Írta: BikassyGergely
Két rövid részlet készülő regényemből, melynek jelenlegi címe: 1971.
Párizsi rémálom
- Neked vannak rémálmaid? - kérdezte egyszer Évi Pammertől. - Vagy voltak?
Épp a Libegőhöz indultak, szép idő volt.
- Olyan szabályos rémálmom, üldözéses, ilyenre, kevés volt ilyen, alig emlékszem - mondta Pammer. - Inkább zavarosakra. Pályaudvar, vagy villamos végállomás, elkéstem, mert vissza kell rohannom valami elveszett csomagért. Nem találom a csomagot. És közben elindul a vonat, ilyesmi. Ezek elég gyakran, de halálfélelem nincs benne, velőtrázó rémség nincs.
A Libegőnél sorba kellett állniuk. Pammer folytatja.
- Bevallom, régen azért voltak visszatérő rémálmaim, elég ritkán, üldözés, meg a legrosszabb, hogy gyilkos vagyok… de ez régen. Majd elmondom máskor. Ami elég furcsa, hogy nekem igazán rossz álmom, ezeknél is rosszabb, Párizsban volt, amikor kint maradtam… igen, azóta sem tudom elfelejteni, hogy mikor kint voltam Párizsban, egyszer azt álmodtam, hogy megint Pesten vagyok, és rémülten rájövök, hogy hazamentem Párizsból, és most már nem tudok visszajutni Párizsba, és végleg otthon maradok Magyarországon… Iszonyúan belém hasított, hogy megint visszamentem, zokogtam álmomban, úgy ébredtem fel egy nyomorult párizsi padlászobában, és csak lassan múlt az iszonyú fájdalmam, amíg nagyon lassan magamhoz tértem, mint valami egész lassú fény… hogy mégis kint, mégis Párizsban vagyok… remegtem a lassú örömtől… hát nem is tudom... de mégis tudom... ez volt a legszörnyűbb… amikor azt álmodtam, hogy nem mertem ott maradni.
Adieu, Philippine
Valahol Csepel után, talán Halásztelek a neve, ott van filmklubja. Pammert motorral viszik a művházba, mert lekéste a buszt. A művház munkatársa véletlenül megismerte a Körtéren ácsorgó Pammert. Először ül motoron, halálfélelem és fatalista közöny birkózik benne, Inge, pulóvere átizzad, csurom vizesen töpreng a motoron kapaszkodva. Kárász Évit és Szél Erikát várta sokáig a végállomáson, akik megigérték, hogy „talán“ elkísérik a halásztelki filmklubba. Vizes filmklubja lesz.
Adieu, Philippine. Ezt ő fedezte fel magának még Párizsban, amikor a 14. kerületben betévedt egy kis moziba, ahol rajta kívül vagy tízen ültek, rongált, fekete-fehér kópia, a filmről és rendezőjéről senki sem tudott, és semmi írást, kritikát nem talált, hiába szedte össze a metró szemeteseibe dobott lapokat, de a belvárosi kis művészmozikban is már mást játszottak, régi franciát, régi amerikai westernt, Buster Keaton is volt ott, meg Truffaut, Godard, szerette, ismerte ezeket, legalább annyira, mint ott a közönség, de az Adieu Philippine, arról sehol semmit nem talált… szórólapot, szöveget se képet, semmit. Elment másnap este is a kis mozihoz a 14. kerületben, a Denfert-Rochereau közelében, de műsorváltozás, és sehol a tegnapi film, sehol újságokban és lexikonokban sehol már az Adieu Philippine...
Azóta nem látta, csak többet gondolt a filmre, mint a Homok asszonyán kívül bárkire. Philippine, az nem egy lány, hanem egyenesen kettő, mint a mesében: két jó barátnő, néha albérletben laknak, néha otthon. Párnacsata: nem húsz, még csak tizennyolc évesek, néha nagyon kicsi-kicsit a szülőkkel is veszekednek. Röpül a párna, vihognak a lányok. A szürke Párizs vidáman szürke lányai, kis lakás, kis semmi, kis jelen, homályos jövő. Ha nem lenne ez a film, amiben ők a főszereplők, rosszabb volna: a film nélkül sötétlő homály a jövőjük. Így, hogy Pammer szeme elé kerültek egy filmben, és ott is maradtak, megvan a jövőjük, ez sem fényes, de jobb, mint Pammer nélkül.
Eltelt azóta négy év. Pammer most motoron robog feléjük Halásztelekre, ott vannak. Eléggé elfelejtette Párizs óta a filmet, egy biztos, nagyon sokat nevetnek benne a lányok. Néha sírnak, kicsit veszekednek, de sokat nevetnek.
Legalább ő is, csak egyetlen egyszer fuldokolva nevetett volna Évivel, vagy Erikával!
 |
| Adieu Philippine (1963) rendező: Jacques Rozier |
