Írta: Inkabringa
Gondoltuk, írni kéne valamit a blogba, csak a kánikula meg a nyár és egyébként sem túl inspiratív most ez az ország. Ha írunk
valamit, azt is félreérthetik, ha nem írunk, azt is. Így aztán választottam egy témát, mely nem valószínű, hogy széles tömegeket érdekel. Különös vonzódásunk van az ilyesmihez. Ezt a bejegyzést a portugál pop-artnak szentelem. Vagy szemtelenkedem.
Messzemenőkig érdemes a figyelemre.
Lisszabon nem tolja el magától a kortárs művészetet, pedig a 12.
századi utcáival lehetne dölyfösebb és konzervatívabb is. Kezdjük ott, hogy
Lisszabon a street art egyik fővárosa. A falakon nem csak bárgyú trágárságokat
és épületrondító mázolmányokat látunk, hanem csodás műremekeket. A Bertrand
könyvesboltban, mely a világ legrégebbike, egy street art albumot lapozgattam,
benne – többek között - Lisszabon és Róma utcaművészetével. Lisszabonban több
metróállomást is kortárs képzőművészek alkotásai díszítik. Jól megfér itt egymás
mellett a 12. és a 21. század.
Sosem érdekelt különösebben a pop-art. Az 1950-es években indult
Angliából, a hatvanas években az USA-ban vált meghatározó irányzattá Andy
Warhol révén, és a hetvenes években kifulladt. Mostanra egy művészettörténeti
korszak, ami villámgyorsan kommercializálódott. Tanultam róla, de érdemei
elismerése mellett nem hatott rám. A lisszaboni
Gulbenkian Múzeum épp aktuális időszaki kiállítása egy
pop-art válogatás. Bekukkantottam, ha már ott voltunk, nem is a pop-art
kedvéért, hanem mert kíváncsi voltam a portugál művészek alkotásaira, akikről
keveset hallunk itthon. Úgy terveztem, csak átszaladok a termeken, és aztán,
uzsgyi, ki a Gulbenkian parkjába, ami épp oly varázslatos és otthonos, mint
anyám kertje, csak sokkal nagyobb. Telis tele van ezerféle növény- és
madárfajjal. Egy életre a szívembe zártam.
Belépve a pop-art kiállítóterébe legnagyobb meglepetésemre már az első
kép lenyűgözött, és ez a csodálat csak fokozódott. Ottfelejtettem magam. Ó, hát
ilyen volt, amikor a popkultúra még a lázadást és a változást jelentette.
Amikor a korhadt társadalmi kereteket virgoncan és pofátlan szellemességgel
megrepesztette. Friss levegőt hozott az önelégült és ásatag társadalmi normákba.
Mostanra a popkultúra lett önelégült és ásatag. Túlnőtte magát. Megkerülhetetlen.
Mert a
politikát, a társadalmat, a magánéletet a tömegkultúra konzumsablonjai
határozzák meg. Ki lehet lépni e sablonokból, de az meg normaszegésnek számít. A Gulbenkian termeiben járva rádöbbentem, milyen volt az,
amikor a popkultúra még képes volt felrázni a világot és nem csak uralni.
Gulbenkian örmény származású üzletember és filantróp volt a 20. század
első felében. Szenvedélyes műgyűjtőként ókori lelettől a Monet festményig mindent
gyűjtött. Végignéztük. Derék dolog, hogy ilyesmire költötte a tömérdek pénzét. Élete
végén Lisszabonban élt és végrendeletében egy
alapítvány létrehozásáról rendelkezett, mely a különféle
emberi kultúrák egymáshoz közel kerülését, a környezetvédelmet, a művészeteket
és az emberi szolidaritást egyaránt hivatott lett szolgálni. 2018-ból nézve
nonszensz, hogy ilyen alapítvány még létezik. Ennek az alapítványnak köszönheti
a portugál pop-art is a szárnybontását.
 |
| Gulbenkian szobra a Gulbenkian Múzeum parkjában |
A Gulbenkian Múzeumban látható szeptember 10-ig a
Post-Pop. Beyond the commonplace című pop-art kiállítás.
Angol és portugál művészek alkotásaiból válogattak az 1965 és 1975 közötti
évtizedből. Angol művek azért láthatók, mert a Gulbenkian Alapítvány jóvoltából a hatvanas
években főként Londonban tanultak a portugál képzőművészek. London volt az
európai pop-art bázisa és szellemi központja.
Allen Jones meghatározó alakja volt a londoni pop-artnak, bár ő
mindig elutasította a címkézést. A hatvanas évek konzervatív, merev bigottságát
bírálta szellemes és provokatív műveivel.
 |
| Allen Jones: Reflected man |
Bernard Cohen szintén elementáris hatást tett a portugál
képzőművészekre, tanítványai voltak, mesterüknek tekintették. Ő az absztrakt
művészet egyik apostola. A zenitjére ért pop-artot sokat bírálta, hogy üzleti
profitért és médiasikerért cserébe beáldozta pezsgő energiáit.
 |
| Bernard Cohen: Mask |
Bernard Cohen és Allen Jones felszabadító hatással volt a kisebbségi
komplexussal küzdő portugál művészekre. Nekik London a világ teteje volt, a
kortárs művészet Olümposza. A Salazar diktatúrájától senyvedő Portugália e
fiatal művészek szerint a középszerűség önelégültségében tocsogott. Cenzúra,
titkosrendőrség, sunyítás és kényelmes fotelkeresés jellemezte. Nikias Skapinakis
a hatvanas évek végén és hetvenes évek elején készült Para o Estudo da Melancolia em Portugal című sorozatában a portugál
társadalom lelki körképét festette meg. Kívülről nézve: megfejthetetlenek.
Eduardo Batarda egy igazi popkulturális ikont, a képregényt tette
alkotási terepévé frivol, gézengúz és rendkívül éles társadalomkritikával.
Később ezt a színekkel és figurákkal telezsúfolt cartoon-stílust teljesen elhagyta,
mára a legtisztább absztrakcióban hajlandó csak nézni a világra.
A kiállításon egy fekete paravánnal körbevett dobozba lépve
szembesülhettünk azzal, amiről Salazar diktatúrájában nem lehetett beszélni
(például a szexualitás) és azokkal is, akiknek nem volt megengedett a beszéd (például a
nők). A szexualitás és a nők helyzete mindig is problémát jelentett a társadalmaknak, ezért
hatalmi eszközzé, árucikké, prepubertás idétlenkedéssé vagy tiltott tartománnyá
tették. A hatvanas évek szexuális forradalma után többeknek feltűnt, hogy a nő
is ember, nem csupán a férfivágyak tárgya. Mára a szexuális forradalom
vívmányait feldolgozták a társadalmak: hatalmi eszközzé, árucikké, prepubertás
idétlenkedéssé vagy tiltott tartománnyá tették. Társadalmi szinten nehéz ezt megugrani,
elismerem, szerencsére magánemberként már kikerülhetjük a fenti csapdákat. Ez azért
komoly előrelépés.
Teresa Magalhaes nőként megtapasztalta a Salazar-korszak „család- és
nővédő” eszményeit, valamint végtelenül maradi művészetoktatását is. Beleszomorodott.
Állítólag Salazar korszakát csak az bírta jól, aki nem gondolkodott, vagy
pénzért és pozícióért mindenre képes volt. Magalhaes is a Gulbenkian Alapítvány
révén tanulhatott Londonban. A tömegkultúra termékeiből (magazinfotók,
plakátok) hozta létre gondolkodó – avagy gondolkodtató – műveit.
 |
| Teresa Magalhea: Untitled |
A portugál pop-art kiállítás megmutatta, hogy a tömegkultúra máza
mennyi minden problémát elfed és e mázas kellékek újragondolásával milyen erős
társadalomkritikát lehet megfogalmazni. Ezek a portugál művészek egy rendkívül
alantas diktatúrában a popipar felszínes eszközkészletéből válogatva kifejezték
vágyukat arra, hogy a társadalom felelős tagjának érezhessék magukat. Mert ha
nem így van, akkor lehetnénk istállóállatok is, akik egykedvűen rágják és csipegetik a
takarmányt, míg a körülöttük levőket a vágóhídra viszik, és csak akkor kezdenek
el visítani, ha rájuk kerül a sor. Ha eltűnik az egymás iránti szolidaritás, a
társadalom megszűnik társadalom lenni és egyéni nyegle túlélőkre hullik. A
társadalomtudósok még ezt az állapotot is vizsgálják, elemeznek, szembesítenek. Jobb helyeken ezért szokás első körben kiirtani, de legalábbis ellehetetleníteni, devalválni
a társadalomtudományokat. Nem kell annyit foglalkozni egymással.
 |
| Ruy Leitao |
A kiállított pop-art művek keletkezési időszakának vége 1975, mely zárókő is, művészi
reflexiókkal arra a társadalmi eseményre, hogy 1974 tavaszán Portugália úgy
döntött, hogy demokrácia lesz. Salazar ekkor már nem él, utódja tíz karommal
őrzi a diktatúrát. A kormány rögeszmésen ragaszkodott a gyarmatokhoz. Az
országban mindenki másnak már csak a múlt nyomasztó terhét jelentették. Százezernyi
portugál fiút soroztak be katonának és vittek afrikai gyarmatokra, kegyetlen
véres harcokba dobva őket. Ezrével haltak meg. Ez már sok volt a leszedált
portugál társadalomnak is. Amikor a fiát, testvérét, szerelmét viszik a biztos
halálba, vagy a biztos gyilkolásba, akkor elege lesz. 1974. április 25.
reggelén a rádióban megszólalt Zeca Afonso
Grandola, Vila Morena című dala és ez volt a jel a beavatottaknak, hogy az akció
elindult. Az akció mind egyszerűen egy katonai puccs volt, mert a tábornokoknak is
elege lett a felesleges vérontásból. A katonai puccs sehol sem túl romantikus, nem
is túl elegáns, Portugáliában azonban szerencsés fordulatot vett. Egyrészt mert
nem volt civil áldozat, nem torkolt öldöklésbe, másrészt, mert az emberek felszabadultan az utcára
tódultak, barátkoztak, virágot tűztek a katonák puskacsövébe, és máris lett egy
szegfűs forradalmuk. Kivételesen a puccsisták is betartották az ígéretüket, ami
egyáltalán nem jellemző. A hatalomátvétel után átengedték az országot a
demokratikus átalakulásnak. Ilyen pillanat ritkán van a történelemben: szabadságot kivívni virágokkal és vér nélkül. Na jó, kellett hozzá egy regiment
állig felfegyverzett és fegyelmezett katona. Népmesei fordulattal szólva, a
portugálok azóta is élnek demokratikus melankóliában, amíg meg nem halnak.
A szegfűs forradalom mindmáig fontos és megbecsült történelmi pillanat
a portugálok szemében. Ez a pop-art kiállításon is szembeötlő volt. Nikas Skapinakis
görög apa és portugál anya gyermeke. Úgy alakult, hogy a demokratikus
átalakulás Görögországban és Portugáliában is 1974-ben köszöntött be. Ennek
állít emléket Skapinakis hatalmas festménye.
 |
| Nikas Skapinakis: Delacroix április 25-én Athénban |
A kiállítótér egyik diszkrét sarkában levő kicsiny kép megmutat
mindent, amit a szegfűs forradalom jelentett a diktatúra nyomasztó légköréből
kiszabaduló országnak. A kép alkotója, Hein Semke, német képzőművész volt, de hosszú
életét Portugáliában élte le. A forradalomról a hősiesség, áldozat, diadal szavak
jutnak eszünkbe, nincs benne meghittség, inkább grandiózus. Hein
Semke képe egészen más. Én még ilyen bensőséges, szép harmóniában sosem láttam egy
történelmi-társadalmi eseményt ábrázolni. A portugálok kiismerhetetlenek, és
még az is lehet, hogy a szegfűs forradalom nekik nem csupán egy történelmi dátum, hanem szeretettel dédelgetett magánügyük.
 |
| Hein Semke: 1974. április 25. |
