A fény, az árnyék és a Város

Írta: Inkabringa


Különleges és váratlan ajándékként néhány napot Rómában töltöttünk. Róma mindig élmény, de most egy gyógyírrel telt édenkert volt. Egyikünk sem először járt az Örök Városban, én is láttam már többször, Gergely pedig nagyon-nagyon sokszor, neki már tényleg és igazán egy saját Rómája van. Előre megfontolt szándékkal kiterveltük, hogy ebben a néhány napban csak lófrálunk, csavargunk, bámészkodunk. Nem kezdünk bele a turistarohangálásba, láttuk már, amit illik, most bennszülöttet játszunk. Rómában az is megesik, hogy szembejön velünk ő. Helyesen írva: Ő. Még helyesebben: mi mentünk szembe vele.

Marcello Mastroianni képe a Casa del Cinema falán - Villa Borghese
Fotó: Inkabringa

Az nem kérdés, hogy mi szeretjük Rómát, de úgy tűnt, Róma is szeret minket. Római napjaink gyönyörű, verőfényes tavaszban teltek, szikrázóan kék éggel. Talán sosem tűnt még fel ennyire, hogy Rómában milyen sok a fa. Lombos utcák, terek, parkok. A napfény icka-fickázott a fák lombjai között. (Nem lehetne Budapest is ilyen?) A Villa Borghese ovális pályája mellett pedig épp azon tanakodtunk, hogy mikor és kik használják, amikor hirtelen a semmiből megjelent egy uniformisba öltözött lovascsapat és körbeügettek. Mintha csak Fellini küldte volna őket. Álltunk megilletődötten, hogy igazán köszönjük ezt a gyors választ.

Fotó: Bikassygergel

A fák lombja között cikázó fény mellett még két nagy élményünk volt a fény-árnyékkal Rómában. Az egyik Anish Kapoor egyik műremeke, amit a MACRO-ban láttam. Ez az eredeti gondolkodású szobrász olyan, akinek a műveitől először seggre ülünk, aztán meglódítja a képzeletünket. Kapoor Mirror-sorozatának valamennyi darabja érdekes, a Sky Mirror-t valahol valamikor már odabiggyesztettem a blogba. A MACRO-ban különös „közösségi élményt” adott a Mirror (Black) című műve. Kevesen voltak szerencsére a kiállítótérben, de ez a tárgy mágnesként odavonzotta a látogatókat: körbeálltuk. Semmi más, csak egy fényes fekete és sejtelmesen tükröződő nagy tányér. Mégis katartikus volt kapcsolatba kerülni vele. (A fotók semmit nem mondanak el róla.)

Anish Kapoor: Mirror (Black)

Olyan optikai élmény, ami nem enged. Ha valaki elindult felé, az az érzésünk volt, hogy mindjárt belép a feketeségbe, és eltűnik benne. Vadidegen emberek után kaptam volna, hogy „állj meg, ne menj tovább!” Amikor pedig én indultam el felé, akkor valósággal beszippantott. Nem tudtam, hol kezdődik a feketeség és hol tartok én. Lenéztem a lábam elé, hogy lássam, még nem ott vagyok, még nem vesztem bele. Torkomban dobogott a szívem.

Másnap ez a reveláció megismétlődött az Auditoriumban, Vinicio Capossela koncertjén. Az Ombra (Árnyék) című színházi turnéjának utolsó állomása volt Rómában. Amikor januárban végre Budapesten is megfordult, nem gondoltam volna, hogy áprilisban egy római nézőtéren ülünk a koncertjén. De milyen jó, hogy így történt! Még Gergely szerint is zseniális volt, ami őt ismerve olyan, mintha Capossela egyszerre kapott volna Oscar- és Nobel-díjat valamennyi kategóriában.

Capossela teljesen besorolhatatlan figura. Engem épp ez érdekel benne, a műfajfüggőknek fejtörést okoz, de mi lenne, ha létrehoznánk egy olyan műfaji címkét, hogy 'Capossela', és mindenki megnyugodhat. Egy biztos, nagyszerű előadó, szíve és értelme is van a színpadhoz. Egyébként is üdvös, ha e kettő együtt van egy emberben. Ráadásul mindig remek zenészeket toboroz maga köré, ez most is így volt, és ahogy a budapesti koncert után, ezúttal is földig hajolok előttük. Capossela hangja szárnyal, dörmög, hörög, rikolt, majd végtelen gyöngédséggel szól. (Mellesleg megjegyzem, női érzékeket bizsergető a hangszíne.)

Az igazi bukéját az adja, hogy mindig új utakat keres, kísérletezik. Én a közönség részeként mondom, hogy nem kell a publikum ízléskényelmét kiszolgálni, mert könnyen eltunyul, elbutul. A művészet azért (is) van, hogy ezt megakadályozza. Capossela az igéző hangjával szép szelíden mindig új kihívások elé állítja a közönséget, és ezt nagyon helyesen teszi. Kísérletezik műfajokkal, stílusokkal, hangszerekkel, dallamokkal - okosan és empatikusan. A Biblia és a görög-római mítoszok, a folklór, a filozófia, a szépirodalom, a slágerek: Caposselánál nem egymást kizárók, nem egymás ellentétei, hanem összefüggőek, mint az erdőben az aljnövényzet. Az európai kultúra közös kincs, használjuk, ismerjük, gyúrjuk, formázzuk. Szimpatikus megközelítés.

A római Auditorium nagy és szép, kiválóan szólt a koncert. A koncert, ami igazából színház és főként varázslat volt. Ebben a csupa cicoma, harsány világban Caposselának volt mersze a közönségét az árnyékba hívni. Előadás közben abból is megsejtettem valamit, hogy milyen elementáris élmény lehetett kezdetben a mozi, a fény-árnyék nemes játékának élvezete. Hiába a high-tech, nekünk ebből a varázsból sajnos már semmi sem maradt. Buñuel szerint a filmet az álmok megjelenítésére találták fel, mégis alig használták erre. Capossela koncertje ezt az élményt is megadta.

Az előadáson Capossela elindult, a közönség pedig vele együtt lépkedett bele az álmok, a félelmek és ösztönök erdejébe. Ott bujkált az előadásban Platón barlanghasonlata és Jung árnyékszemélyisége. A félelmekből kinövő árnyak, amelyek elhatalmasodhatnak az egyénen és a társadalmon is. (A politika például remekül tudja használni ezeket az „árnyakat” a manipuláció eszközeként.) Az értelmünk elűzi az árnyakat és elvezet minket a többi emberhez. Nem is folytatom, mert az egész előadás olyan varázslatos, bizarr és finom és okos volt, ami kötetnyi tanulmánynál többet mond erről. A dalok végigvezettek a tudatalattiba rejtett vágyak, álmok, félelmek, ösztönök útvesztőjén. A zenekar egy átlátszó függöny mögött játszott, a rávetített árnyak álomszerűen varázsossá és bűvössé tették az előadást, majd a koncert végén ez a függöny hirtelen lehullt. (ITT)

A tavaly megjelent Canzoni della Cupa lemez a dél-olasz folklórra épül, de távolról sem folklórlemez, leginkább reflexió (műfaja tehát: 'Capossela'), egy nagyon különös és értékes zenei anyag, amit minél többször hallgatunk, annál mélyebbre látunk. A nyári 'Polvere' ('Por') után a mostani 'Ombra' ('Árnyék') színházi turné főként ennek a lemeznek az anyagára épült (pl. Scorza di mulo, Il Pumminale, L'angelo della luce, Pettarossa, Il treno), és tökéletesen illeszkedtek a koncepcióba régi dalok is (pl. Parla piano, Brucia Troia, Modì, Corvo torvo, Maraja).

A turné állomásain rögzített legjobb felvételek is tájékoztató jellegűnek mondhatók, nem adják vissza azt a hatalmas élményt, amit ez a látványvilág és a zene együtt adott. Ahogy az Anish Kapoor Mirror-járól készült fotó sem. A varázslat mindig a valóságban történik meg.

Nem véletlen, hogy a végletes és sok-tulajdonságú görög isten, a halál és élet, öröm és szenvedés között ingázó Dionüszosz kultusza adta nekünk a színházat. Szív és ész, szenvedély és értelmes teremtőerő: ez a színház. Ha így vesszük, Capossela is egy Dionüszosz. Ezt bizonyította az Ombra. Jó, hogy a világon van.

Előfordul, hogy olyanokról írunk a blogban, akik nincsenek benne a honi közbeszédben. Attól még jók, sőt zseniálisak. Hogy Vinicio Capossela miként fog a hazai közönséghez eljutni, sejtelmem sincs, ahogy arról sem, mikor tudunk Anish Kapoor tükrébe belenézni. Én az óriásplakátokat is erre használnám inkább, nem a sok sületlenségre. Ráférne erre az országra Capossela empatikus és egyben dionüszoszi szemlélete. A mi kis blogunk olvasóinak azonban szívből-igazán ajánlom, hogy ha valahol Európában alkalmuk lesz meghallgatni őt, ne hagyják ki a lehetőséget. Hogy én mikor jutok el ismét egy koncertjére, arról sincs fogalmam, országhatárokon átugrálni oda-vissza azért nem olyan egyszerű, mint elballagni a sarki klubba. Most már csak az a kérdés, mikor fog Capossela a sarki klubban játszani?

Anish Kapoor Mirror-ja, Vinicio Capossela Ombra-ja, és a római fák lombján játszó napfény összeért bennem. Itthon fel kell tűrnünk az ingujjat, mert a ránk szabadított árnyakból túlságosan is sok jutott nekünk. El kell űznünk az árnyakat, hogy ne váljunk egymástól és a világtól elzárkózó országgá. Az borzasztó lenne. A dionüszoszi mélyről jövő, szenvedést is ismerő életerő segít ebben. Látom én ezt pislákolni itthon is többekben. Itt van az, megvan az.

Tűzharc a Guggenheim Múzeumban

Írta: Bikassygergel


Tűzharc kémek és ellenkémek között. Nyilván a tömegfilmek rendezői és nézői számára a Guggenheim Múzeum úgy érdekes igazán, ha mesterlövészek jó negyedórán át kisebbfajta mészárlást hajtanak végre benne. Filmünk esetében (melynek címe és rendezője, valamint főszereplői maradjanak csak említés nélkül) a New York-i Guggenheim Múzeum a csúcsjelenet helyszíne. Valóban érdekes lenne megtudni, mit vettek fel az eredeti helyszínen (a külsőket bizonyára), és mit rafinált díszletekben, és mennyibe került a pompás díszlet, valamint hány éves a kapitány...

Guggenheim Múzeum - New York

Magam csak a velencei Guggenheimben jártam: kisebb, mint a New York-i, tűzharcra sem emlékszem, de zseniális látvány, háttérben a Canale Grandéval.

Guggenheim Múzeum - Velence

Hogy Rómára térjek - általában mindig Rómára térek - Rómának nagyon sokáig nem volt igazi modern kortárs-múzeuma. Néhány éve van már kettő is, a Flaminio negyedbeli MAXXI, és a Via Nomentana közelében helyet kapott MACRO. Kiválóan modern építészeti remeklés mindkettő, de a Guggenheimek mögött elmaradnak. A MACRO kisebb, és talán kevésbé látogatottabb, mint a MAXXI. Annak az interneten olvasható reklámszövegnek sem szabad felülni, hogy a tetőteraszán levő étteremből csodálatos kilátás nyílik Rómára. Ráadásul a mi látogatásunk vasárnapján az étterem épp zárva volt, és alig lézengett néhány látogató a múzeumban.

MACRO - Róma

Új kiállításáról majd máskor írunk, most térjünk vissza a Flaminio negyedbe, ott emelkedik ugyanis a szintén építészeti remekmű, az Auditorium. Bármily furcsa, Rómának hosszú ideig nemcsak modern kortárs múzeuma nem volt, hanem modern hangversenyterme sem. Amióta - talán 15 éve - felépült, csodájára lehet járni. Erdős-dombos környezetben a tájba illeszkedve három nagy kupolával találkozik az ember. 

A főbejárattól körfolyosó köti össze őket. A magyar látogató akaratlanul a (szintén nem régi) MÜPÁ-hoz hasonlítja, eleinte kisebbnek érezzük, bejutva a legnagyobb kupola alá, rádöbbenünk, hogy nézőtere jóval nagyobb. 

Auditorium Parco della Musica - Roma

Persze nem biztos, hogy minél nagyobb egy hangversenyterem, annál jobb. Ránki Dezsőt nemrég hallottam (vagy a Klasszik Rádióban, vagy egy szomszédos hullámsávon), épp arról beszélt, hogy számára a Zeneakadémiánál nagyobb nézőtér már nem jó, sőt már a Zeneakadémia is túl nagy. Zeneértő végképp nem lévén, ezt csak idehozom most, a pompás római Auditórium hatalmasságának ellenpontozására. Az Auditóriumban rendezik egyébként jó néhány éve minden ősszel a Római Filmfesztivált. Ezt hatalmas összeggel és reklámmal alapították, művészi eredményei a kezdetektől nagyon csekélyek. Vörös szőnyeges sztárparádéi és elegyes díjai sem rontják le a rendkívüli Auditóriumot. Annak igazán amúgy is a zenei programjai adják értékét. Erről is legközelebb írunk. Mindenki legyen türelmes.

Az ember él

Állítólag az UNESCO Világörökség 40%-a Olaszországban van. Nem számoltunk utána, de nem is csodálkozunk rajta. Például ott lenn Délen, Szicíliának is a déli csücskén van Scicli, egy 25 ezer fős barokk városka, ami szintén a Világörökség része. Húsvét vasárnapja egy igazi örömünnep számukra. Mindenki az utcára tódul, vallásos és nem-vallásos együtt ünnepel fergeteges, örömteli mulatságban. Jézus szobrát kiviszik a templomból, végighordozzák az utcákon, és a szó szoros és konkrét értelmében, megtáncoltatják. Mindenki más is táncol, virágokat szórnak egymásra és ezt kiabálják: 'gioia' ('öröm'). Ünneplik Krisztus feltámadását is, de az emberi életet is, és ez nagyon szimpatikus. Hívőket és nem-hívőket is bevon az örömünnepbe. L'uomo vivo a húsvéti ünnepük neve.
Görcsös praktikusság és ájtatos kenetesség között imbolygó világunkban talán jut egy kis sáv e honban az ilyen mámoros fiesztának is.
Örömteli ünnep- és hétköznapokat kívánunk mindenkinek!
Az ember él.

Fehéren fehérrel

Írta: Inkabringa és BikassyGergely






















Hivatkozások:
1) Kazimir Malevics: Fehér alapon fehér négyzet
2) John Cage: 4'33
3) időhiány
4) stb.

Filmek kis képernyőn

Írta: Bikassygergel


Sokáig nemtelen, szégyellnivaló dolognak tartottam a filmnézést képernyőn. Ma már vállat vonok. Mint nemrég értesültem, sokan teljes filmeket néznek végig okostelefonon. Ez szemorvosi kérdés, a tünetet vizsgálják tapsoló szemorvosok.

Én nem nézem, nem tapsolom.

A fenti karakán mondat sajnos csak félig igaz: ha telefonon nem is, tévén már egy ideje én is nézek filmet. Becsületszavamra: nagyon keveset!

Fő csatornáim, a RAI Uno, a TV5 Monde és a TVE (spanyol) hosszú évekig szánalmasan gyenge filmválasztékot kínáltak, hogy miért, nem értettem, nem baj: sok mást sem értek a világból... Ez azután egy ideje, először, a spanyol tévének köszönhetően megváltozott: a spanyol tévének egészen kiváló filmműsora támadt (majdnem a semmiből). 

Már két évvel ezelőtt rövid és értelmes bevezetővel vetítették a Franco-korszak talán legértékesebb filmjét, az olasz neorealisták üdvös hatására készült, polgárháború után játszódó, illúziót, szépelgést vagy állami hazudozást még nyomokban sem árasztó komor remekművet.

Erről a filmről sokáig csak a filmtörténészek tudtak (miként Orson Welles Spanyolországban forgatott, be nem mutatott Don Quijote-jéről). Rendezője nem vált "híressé", ha formálisan nem is tiltották be (ami egyébként különös fejlemény volt), nemzetközi elismerését keményen akadályozták. Visconti és De Santis legjobb, ma is mindig emlegetett remekműveivel egyenértékű film. (Címe: Barázdák, rendezője Nieves-Conde, a volt falangista - talán ezért is nem torolták meg igazán). Most találomra fellapoztam néhány filmtörténeti szakkönyvet, jó ha épp megemlítik, bár inkább még azt sem... - De nemcsak elfelejtett remekműveket vetítenek a TVE képernyőjén azóta, hanem rendszeresen visszatekintenek a spanyol filmgyártás közeli tegnapjára és mai értékeire. Példaadó.

Nem hiszem, hogy a spanyol tévé filmes színeváltozása hatott a film-ügyben szintén gyatra francia TV-5re (mely adó más téren magas színvonalú volt mindig!) - de a TV 5 is megváltozott: heti egyszer kicsit elfelejtett régi és értékes filmeket sugároz, a napokban pl. Michelle Morgan főszerepléseivel: meg lehet bámulni a francia film "középvonalának" hagyományos értékeit. Az új hullám beköszöntéig valóban valami bosszantó ósdiság jellemezte a francia mozgóképet, csakhogy ezt az ósdiságot rutinból és nagy "kézműves" tudással rendkívül profi módon adták elő. A francia adó a múlt héten ráadásul egy értékes mai (!) szikár és kemény dokumentumot vezetett elő, a svájci-francia határvidéken hatalmas birkanyájat télen vándoroltató nehéz sorsú, de megélni tudó emberekről (Hiver nomade).

A RAI Uno is több filmértéket kezd sugározni, bár műsora még mindig elmarad a spanyol mögött. Legutóbb a majdnem friss Correspondance/Correspondenzia c. mozidolgozatot sugározták, Jeremy Irons főszeplésével. Inkább modoros, mint eredeti, a halála után szerelmes videóüzeneteit tovább küldő öregedő professzor-amorózó és szerelmébe belehibbanó egykori ifjú tanítványa szellemi túlvilág-kalandjaival. A film nagy része Edinburgh-ban játszódik, kis része pedig egy mesebeli (talán olasz) szigeten. Talán riasztó így... de a film nem ennyire rossz, és ez a színvonal is ritka volt mindeddig- (Megemlítem, hogy az olasz vígjátékot is az eddiginél értékesebb filmek hozzák újabban: például Carlo Verdone eszes komédiái.)

--- Akinek mindez nem elég, azt érje gáncs és megvetés. De számukra is jó hír a Sundance-csatorna: itt főleg egészen friss és értékes angol-amerikai-ázsiai dokumentumfilmeket lehet látni. Azt hiszem, még mindig nem kell a tévékészülékeinket kidobni.