Csak időzünk

Évszázados, több évszázados, netán örök tapasztalat, hogy e kies hon lakói éjt-nappallá téve, reggeltől-estig, energikus odaadással, lankadatlan ügybuzgalommal, vehemens szorgalommal, meggyőződésből vagy engedelmességből, rajongással vagy opportunizmussal, kérdés és zokszó nélkül, ha így akarják, vagy ha épp az ellenkezőjét akarják, asszisztálnak az épp aktuális diktatúra felépítéséhez.

Legalább nyáron csituljon ez a munkakedv, hadd legyen már egy kis nyugalma ennek a szegény országnak.

Mi most egy röpke időre nem építünk se le, se föl semmit.

Majd jövünk.

Mardrus és az Ezeregyéjszaka

Írta: BikassyGergel

Lábass Endre pompás három kötetes utazási és kultúrtörténeti varázskönyvében (nemrég írhattam róla egy rövid bejegyzést) bőven, nagy és alapos fejezetekben  ismerteti az Ezeregyéjszaka francia és angol fordítóit (felfedezőit). Könyvének legvékonyabb, második kötetében (háromszáz oldal) szerepelnek e fordítók és fordítások, a Hold irodalomtörténete című nagyobb fejezetet követően: mind egy-egy szellemi kalandregény.

Lábass sorra veszi a két francia fordító, Antoine Galland, és a perzsából dolgozó Francois Pétit de la Croix fils (junior, mondanánk ma) életét és munkáját. Egészen a legutóbbi időkig Galland változatát (1704-1717) tekintették az európai kiadások hiteles alapjának, de közben kiderült, Galland beletoldott apokrif, hallomásos fejezeteket. Galland könyvének valamelyik utánnyomása nekem is megvolt, végig azért nem olvastam el, de hát a teljes Ezeregyéjszakát nem is szokták, túl erős csodaméreg az a halandóknak. A magyar olvasók nagy része gyerekkorában találkozott egy-egy fejezetével, főleg Benedek Elek "Arany mesekönyvének" lapjain. Lábass valamivel bővebben méltatja a két angol fordító, Edward William Lane és Sir Richard Burton romantikus és "elátkozott" élettörténetét. 

Most utána kellene néznem, a világirodalom legnagyobb Ezeregyéjszaka-rajongója, J. L. Borges melyik angol kiadásban búvárkodott.  Csak azért nem nézek máris utána, mert félek, hogy elfelejteném: magyarra először Vörösmarty Mihály fordításában jelent meg 1835-40 körül, egy ideig a Honterus antikvárium kirakatában láttam, nagy ára volt, bár nem "csillagászati". (Természetesen "csak" válogatás a teljes könyvből, jó volna utánanézni, milyen  nyelvből fordította Vörösmarty, ezt még Lábass sem találgatja, pedig mindent tudni látszik. Vörösmarty munkáját persze méltón megemlíti.)

Sok mindennek érdemes utána nézni, bár a szövevényes életrajzok és szellemi útikalandok búvárlásában nyomába sem érnénk Lábass Endrének. A könyv egy furának ható, szinte bizarr hiányára azonban hadd rajzoljak egy tétova kérdőjelet. Galland után vagy kétszázötven évvel  végre elkészült egy filológiailag teljesnek, sőt talán "hivatalosnak" tekintett francia változat, természetesen legalább három arabista tudor munkája. Valamikor az ezredfordulón egy nem igazán drága kiadását meg is vásároltam Párizsban - most kell barátkoznom azzal a fájó ténnyel, hogy elveszett, vagy valaki nem adta vissza... Aki most azt hinné, hogy azon hümmögök, ezt az új francia fordítást nem említi Lábass, hát az koppanóan téved. Nem, nem: létezett egy szecessziós, vagy tán szecessziós-szimbolista francia szerző, civilben gazdag porcelán-gyűjtő, bizonyos Mardrus. Ez a Mardrus az 1890-1900-as évek fordulóján adta ki a maga változatát, amelynek nyomán 1926-ban jelent meg az addig legnagyobb és legszebb magyar változat (Kállay Miklós fordítása a Géniusz Könyvkiadó számára) - azonnal, és még máig könyvgyűjtők ritka könyve. Bár e magyar kiadást, Kállayval lábjegyzetben megemlíti Lábass, Mardrust elfelejti. Érdekesen hangzó név ez a Mardrus, nem véletlenül írom le tizedszer. Kicsit álnévnek, írói névnek hangzik, van valami keleties csengése. Kairóban született, orvos, orientalista, műgyűjtő volt. Angolosok számára érdemes megjegyezni (a wikipédia) nyomán, hogy egy huszadik századi angol Ezeregyéjszakát szintén az ő francia "eredetije" nyomán alkotott meg bizonyos Edward Powys Mathers, és ezt állítólag a mai napig "Mardrus-Mathers" néven emlegetik ott, Angliában.

Fura, kicsit szégyellnivaló lexikális(?) kapcsolatba kerültem ezzel a Mardrus-szel valamikor az 1970-es évek elején. Akkoriban nagy lendülettel készült egy hatalmas munka, a Világirodalmi Lexikon. Állásom nem lévén, örömmel vállaltam közreműködést az M-betűs kötetben (talán még az első, az A-kötet sem jelent meg.) Így kaptam meg néhány kisebb francia szócikket, köztük a "Mardrus-t". Nem mertem bevallani, hogy a nevét sem hallottam még. Nem lévén internet, sőt, a legújabb francia lexikonok sem mind voltak megtalálhatók magyar könyvtárakban, sötétbe jutottam. Szerencsére a sok kis jelentéktelenség mellett megkaptam a Maeterlinck-et is. A sok kicsi mellett ezt - éreztem - igényesen megcsináltam, így hát a határidő lejártakor vissza tudtam adni a "Mardrus-megbízást". Nem mondanám, hogy megdicsértek, de mivel a Maeterlinck egész jól sikerült, nem kellett szégyenkeznem... A VIL (ahogy rövidítették), évtizedekig készült, hatalmas késésekkel, s mire a teljes sorozat megjelent (ha jól tudom, 18 vagy 19 kötet), nagyrészt elvesztette ígéretes jelentőségét. Ha valaki ma fellapozza a hetedik kötetbeli "Mardrust", láthatja, hogy a szócikk pár soros csupán, és nem jelzik, ki a szerzője. Nem túl izgalmas titok, de elárulom: ilyen baleseteknél az Akadémiai Kiadó belső szerkesztőinek maguknak kellett pótolniuk a hiányt. Úgy látszik, Mardrus-ről ők sem tudtak sok mindent előbányászni. (Ez persze nem menti saját tudatlanságomat.)

Lábass Endre hatalmas munkája hosszú évekig állandó olvasmánya lehet minden olvasónak. Hiánya, ha van: kutassuk fel közösen, ezzel is gazdagodunk.

Így legyen

Írta: Inkabringa

Van úgy, hogy kicsit megnyugszom. Az ritkaság e honban. A szekértáborok hőbörgése és a túlélésre játszó alamusziság közül választhat, akinek ez választékot jelent. Vagy töprengve nézegethetjük a térképet, van-e még olyan helye a világnak, ahol nem háborodott meg teljesen az emberiség. Azért akadnak még ebben a kizárólagosságokba bolondult országban is oázisok. Életmentő, lélekmentő helyek. Ilyen oázisra vetődtünk el a minap, amikor is egy filmbemutatón jártunk. Dokumentumfilm, tehát rögös útja lesz a közönség elé jutásának. A témája alapján kevés az esélye hivatalos csatornákon a publikum elé kerülni. Pedig jót tenne ennek az országnak, ha minél többen látnák. Az is jót tenne az országnak, ha a világ más országaiban is minél többen látnák, hogy színesedjen kicsit a rólunk alkotott kép. Ez a film a mai közbeszéd egyik végletekig hiszterizált témájáról szól. Olyasmiről, amiről csak egyféleképpen, vagyis semmiféleképpen nem lehet beszélni. Úgyhogy már most búcsúzunk óvatos lelkű olvasóinktól.

A többieknek elmesélem, hogy a dokumentumfilm a befogadásról szól. Történetesen a menekültek befogadásáról. Ezen a ponton újabb riadt olvasóinktól búcsúzunk.

A filmet Zentai Lilla rendezte, aki a Menedék Egyesület munkatársa, s így naponta és emberközelből látja, mit jelent a menekültlét és mit jelent menekültnek lenni Magyarországon. Mindenki tudja, hol tart a menekültekről szóló közbeszéd: agyonhallgatás, dühöngés, ellenszenv, félelem, hiányos és félrefabrikált információk. Jelenleg nem sok esély van a viruló diskurzus kisarjadására e honban.

Nos, Zentai Lilla filmje minden közbeszédi toposzra rácáfol. Ez a film jó alapja lehetne egy diskurzusnak, a habermasi értelemben vett uralommentes kommunikációnak. Ezért olyan, mint egy oázis, üde színfolt ebben az olyan amilyen országban. Nincs benne görcsösség, ijedtség, rosszindulat, mániás hangulatkeltés. A film címe Befogadás. Röviden arról szól, hogy egy magyar család, valahol a kies pannon tájban ír egy levelet a Bevándorlási Hivatalnak, hogy ők szívesen látnak vendégül a házukban hazájukból a világba üldözött menekülteket. A Hivatal meghökkent, mert ilyet eddig még hírből sem hallott, de valahogy csikorogva beindult a gépezet és a magyar család egyszer csak afrikai és közel-keleti menekültekkel osztotta meg a házát. Teszik mindezt azért, mert ezt a világ legtermészetesebb dolgának tartják. A nagyfiú mondta, náluk van hely, a menekülteknek meg nem volt hol megnyugodniuk, ez egy logikus megoldás. Íme, egy természetes emberi gesztus. Ilyen már a világban sincs. S lám, ebben a kicsiny, világtól félő és irtózó hazában botlunk bele.

Az a legjobb ebben a filmben, hogy a nagy magyar attitűdcsapdákat ügyesen kikerüli. A hős ellenálló és a „mások bezzeg nem ilyen jó emberek” himnikus lamentálásának, a világpolitikai összefüggés-elméletekről okoskodásnak nyoma sincs. Ott helyben kivirágzott a szíve a közönségnek. Nyugalom, derű, lazaság és a másokkal szembeni belátás áradt a filmből. Őszintén beszéltek az együttélés nehézségeiről és örömeiről. Az egymáshoz csiszolódás sármjáról, az egymásnak teret engedés döccenőiről és szépségeiről, az egymás iránti kíváncsiság kiteljesítő erejéről. Ez egy példa. Példa arra, hogy így is lehet. Természetesen és magától értetődően lehet integratívnak és inkluzívnak lenni. Ez csak szemléletmód kérdése. A családot és a befogadottaikat egyből a szívünkbe zárjuk. Zárjuk, írom, pedig épp ellenkező a hatás, az ő életszemléletük nyitottá tesz, tág horizontot ad. Pedig a horizont manapság meglehetősen szűkre szabott ebben az országban: a félelem és a világtól irtózás nem túl kecsegtető jövőkép. A család keresztény, ez is napi téma a hazai közbeszédben, csak nem úgy, ahogy ez a család megéli. Leginkább ők hangsúlyozzák, hogy ez nem számít. Nem a vallásuk vagy vallás nélküliségük alapján ítélik meg embertársaikat és őket sem ez alapján ítéljék meg. Saját egyházukkal és annak híveivel sem tudják elfogadtatni a véleményüket. Én egyáltalán nem vagyok vallásos, mégis a legmélyebben megértem ennek a családnak a tiszta hitét, ami a mások felé fordulásban és nem a másoktól különbözőség gőgjében nyilvánul meg. Ez a minden címkézés nélküli emberség. Nem is a vallás az eredője az emberségüknek, hanem az emberségük alakítja a vallásban megélt hitüket.

A család nem mondja, hogy azt kell tennie mindenkinek, amit ők, hogy úgy kell látnia a világot mindenkinek, ahogy ők látják. Nem akarnak váteszek, próféták, hősök, véleményvezérek lenni, csak emberek. Kérik, hogy a saját kis életterükben megőrizhessék az emberségüket. Amit nem akarnak másoknak kötelezővé tenni, de kell, hogy legyen ennek is helye ebben az országban, és nagyon szívesen beszélgetnének erről bárkivel. Már ha lehetne erről beszélgetni. Mert épp ez az, hogy az elmúlt két évben többen elfordultak tőlük, kerülik őket, mert jobb nem keresni a bajt stb., meg inkább hisznek az emberek a médiának, mint nekik, a személyes történeteknek. Az édesanya mondta, hogy ő egész életében hitte, hogy a bajba jutott emberek körül a világ ösztönösen és automatikusan létrehoz egy hálót és nem engedi őket lezuhanni. Most rá kellett döbbennie, hogy ez nem így van. A világ nem figyel a bajban levőkre.

A filmbemutatón ott volt a befogadó család és a befogadottjaik is. A befogadottak sok gyötrelmen mentek át, amíg a családi nyugalomban kicsit megpihenhettek, visszaszerezték az emberekbe vetett bizalmat, hogy tovább élhessenek. Pedig kezdetben féltek ettől az ismeretlen országtól, az ismeretlen nyelvtől, kultúrától, emberektől. Aggódtak az otthon maradt szeretteikért. Az egyik befogadott édesanya tündéri kisbabája érdeklődő türelemmel figyelte a vele szemben ülő sok idegen embert, járt kézről kézre, nem sírt, nem félt. Megszokta a barátságos emberi közeget. Nyugalma volt. A befogadó család tudja, hogy nekik nincs ráhatásuk a világpolitikára és a történelemre, nekik annyi dolguk van az életben, hogy nyitottak legyenek mások felé és segítsenek, ha tudnak, azokon, akik rászorulnak. Ők ezt az utat választották, de milliónyi egyéb út is lehetséges. Egy magánemberre ennyi van bízva a világból és ez hatalmas felelősség. Ha ezt a felelősséget mindenki átérezné, akkor a világpolitika is másféle lenne. Az út lélektől lélekig.