Fénybarlang álmodói

Írta: Bikassygergel

Jónás junior vagyok, a Fénybarlang segéd-mozigépésze. Itt születtem, és itt nőttem fel a föld alatt. Azelőtt Elza mozigépész vetített, most, amióta elment, én vetítek. Jónás, aki 2025-ben lesz huszonöt éves.

2019 ősze van, de ez számunkra csak üres és tartalmatlan naptári adat. Fönt biztos fontosabb dátum. Kint, a fölöttünk levő világban vajon milyen lehet az élet? Csak annyit tudunk róla, hogy repülőgépek járőröznek minden város felett és minden percben légiriadó-gyakorlatokra riasztják az embereket. Nekünk itt lent, a Fénybarlangban mindegy. Olyan a világ, amilyennek mi akarjuk, mi ugyanis filmekből ismerjük. Érdekes a világ.

Elza mozigépészt, aki megtalált és felnevelt itt a Fénybarlangban, egy nap behívták „fenti szolgálatra”. Elvitték valami fenti moziba színesfilm-vetítőnek, vagy az épülő katonai Hold-bázisra, mert csak ő tud fekete-fehér szalagot vetíteni hagyományos gépen. Nincs is több hagyományos gép. Amióta a múzeumban megrongálták, ott sincs, csak itt nálunk a Fénybarlangban meg a Hold-bázison. (Gyanítom, ott rosszban sántikálnak, tán a régi kópiák megváltoztatásán.)

Mikor megkezdődött az Örök Háború, a Barlang mozit ünnepélyesen Fénybarlangnak neveztük el, és levonultunk a mélyébe. A múlt század vége felé a szüleink nagyon szerették az Örökmozgót, de arra már senki nem emlékszik, hogy valamikor, még régebben, itt a Barlang moziban volt a Filmmúzeum. A Fénybarlangot mi úgy alapítottuk, hogy legyen benne jó sok kisterem. Aztán egyre lejjebb kényszerültünk, a katonai parancsnokság nemcsak beköltözött, de terjeszkedett is. Lebontották a Szörény Rezső-termet, a Tarr Béla-termet, a Fehér György- és a Jeles András-termet. Most már csak egy terem a miénk, itt vetítünk fekete-fehér filmeket.

Egyre gyakrabban jön le inspekciózni a Producer és Forgalmazó a Fénybarlang átalakításának tervével. Amikor Elza mozigépészt behívták, azért jött, hogy ellenőrizze Elza vetítési naplóját és munkatervét. Elza rám bízta feljegyzéseit, én meg jól elrejtettem őket egy John Cassavetes nevű rendező Arcok című filmjének dobozaiba. A Producer úgy utálja ezt a rendezőt, hogy hozzá sem nyúlna a dobozokhoz. Egyszer majd elrendeli a megsemmisítésüket, akkor Elza feljegyzéseit át fogom rakni a Sátántangó dobozaiba.

John Cassavetes: Arcok

Elza ilyeneket jegyzett fel a füzetébe: „A fény hátba támadja a sötétséget.” (Godard), „Előretolt fényőrség” (Grunwalsky). Godard és Grunwalsky tekercseit már rég elrejtettük a Producer elől. Lehet, hogy sohasem hallott róluk, de nem árt az óvatosság. Wendersről például hallott, mert egyik látogatásakor ordítozni kezdett: „Valami cselekményt, valami sztorit, az istenért, és nem fekete-fehérben, mert lövök!” Kesztyűt húzott, és elvitte A dolgok állása tekercseit.

Wim Wenders: A dolgok állása

Állítólag Párizsban, a Louvre-piramis alatt, ahonnan átjárás van az egykori Beaubourg mélygarázsaiba, működik még egy olyan vetítő, mint a Fénybarlang, persze, ez csak kósza hír, senki sem ellenőrizte. Az biztos, hogy itt Budapesten mi még létezünk. Az előadások nem szerepelnek a hivatalos moziműsorban, reklámunk nincs, kritikát nem írnak a programjainkról, de a bérletesek jöhetnek. A „Fénybarlang bérletesei” – állatóvodaként, kuriózumként tartanak bennünket számon. Lesz idő, hogy turistacsoportokat vezetnek ide, a föld alá, nyilván gázálarcban.

A fekete-fehér film ma a legnagyobb devianciának számít. A Producer doktor szerint az a helyzet, hogy aki sok fekete-fehér filmet néz, az színesben álmodik, s ez roppant veszélyes lehet. Hogy miért, nem fejtette ki. A színes filmek nézői nem álmodnak, ez orvosi, biológiai tény, még ha az okát a tudósok gondosan titkolják is.

Tarr Béla: Sátántangó

Az a hír terjed, hogy jövőre, 2020-tól a celluloidtekercseket mind elszállítják. Elza mozigépész feljegyzéseinek hála, az idei, a 2019-es programot még a celluloidfilmből tudtam összeállítani. Nem hiszem, hogy engedélyezni fogják. A tervem: „Kilencessel a filmművészetben.”

Mondanom sem kell, hogy a Forgalmazó élesen ellenzi a vetítési tervet. Mielőtt távozott volna, hirtelen visszafordult a lift ajtajából: „Nézze, barátom, vajon mi ez a kilences bűvölet, azt hitte nem figyelek fel rá? Negyedszázados jubileumokat szoktak megünnepelni. Ezért nagy a gyanúm, hogy valami célzás lappang itt, utalás 1994 tájára, az utolsó forgalmazott fekete-fehér filmekre, Az én XX. századom, Sátántangó, Woyczek ilyesmi.”

Enyedi Ildikó: Az én XX. századom

Fehér György még '97-ben is forgatott fekete-fehérben, mondtam. „Ki az a Fehér György? Ja, akinek most vettük le a nevét a kisterem bejárata fölül? Különcök mindig voltak, és ma is megadjuk nekik a jogot, hogy saját pénzükből különcködhessenek.”

Elza mozigépész titkos feljegyzéseiben olvasom, hogy a Szamuráj rendezője, Melville megjósolta: 2025 körül szűnik meg a hagyományosan értett film gyártása, akkor már ölni sem kell.

Jónás vagyok, aki 2025-ben lesz huszonöt éves.

Szun Vu-kung szeme

Írta: Inkabringa

Javaslom, ne csak az abszurd kis hazánkban ránk erőltetett szemellenzős perspektívából, hanem egy másik nézőpontból is vizsgáljuk meg a ’migráció’ szót. Van ennek egy világszerte megfigyelhető válfaja, ezt a társadalomtudományi szakirodalom úgy hívja, hogy ’szabadidős migráció’, hétköznapi nyelven ’turizmus’. A „turizmus egy olyan interszektorális jelenség, amelynek lényegi elemét az egyén élményszerzéssel és szolgáltatások igénybevételével együtt járó környezetváltozása képezi”. Nos, ez korrekt definíció. 

Magunk között bevallhatjuk, hogy ha van a sáskajáráshoz hasonlítható megjelenési formája a migrációnak, a turizmus mindenképp az. Mert ahogy egy turista tud csörtetni, úgy nem tud más senki. És ezért bizony Európa, Észak-Amerika és a világ egyéb tehetősebb pontjain fellelhető országok (pl. Japán), nagyjából a Föld lakosságának 20%-a a felelős. A szabadidős migrációnak gazdag antropológiai szakirodalma van és most ennek jegyzékét kellene közreadnom, de nem teszem, mert ugyan ki olvas ebben az országban társadalomtudományi tanulmányokat?

Jól ismert turizmuskutatói fogalom a 4S (sun, sand, sea, sex), amely a napfényhiányos országok tehetős lakóit csábítja a napfényben gazdag, ám egyéb tekintetben rendkívül szegény országokba. Ez a leginkább elterjedt célja a turizmusnak. Süssön a nap, de ne legyen túl meleg, hullámozzon a tenger, de ne háborogjon, a bennszülötteket meg lehetőleg távirányítóval lehessen szabályozni, hogy óhajtjuk-e őket megtekinteni saját életközegükben, vagy beérjük azzal, ha a helyi nyomortól leválasztott luxus turistagettónkban kiszolgálnak minket. Japánban már külön szolgáltatói szektor alapult az Ausztráliába és Hawaira irányuló golfturizmusra. Gondolnánk, hogy a golfhoz elég egy nagy zöld gyep, de a társadalmi státusz szempontjából nem mindegy, hogy az hol van.

A turisták pénzért élményt szereznek, és a bolygó legkülönbözőbb pontjain bukkannak fel. Van, ahol már elviselhetetlen a hömpölygésük. Velencének bevallottan elege van a turistákból. Az Akropolisz kövei úgy elkoptak, annyira csúsznak, hogy a dupla Axelt is gyakorolhatnánk egy műkorcsolya versenyre. A Machu Picchun már tilos enni, inni, szelfizni és még menni sem akármikor és akármiben lehet, mert a napi több ezer turista néhány év alatt több kárt tett benne, mint a megelőző hosszú évszázadok. Az inkák ősi szentélyének addig volt jó, amíg a dzsungel bújtatta.

Kínos, hogy a világ jól szituált, civilizált fertálya teleszemeteli, letapossa, letöri, szétrúgja, felzabálja az anyatermészet és az emberi kultúra csodáit. Igazi barbár hordaként képesek viselkedni a turistává váló cizellált civilizáltak, a szabadidős migránsok. Miközben az is igaz, hogy a pénzük nagyon is jól jön a világ szegényebb 80%-ának, mert jóformán nincs is más bevételük sok helyen, mint hogy tűrik és szolgálják a turisták mohó trappolását. Félreértés ne essék, az utazás nagyon jó dolog. Jó, hogy láthatjuk ezt a szép bolygót és azt is, hogy az ember milyen gyönyörű csodákat képes teremteni. A turizmus tehát jó, de a tömegessé válása sok gondot okoz. Ha okosan és a helyi viszonyokhoz, a helyiek kedvére téve űzzük, kölcsönös épülésünkre szolgálhat, ellenkező esetben a vandál pusztító kategóriájába kerülünk. 

„Szép az, amit szépen csinálnak, és rút, amit rútul” – Platónnak ez a mondata az élet minden területére érvényes, még a turizmusra is. Úgy utazni, hogy egy madárkányi lábnyomot hagyjunk csak magunk után és ne füstölgő romhalmazokat. Weöres Sándor írta, „a madár elszáll, a gally utána kiegyenesül”: úgy hiszem, turistaként, utazóként, sőt emberként is, csakis így, ilyen szép szelíden érdemes élni.

Ez az ország a teljes abnormalitásba süllyedt, de úgy érzem, az egész kontinenssel van valami baj. Európának mindig volt egy fennhéjázó, finnyáskodó, élveteg jellemvonása. Csakhogy volt Szókratésze és Voltaire-e is, és még sok más csodája: a széles látókörű, invenciózus gondolkodásra való hajlama. A 21. századi Európa a világ egyik legkényelmesebb helye, de egyelőre csak a fennhéjázó, finnyáskodó, élveteg oldalát mutatja, Szókratész és Voltaire nélkül. Szerencsére vannak olyanok, akikben érzem, hogy törekszenek valami jobbra, teljesebbre, nem érik be a konzumsablonokkal. Ez végtelenül megnyugtat és bizalmat ad. Talán nem habzsoltuk fel minden európai hagyományunkat.

A svéd Négyzet című film sok tekintetben rezonált a fenti kétségeimre. Nemrég voltam egy kiállításmegnyitón, egy igazi underground helyen, messze a kirakatba tett honi közízléstől. Nem volt megnyitó beszéd, de létráról aranyszínű konfettit szórtak a belépők fejére és mindenkinek jutott egy pohár bor. A kiállítótérben a fehér papírvászonra vágott ujjnyi résen benézve egy majomfejet látunk, a szeme helyén tükörlap. Ha belenézünk, a saját szemünk néz vissza a majomfejből. Nagyon mulatságos. Utalás ez a 16. században megírt kínai Majomkirályra, akinek a történet szerint egy bölcs a Szun Vu-kung nevet adta, vagyis ’A Világ Hiúságára Ráébredt Majom’. Ebbe a tükörbe az országnak, Európának és a világ jólétben élő 20%-ának is bele kellene nézni. Legalább az öniróniánkat ne veszítsük el.

Néha úgy érzem, nem csak az országtól, hanem a kontinenstől is el kellene kicsit távolodni. Kézenfekvő lenne Izland, ami már nem a masszív Európa, de nem is a világ végén van. Akik jártak ott, azt mondják, gyönyörű ország. Ott élnék, távol a hazám és Európa zajától, amíg össze nem fagyok a hidegben és hasra nem esek a sötétben. Vagy az Andok. Ahol a fehér euro-atlanti turisták az indiánokkal cipeltetik a csomagjaikat és olykor saját magukat is. Ha az Andokban egy kecsua olyan szemmel nézne rám, ahogy egy turistára szokott, a Föld magmájáig süllyednék a szégyentől. Ez az egyetlen hely, ahova semmiképp sem mennék turistaként. Mi más is lehetnék én az Andokban? Egy fehér európai migráns.