összepacsizott gyalogos a bringással, az autós morzét dudált örömében. A tömeg hömpölygött, de nem olyan félelmetes hőzöngős módon, ahogy megszoktuk a meccsek után. (Reméljük, ez végképp elmarad.) 

Ez valami egészen különleges volt.

A körút két oldalán az emberek egymásnak integettek, kiabáltak, énekeltek, a szembejövők összeölelkeztek. 

Ezt hívják fiesztának. Régóta várom, hogy csak egyszer az életben lenne egy ilyen igazán spontán örömünnep mifelénk is. Aminek mindenki részese, amikor kiszaladnak az utcára a különféle rendű-rangú emberek, és hömpölyögnek, énekelnek és együtt örülnek. 

Ez most megadatott. Belecsöppentem. Sokáig követtem, a lábamat lejártam, nem is erre akartam jönni, nem is most akartam hazaérni, végül alig tudtam hazaérni. 

Mi a csuda? 

Fieszta volt Budapesten.

Sch. politikus zászlóba csavarba boldog

Írta: bikassygergel


Nem politikai pártjának zászlajába van csavarva, hanem kedvelt futballcsapatának lobogójába. Sch. politikus pár napja feladta a politikai vezető szerepét, és szemmel láthatóan boldogabb ember, mint eddig volt. Megértem: politikus ugyan soha, de ugyanannak a piros-kék csapatnak boldogult ifjúkoromban magam is nagy szurkolója voltam, melynek zászlaját egy jó néhány éves ellesett fotón az ex-politikus magára borította. Most egy beszélgetős sportműsor vendégeként szívesen beszél futballról: kiderült, még idén tavasszal is elment lelkesedésre oly kevéssé okot adó közepes csapatának a kiesés ellen vívott élet-halál harcára.

Irigylem, és dezertőrnek érzem magam példája mellett. Én már vagy huszonöt éve szinte hallani sem akarok régi csapatomról, zászlómat dühösen (vagy gyáván?) eldobtam. Nemcsak lelombozóan rossz, csapnivaló játék üldözött el végleg a magyar pályák tribünjéről, hanem a förtelmes csalások, a bundák mindenheti, szűnni nem akaró áradata. Piros-kék csapatom sem volt mentes ettől az ocsmányságtól. Hogyan tudjak szurkolni nekik, amikor soraikba hívták a játékosként nulla, bundázásban oly nagy no-name csatárt, B.várit. Ez a "labdarúgás címzetes szégyene" még előző csapatában képes volt húsz méterrel fölé lőni egy tizenegyest, akkor kapta a szépen csengő "bundaházi" nevet.

Csápoljak Bundaházinak? Nehéz tapsolni, de még ránézni is nehéz egy (vagy több) bundaházira, nehéz nem elundorodni arról, ha ezek a szégyentelenek piros-kék színbe öltöznek. Különben is, egy ideje a világ legjobb piros-kék labdaművészeit lehet látni minden hétvégén a fotelből, és az ember nem szégyenkezik, hanem néha repes, sőt zokog az örömtől játékuk láttán. És nemcsak fotelszurkolás! Húsz év óta évente kétszer is Rómában tölthettem heteket, ott szurkolója, sőt bejegyzett klubtagja lettem a piros-sárga (bordó-napfény) csapatnak, lehetett szeretni őket, nem ma volt, de utolsó bajnoki címük elnyerésekor egy ismeretlen római motorossal ölelkeztem a tömegben, és majdnem beugrottam utána egy nagy szökőkútba.

Valahogy irigylem Sch-t, aki nem undorodott meg véglegesen hazai csapatunktól, és tavasszal elment Dunaújvárosba, a kiesés elleni élet-halál harcba. Itt megint csak a leggyalázatosabb bunda fenyegette előre az eredményt, szerencsére nem a mi gárdánk, hanem a hatalom-pénzelte riválisok készültek bundázni a színfalak mögött. Ezért sem akartam volna odamenni. Pedig minden jól sikerült: játékosaink, ha jól nem is tudtak játszani, de csúsztak-másztak. Angyalföldről leutazott négy autóbusznyi szurkoló, és olyan hangorkánt csaptak, hogy még a régi szép időkben sem...

A csapat, mint valami új Csabagyöngye a Mándy Iván-regényben, vitézül küzdött, és nyert akár a mesében. A kopott lelátón, több száz Csabagyöngye-drukker között ott lobogtatta zászlaját - helyettem is - Sch., az ex-pártvezető. Vannak szép dolgok az életben.

Nőügyek

Írta: Inkabringa


Idén jelent meg a tömegmédia befolyásoló mechanizmusairól szóló könyv Az Egyetértés-gépezet címen, egyik szerzője Noam Chomsky. A könyv mottója John Milton egyik sora: „Azok, akik megvakították a népet, vakságáért gyalázzák őket.” Majd elemzések olvashatók a tömegek befolyásolásának és megtévesztésének példázatairól. A szerzők konklúziója, hogy a 21. században az egyre leleményesebb tömegvakítás veszélyei a legjobban úgy kerülhetők el, ha az emberek a kis, helyi közösségekben való aktivitásuk révén a társadalmi folyamatok felelősségteljes elemzőivé, alkotóivá és generálóivá válnak ahelyett, hogy egy fentről közéjük dobott „cafatot” marcangolnának. Ahogy Arisztotelész mondotta: „márpedig az ember csak cselekvés által létezik”.

Ez jutott eszembe múlt héten, a Nőügyek című dokumentumfilm bemutatóján. A film a Palantír Film Alapítvány műhelyéből került ki, rendezője Füredi Zoltán, aki a DocuArt vezetője is. A Palantír Alapítvány és a DocuArt célja a kultúrák közötti párbeszéd elősegítése, a dokumentumfilmek és a vizuális antropológia valóságlátásának megismertetése. 

Ez a szó - nőügyek - több értelmezési tartományt is megnyit, melyek szellemesen feleselnek egymással. Első ránézésre a film témája a nő, de nem a csábos, nem a szende, nem a szőke, nem a barna, nem az öreg, nem a fiatal vagy egyéb jelzőkkel ellátott „sztereotip entitás”. A film igazi témája az értelmes és sorsáról dönteni képes, a közösségért felelősséget vállaló ember, akik ez esetben történetesen főként nők. Ezzel máris eljutottunk egynéhány „rázós” témához, melyeket egyesek szitokszóként emlegetnek, mások meg épp ezért tabuként kezelnek. A Nőügyek mindezen témákat magában foglalja, de sokkal általánosabb tanulságot hordoz. A film a hétköznapi emberek öntevékeny, önsegítő, életjavító aktivitására ad szemléletes példákat.

Mivel nincsenek mély gyökerei a társadalmunkban, ezért olykor értetlenség, lesajnálás, gyanakvás kíséri a civil szerveződéseket. Mit akarnak a hétköznapiságukhoz ragaszkodó hétköznapi emberek hétköznapi ügyeikkel a fároszok, héroszok és népvezérek földjén? A civilek porba hulló földi halandóként a saját életterüket teszik élhetőbbé és gondolkodóvá. Márpedig ha ezek a kis, hétköznapi aktív civil szervezetek behálózzák az országot, egyre nagyobb divatba jön az önállóság és döntésképesség. Kelet-Közép-Európa történetében kevés alkalom volt a hétköznapi civil aktivitást megtapasztalni, inkább az épp aktuális mindenható fensőbbség követése volt az elvárás. Václav Havel a civil társadalmak fontosságáról szóló írásából már idéztem máskor is, most is megteszem: „A civil társadalom a demokrácia legszilárdabb alapja. (…) A politikai pártok és a politikai intézmények kiszikkadnak a sokrétűen strukturált civil társadalom éltető nedve nélkül, elveszítik kezdeményezőképességüket, végül politikai profik begyöpösödött, zárt csoportjává silányulnak. (…) Minden eddiginél fontosabb azonban, hogy a civil társadalom öntudatra ébreszti az embereket.”

A fentiekből kitalálható, hogy a Nőügyek című dokumentumfilm a női civil szervezetekről szól. A Norvég Civil Alap támogatásával megvalósult „A női sokszínűség képei – filmes workshop a hatékony kommunikációért” című tíz hónapos projekt keretében a Palantír Film Alapítvány 2015 áprilisától kezdődően Budapesten, Miskolcon és Veszprémben workshopot szervezett női civil szervezeteknek a hatékony kommunikáció módozatairól, a média eszközeinek praktikus felhasználásáról. A workshop elméleti és gyakorlati médiaismeretek elsajátítását is magában foglalta. Civil szakértő (Komlósi Orsolya), médiaszakemberek, úgymint grafikus (Grosan Cristina), filmrendező (Lakos Nóra), televíziós és online újságíró (Bombera Krisztina és Hasszán Zoltán), kommunikációs szakember (Leichtman Ágnes) és más meghívott előadók vezették be a civil szervezetek képviselőit a hatékony média megjelenés módozataiba. A korszerű vizuális marketing használata a civil szervezetek esetében nem a profitszerzést, hanem a segítő- támogató hálózataik kiterjesztését szolgálja: minél többen tudjanak róla, hogy nincsenek egyedül és a problémáik megoldására van segítség.

A workshopon 22 női civil szervezet vett részt, a nőket érintő problémák széles spektrumát képviselve. Hozzáteszem nyomatékkal, hogy a női civil szervezetekben nemcsak nők tevékenykednek, hanem férfiak is, együttműködve egy közös megoldandó célért. Ahogy a nézőtéren sem csak nők voltak, mellettem is ott ült e blogban is társam. A workshop végére valamennyi szervezet készített egy néhány perces bemutatkozó filmet magáról. Nem beszélve arról a plusz hozadékról, hogy az egymásról sem tudó civil szervezeteknek kapcsolati rendszert, tapasztalatcserét és tudásbázist jelentettek a közös munkával és együttgondolkodással töltött hónapok. 

Sokszínű és sokérdeklődésű e női civil szervezetek tevékenységi köre, ahogy a nők is ilyenek, meg a férfiak is, és úgy általában az emberek. Nokedliszaggatóval még senki sem csinált prosperáló társadalmat. Valamennyi szervezetet nem tudom felsorolni, bár arra érdemesek lennének, néhány szervezetet azonban megemlítek. Változatosak a nők problémái és a segítség módozatai a mai társadalmunkban. Vannak, akik a párkapcsolati erőszaktól szenvedő nőknek segítenek saját tapasztalatból dolgozva, mert ők maguk is életük egy szakaszában áldozatok lettek. Más szervezetek az emberkereskedelem áldozatává váló és prostitúcióra kényszerített nőknek segítenek kiszabadulni és újra integrálódni a társadalomba.

A film egy fiatal lányról szóló történettel kezdődik, akinek minden lépését a szülei és a környezete felügyeli, nem találkozhat négyszemközt fiúkkal, egy eltitkolt ártatlan sms is botrányt okoz, pedig ő felnőtt nő, vágyai vannak és ábrándjai. Csakhogy ez a felnőtt fiatal nő értelmi fogyatékos, és bár a szakemberek szerint kellő felvilágosítással lehetne szexuális kapcsolata és egyáltalán nem ártana neki a szerelem érzése, a családja és környezete a fogyatékossága miatt, még ha a legjobb szándékból is, nem engedi felnőni. Az Értelmi Fogyatékosok Országos Érdekvédelmi Szervezete (ÉFOÉSZ) a fiatal értelmi fogyatékos nőknek és férfiaknak segít, hogy felnőttként tekinthessenek önmagukra, felnőtt élményekhez jussanak a világtól elzárt életterükből kilépve. A workshop alatt készült kisfilmjük ITT látható.

Az EMMA Egyesület anonim vonala a várandósság, szülés és gyermekágy témában várja a nők hívását, akik mástól nem tudják/merik megkérdezni, nem jutnak információhoz, bizonytalanok, kétségeik vannak, vagy egyszerűen őszintén szeretnék kibeszélni valakinek az érzéseiket. A workshopon készült kisfilmjük ITT látható. Az Otthon Segítünk Alapítvány országos hálózattá vált, azoknak a kisgyerekes családoknak segít, ahol a támogató háttér hiányzik (pl. nagyszülők). Segítő hálózatot szerveztek olyan anyákból, akiknek már nagyok a gyermekeik és segítenek a családoknak a napi életükben, egyben kapcsot jelentenek a külvilággal. A Mosoly Utca Alapítvány az éhező gyermekeknek segít. A filmbeli bemutatkozásban az alapítvány vezetője elmondta, hogy férfi kollégája gyerekként tapasztalta meg az éhezést, ő pedig anyaként élte át életének egy szakaszában, hogy nem tudott enni adni a gyermekeinek. Sorsuk jobbra fordulásával azoknak segítenek, akiknek a családjuk és környezetük nem tud, és napi küzdelem a gyerekeik ételhez juttatása. A Partners Hungary Alapítvány a romák és nem-romák közötti interkulturális mediációt vállalta magára. A megoldást a párbeszéd és a másik szempontjainak megismerése jelenti. A bemutatkozó filmjük ITT látható. A Jövőkerék Alapítvány a menekültként ide érkező nők munkához jutását és társadalmi integrációját segíti, akik speciális tudásukkal hasznos munkavállalókká válhatnak. A bemutatkozó filmjük ITT látható.

Sokak szerint a civil szervezetek gyengék, hétköznapiak, partikulárisak, nincs profi világfordító erejük és anélkül mi értelme az életnek. Mások messiásként tekintenek a civilekre, akik megoldják mindenki helyett a társadalmi problémákat, az összes többi meg továbbra is ellehet, mint a befőtt. Pedig a civilség lényege épp az, hogy megmaradnak sokféle hétköznapiságukban, ám egyre szélesebb társadalmi rétegekben jelenik meg az aktivitás, involváltság, véleményformálás igénye. Ha egy társadalom a hétköznapi emberek sokszínű, változatos, reflexív, tevékeny csoportjaival átszőtt, az a befolyásolhatóságot és kiszolgáltatottságot mérsékli, az önálló véleményre és érdekérvényesítésre való képességet növeli. A Nőügyek nagy erénye, hogy erre a szemléletmódra mutat példákat. Ez a film nem a valamik vagy valakik elleni harcról szól, még csak nem is kizárólag a nőknek szól, hanem a közös célokról, és a célok eléréséért való közös munkáról. 

Két bajnok: Ali és Mailer

Írta: bikassygergel


Most, hogy a sporttörténet talán legnagyobb bokszolója, Muhammad Ali (Cassius Clay) meghalt, mindenki előáll saját emlékeivel. Televíziós emlékekről van szó, jelentkezzen, aki élőben látta valamelyik meccsét. Főleg, mert nálunk alig, vagy egyáltalán nem közvetítették. Ha most előállok, csak azért teszem, mert a Joe Bugner ellenit "Berlin, az NDK fővárosában" láttam, a hotel egyik gondosan lezárt különszobájában, ahol a nyugatnémet tévét lehetett fogni, csak különleges vendégeknek. A különleges vendégek ez esetben a leghíresebb magyar beat-zenekar tagjai voltak, nekik engedélyezték, én meg bementem velük. A meccs érdektelen volt: Bugner, magyar születésű angol (vagy ausztrál) bajnok derekasan és reménytelenül, nehézkesen és fantáziátlanul küzdött, Ali valóban "táncolt", egyszer barátian megpaskolta Bugner fenekét, és az egész valahogy unalomba fulladt.

A másik mérkőzés viszont Ali legnagyobb küzdelmei közé tartozott, a Foreman elleni 1974 novemberi meccs. Kongó fővárosában vívták, szabadtéri stadionban. Ali és reklámstábja gondoskodott arról, hogy Foreman, a derék baptista lelkész a "fehérek szolgája", a "feketék árulója", és más efféle címkét viseljen a helyi nézők szemében. Az esélyek tán egyformák voltak, Foreman hatalmas ütéseiről volt híres, Ali, mint előbb is írtam, a "táncáról". Ha jól emlékszem, Foreman rögtön az elejétől szinte a kötélhez szögezte Alit, aki most nem táncolt, hanem hajladozott a borzalmas ütések elől, sokszor fogta ellenfelét, a bíró pedig sokszor figyelmeztette, nem volt szép meccs. De hatalmasan izgalmas volt: Foreman iszonyú erővel rohamozott és ütött, Ali bravúrosan hajladozott. Értők azóta is ezerszer elmondták, hogy Ali tulajdonképp pihent, amíg a kötélnek támaszkodott. A hetedik vagy nyolcadik menetig pihent, akkor aztán villámgyorsan fél-táncfordulattal eljött a kötéltől, és teljesen váratlanul kiütötte a hústorony erőbajnok lelkészt. A hetvenezres közönség őrjöngött a boldogságtól: Ali a meccs előtt és utána is hangsúlyozta, Foremant ő fehér embernek tartja, és ekként fog elbánni vele. 

A boksztörténet leghíresebb meccsét én egy párizsi presszóban néztem disszidens barátommal. Egy másik magyar disszidens is csatlakozott hozzánk. Ali és egyben a sporttörténelem másik "legnagyobb meccse egy-két év múlva zajlott le Fülöp-szigetek fővárosában. Ez volt a Frazier elleni harmadik meccse, 1-1-re állt köztük az állás. Ennek boksz-szakmai tanulsága és érdekessége jóval nagyobb, mint a kongói meccsé, Frazier egész máshogy (és jobban) öklözött, mint a behemót lelkész, és Ali is élete legjobb formájában volt. Mindketten az összecsuklás határán álltak a tizenötödik menet végén, majdnem négykézláb fejezték be. Addig viszont a boksz magasiskoláját mutatták be, és a győztes Ali ekkor lett a század legnagyobb ökölvívója.

Két szuperbajnok szupermeccse, igen. De a Foreman-Ali mérkőzésnek sokkal több társadalmi-politikai-bokszon túli tanulsága volt, nem véletlenül erről írta Norman Mailer egyik legjobb dokumentumregényét (The Fight, inkább tiszta dokumentum). Magyarul is megvan, talán A csata címen. Lehet bokszolni, lehet olvasni.

Vitorlavirág zeneterápiával

Írta: bikassygergel



Vitorlavirágom nem akar virágozni. Volt már, elég sokáig élt, és virágzott, bár elég ritkán.

No, ezt most átültettem, és zeneterápiával is próbálkozom. Erre a célra a KlasszikRádió nevű adó kínálkozik, tele (általában könnyebb) klasszikusokkal, Kis éji zenével, sok Csajkovszkijjal, Mozart klarinétversennyel, romantikákkal, és, akinek kell, sikerfilmek filmzenéivel. Én bizony néha Morriconénál is elzárom, de a vitorlavirágnak talán jó lesz.

Valaki ma azt mondta, igazából önmagamat vittem zeneterápiára. Ezen el kell gondolkodnom.