Csavargás Dél-Amerikában

Írta: Inkabringa


A hagyományok szerint június első vasárnapján kis hazánkban Dél-Amerikára gondolunk. Ha pedig még nem létezik ilyen hagyomány, akkor épp ideje megteremteni.

Úgyhogy a mai napon Dél-Amerika körül járnak a gondolataink. Tudományos konferencia majd jövőre lesz, most inkább csavarogjunk kicsit.

Dél-Amerika rendkívül izgalmas földrész, bizonyára az egy főre eső GDP alakulása szempontjából is, de ami igazán érdekes benne a zagyva-kevert sokfélesége.

   

Ennek a földrésznek ritmusa van, az egyszer biztos. Nem is akármilyen. 

Mielőtt nekivágunk, azért ismételjük át még egyszer a Dél-Amerikával kapcsolatos sztereotípiáinkat. A legtalálóbb összegzést a kolumbiai Gabriel Garcia Marquez fogalmazta meg:

„Az európaiak szemében Dél-Amerika egy bajszos, gitáros meg revolveres ember.”

Kezdjük a csavargást Brazíliával. Hatalmas ország, lakják is sokan, sokféleképpen.

Amikor az argentin bíborost Ferenc pápává választották egész Dél-Amerika ünnepelt. Annak ellenére, hogy a saját bíborosukat várták a pápai trónra, a brazilok öröme mégis őszinte volt. Azt azért hozzátették a csalódást esdve kereső szenzációéhes újságíróknak, hogy nem bánják, ha a pápa argentin. Mert Isten brazil!

Na ja, ide születni kell.

Boglár Lajos, aki kiváló volt tudósnak, tanárnak és embernek is, negyven évig kutatta a dél-amerikai indiánok életét. Zseniális volt és példaadó.

Boglár Lajos

Magyar szülők gyermekeként Brazíliában született és nőtt fel. Egy interjúban egyszer azt nyilatkozta, hogy a feje európai, de a szíve brazil.

Brazíliában még mindmáig élnek őslakos indián törzsek elszórtan, főként az esőerdők védettségében, bár a modern világ már oda is benyomult. Manapság a dzsungel mélyén is van egy Coca-Cola automata.

Van azonban egy másik hatalmas ország Dél-Amerikában, Argentína, ahol már valóban alig élnek őslakos indiánok. Számukat körülbelül fél százalékra teszik. Ez már szinte udvariasságból számon tartott arány. Főként a mapuche nyelvcsaládba tartozó indián törzsek és kecsuák alkotják ezt a fél százalékot.

Néhány százalékra tehető a meszticek aránya (indiánok és európaiak keveredése).

Argentínában bennszülöttnek már az európaiak számítanak, főként a spanyolok és olaszok, de jelentős számban élnek itt németek, angolok és más európai nációk is. A kontinensen itt van a második legnagyobb magyar népesség és a walesiek saját hazájukon kívül itt tömörülnek a legnagyobb számban.

Indiánok nincsenek itt már sajnos, de Argentína mégis dél-amerikai ország. Még a tangót is átfaragták. Buenos Aires utcáin gyakoriak az utcai táncosok.  Ilyet láthat, aki leugrik egy újságért. Nem épp halvérű mutatvány.

Az Andokban azonban mind a mai napig jelentős számban élnek őslakos indiánok. Az egykori Inka birodalom leszármazottai még őrzik nyelvüket és kultúrájukat, még ha a meglehetősen durva európai beavatkozások az évszázadok alatt módosították is.

Ecuador, Peru és Bolívia az Andok országai, és egyben az inkák örökösei. Kecsuák és aymarák (ők főként Bolíviában élnek) alkotják ezt a különlegesen érdekes és izgalmas népességet.

A 16. századi európai hódításokat követően a konkvisztádorok évszázadokon keresztül semmibe vették az itt élők kultúráját. Isten ellenesnek, vadnak és megvetettnek tartották. Két lábbal tiporták, a szó szoros értelemben tűzzel-vassal irtották. Az indiánokat emberszámba se vették.

Később ez a hozzáállás változott, a letelepült európai népesség keveredni kezdett az őslakos indiánokkal, elindult egy mára már általánossá vált meszticizálódás. Ez a kultúra minden területére rányomta a bélyegét, így a zenére is.

A hagyományos inka zene és tánc rituális volt. Szinte hetente tartottak egy ünnepséget, ahol a hagyományokat, hiedelmeket átadták az utódoknak a zene és a tánc segítségével. A hegyi népekre jellemző kevés szavú zárkózottság miatt a történeteiket, érzelmeiket zenében és táncban fejezték ki.

Fő hangszereik a dob, furulya és a pánsíp volt, és ezeknek számtalan változata. A meszticizálódás eredménye a húros hangszerek megjelenése.

Az Andok hegyláncaiban északról délre haladva fokozatosan hidegebb hőmérséklet és egyre gyérülő növényzet jellemző. Ez megmutatkozik a zenében is.

Ecuador még buja erdőségekkel borított hegyvidéken terül el, a zenéjük is pergőbb, ritmusosabb.

Az andoki Magasföldön (Altiplano) már jóval hűvösebb van és szikárabb a növényzet. Ezért a zene is fenségesebb, ünnepélyesebb, lassabb.

Tekintsünk most el az El contor pasa trilliónyi feldolgozásától és a pánsípon előadott Verdi operarészletektől.

Az Európában élő dél-amerikai utcazenészek egy mixét adják az andoki zenevilágnak. Ecuador, Peru, Bolívia és a mesztic kultúra keveréke ez. Ami egyáltalán nem baj, egy sajátos andoki zenét alkottak Európában.

A hagyományos rítusokhoz köthető zenék és táncok közül többeket tiltott és üldözött az európai térhódítás. Pogánynak, eretnek tartották. Pedig mély és áhítatos vallási rítusok voltak ezek, csak nem a keresztény felfogásnak megfelelően.

Ilyen például a tinku, ami a táncban való aktív részvétellel fejezte ki az égiek iránti tiszteletet.

Ahogy minden nép kultúrájában, úgy az andoki hagyományokban is fontos szerepe van a mindennapi munka dramatizálásának és a jó termésért, bőséges állatszaporulatért végzett rituális szertartásoknak.

A llamerada például a lámapásztorok hagyományos táncos szertartása.

Csavargásunk végén vessünk egy tiszteletteljes pillantást a Tűzföldre. Az egyik legzordonabb része a Földnek, szeles, viharos vidék, de emberek itt is éltek, ilyenek voltak a yamana és a selknam indiánok. A természettel még meg is küzdöttek valahogy, de az európai hódítás felőrölte az itt élő népességet.

yamanák

„A tűzföldi indiánok kiirtása a hódítások legkegyetlenebb fejezetei közé tartozik. Itt a különböző kultúrák találkozásakor létrejövő átalakulás helyett mind kulturális, mind pedig biológiai értelemben a megsemmisülés következett.” (A Föld országai. A világ népei. 1965. 1019. o.)

A tűzföldi indiánoknak nem voltak hangszereik, rítusaikat énekhanggal kísérték. Kevés töredék maradt fenn tőlük, amit próbálnak különféle módon megőrizni, feldolgozni. Érdemes belehallgatnia még annak is, aki csak a dolby surround hangzást tekinti zenének.

Csak ábránd?

Írta: Inkabringa

Mindig vannak olyanok, akik szeretnének változtatni a világon, hogy azok is jól érezhessék benne magukat, akiknek amúgy csak a kiszolgáltatottság tűrése marad. A világot azonban nehéz megváltoztatni, mert olyan ellenerők dolgoznak a fennálló rend, szemlélet megtartásáért, amelyek az ilyesféle próbálkozásokat gyakorta az idealizmus és az ábrándozás ketrecébe zárják.

Mégis érdemes megpróbálni, mert ha van egyetlen pozitív példa, akkor esély van rá, hogy valahol, valamikor újból sikerülhet. Amire van példa, az már nem lehet példátlan. Az ábránd valóra válhat. A reményt és méltóságot vesztett közösségek felemelésére pedig van egy nemes precedens az Andok magasföldjéről.

Van egy falu Peruban, néhány száz kilométerre Limától, és több ezer méterrel a tengerszint fölött, ahol kecsua indiánok élnek. A falu neve Vicos, és a 20. század közepéig az itt élő kb. 1700 ember teljes elzártságban, kilátástalanságban és kiszolgáltatottságban tengette mindennapjait. Peruban nagy számban éltek, és élnek a mai napig, őslakos indiánok (főként kecsuák), de a politikai-gazdasági irányítás a latino (spanyol eredetű/nyelvű)  réteg kezében volt.

A településhez 30 ezer hektár földterület tartozott, aminek azonban alig 10%-át művelték, további 6-7000 hektárt legeltetésre használtak. A fennmaradó kétharmad semmilyen módon nem hasznosult. Vicos egy hacienda volt, vagyis hűbérbirtok, a Huares-i Népjóléti Tanács magántulajdonát képezte. A Tanács 5-10 éves időtartamokra licit alapján bérbe adta a területet és a befolyt összeget a térség egyetlen kórházának a fenntartására fordította. Ebben nincs is semmi kivetnivaló. Abban már annál inkább, hogy a haciendán dolgozó emberek és azok családjai a lehető legdurvább életkörülmények között éltek. Az általuk megszerzett bevételt ugyan jótékonyságra fordították (persze jelentős kiadástól kímélve meg az állami büdzsét), de az ott élők egészségügyi, mentális és materiális viszonyaival senki nem törődött. Nemhogy kihasználták volna a kórház egészségügyi szolgáltatásait, jóformán még azt sem tudták, hogy egyáltalán létezik ilyen intézmény.

Történt pedig, hogy az USA New York államában található Cornell Egyetemen (nagy múltú, magán fenntartású kutatóegyetem) kulturális antropológusként végzett egy perui fiatalember, Mario C. Vazques. Úgy döntött, hogy hazatér és az Andokban fogja kamatoztatni a tudását. Helyismerete, nyelvtudása (a kecsua nyelvet is bírta) segítette a tájékozódásban és hamarosan rátalált Vicosra. Az 1940-es évek végén egy nagy vízgát építése volt tervben ezen a területen, ami alapjaiban változtatta volna meg az ott élők életét. Vazques tehát egy ún. „before-after” kutatásba kezdett 1949-ben, hogy felmérje az itt élő közösség életviszonyait a gát építése előtt és azt követően. Klasszikus antropológiai módszerekkel szisztematikusan és minden területre kiterjedően feltérképezte a falu körülményeit. A kutatás „before” része tehát precízen teljesült. Az „after” rész viszont elmaradt, mert a hatalom úgy döntött, hogy mégsem építi meg a gátat. A kutatási eredmények azonban nem mentek veszendőbe, sőt, az alkalmazott antropológia egyik legeredményesebb vállalkozásának vált az alapjává.

A Cornell Egyetemen a II. világháborút követően indult meg az alkalmazott antropológiai képzés, Allen Holmberg professzor vezetésével. Holmberg szerint vannak univerzális emberi értékek, melyekhez a hozzáférést mindenki számára biztosítani kell. Ilyen például az egészség, a jólét (nem pusztán anyagi értelemben), a tisztelet, megbecsültség, a készségek, tudás birtoklása, az önrendelkezés. Univerzális értékek, de sajnos tudjuk, hogy csöppet sem magától értetődően jut hozzá mindenki.

Vazques alapkutatása felkeltette Holmberg figyelmét és aktívan részt vett a terepmunkában. A konklúziójuk kétségbeejtő volt. A falu lakosai a teljes kiszolgáltatottság állapotában éltek. A hét minden napján dolgoztak, ebből négy napot ingyen (ezt hívják robotnak), a fennmaradó három napra kaptak ugyan csekély fizetséget, de még ebből is tizedet kellett fizetniük. A mindenkori bérlő kinevezett a terület élére egy patrónt, aki gyakorlatilag élet és halál ura volt. A patrón további munkafelügyelőket jelölt ki (természetesen a latino rétegből), akik száz vagy még több munkás ügyeivel foglalkoztak. Természetesen nem a munkakörülmények javítása volt a feladatuk, hanem a patrón utasításainak kíméletlen végrehajtása.

Létezett egy döntéshozó tanács is, amiben ugyan kecsuák is lehettek, de csak azok, akiket a patrón kijelölt. A tanács jogköre tulajdonképp a végrehajtásra korlátozódott: a ceremoniális események megszervezésében vettek részt, a munkaszervezés alsóbb fokaiban és a büntetés végrehajtásban. Az ítéleteket természetesen a patrón hozta, ami a nyilvános megszégyenítéstől a korbácsolásig és azon is túl terjedt.

A kecsua lakosságnak semmi joga nem volt, ámde a kötelességek felőrölték az életüket. Kevés, szinte nem is létező jövedelmük miatt nemhogy előrelépni tudtak volna, hanem a meglévő életviszonyaikat sem tudták karbantartani. Ablaktalan, döngölt padlójú vályogházakban éltek sűrűn összezárva. A szellőztetés hiánya miatt állandóak voltak a fertőző betegségek, a rossz táplálkozás miatt (a lakosság kétharmada gyakorlatilag éhezett) a bélrendszeri és egyéb egészségügyi problémák.

A társadalmi hátrányukat növelte, hogy az iskoláztatás, szakmák, készségek elsajátítása egyáltalán nem szerepelt a patrónok tervei között. A falu kecsua lakosságának mindössze 2%-a beszélt spanyolul és közülük szinte senki nem tudott írni-olvasni. Ez a teljes kiszolgáltatottság.

Az alapkutatás eredményeit áttekintve Holmberg és munkatársai arra jutottak, hogy a teljes önfelszámolás vár belátható időn belül az itt élőkre, ha nem kapnak segítséget. Kidolgoztak tehát egy tervet, melyhez a Cornell Egyetemtől a szükséges anyagi és erkölcsi támogatást megkapták. Így aztán a terület következő bérlője a Cornell Egyetem lett, a patrón pedig Allen Holmberg.

Holmberg első intézkedése volt, hogy eltörölte a robotot, bevezetett heti pihenőnapokat és minden munkanapért tisztes fizetés járt. Már ezzel jelentősen javultak a kecsuák életkörülményei, hiszen nagyobb jövedelemhez jutottak és volt idejük pihenésre.

Holmberg a patrón intézményét felszámolta és teljesen új alapokra helyezte a falu irányítását. Közösségi tanácsot hívott össze és jelentősen megnövelte a munkafelügyelők létszámát, akik innentől 30-40 fős csoportok munkáját irányították, így jobban tudtak figyelni a munkásokra. A figyelem pedig azért is növekedett, mert nem Holmberg  jelölte ki a munkafelügyelőket, hanem választás útján maga a közösség. Innentől kecsua is lehetett munkafelügyelő. 

Az első öt évben Holmberg és munkatársai mindent megtettek, hogy a kecsuák életkörülményei javuljanak (lakhatás, egészségügy, táplálkozás). Bevezették a rendszeres oktatást a gyerekek és a felnőttek körében is, így az évek alatt a spanyolul beszélők aránya 60% fölé nőtt. Gondot fordítottak arra, hogy olyan szakmákat, készségeket tanuljanak meg, amit a mindennapjaikban azonnal tudnak hasznosítani (pl. kőműves mesterség, varrás). A Cornell Egyetem támogatásával közgazdászok és agrár szakemberek segítettek abban, hogy a korábbi fáradtságos, de kevés jövedelmet hozó termelés helyett egy prosperáló gazdálkodást tudjanak bevezetni. Holmberg mikrohitelekhez juttatta a kecsuákat és ők az évek alatt megtanultak gazdálkodni és kereskedni. 

Holmberg igyekezett a kecsuákat ráébreszteni arra, hogy az önrendelkezés joga mennyire fontos a saját és utódaik jövője szempontjából. A gazdálkodás, kereskedés és a közösség ügyeinek intézésébe folyamatosan és egyre szélesebb körben vonta be őket. Az évek alatt a kecsuák megtanultak a maguk urai lenni: tervezni és dönteni.

A bérleti jog lejártához közeledve Holmberg megkérdezte a kecsuákat, hogy mit szeretnének a leginkább elérni. Addigra már egy gazdálkodásban és kereskedésben képzett, a saját ügyeit intézni tudó közösséggel állt szemben. A falu döntése egyértelmű volt. Nem akarnak többé haciendán dolgozni, sajátjuknak szeretnék a földet ismét. A Cornell Egyetem vállalta a költségeket és a Népjóléti Tanácstól árajánlatot kért a földterület megvásárlására. A Tanács viszont nem akarta a kezéből kiengedni a területet, de ugyanakkor az Egyesült Államok egyetemével sem akart ujjat húzni.

Találtak ezért egy köztes megoldást: a területet tízszeres áron ajánlották megvételre. Ezzel elkezdődött egy évekig tartó alkudozás, amiben Holmberg és munkatársai végig kitartottak a falu közösségének döntése mellett. Sem a kecsuákat, sem Holmbergéket nem tudták eltéríteni a szándékuktól, pedig bőven voltak nemtelen eszközök is a meggyőzés oldalán. Támadások, fenyegetések kísérték ezt a hosszú alkudozást. Végül a Cornell Egyetem megegyezett a perui hatóságokkal és a földterületet „csak” ötszörös áron megvásárolta, majd azonnal továbbadományozta Vicos közösségének.

A föld, amit annyi verítékkel, gyötrelemmel, nélkülözéssel és reménytelenséggel műveltek a megelőző nemzedékek, az 1960-as évek második felére végre az ott élők kezébe került. A falu a saját lábára állt. Holmberg és munkatársai tanácsokkal továbbra is segítették a közösséget, de az irányítás, a tervezés és döntés már az ő kezükben volt.

A kísérlet, hogy egy eltiport, emberszámba nem vett csoportot egy élhető és jövőképpel rendelkező, tevékeny és jogait érvényesíteni képes közösséggé tegyék, sikerült.

Vicos ma is aktív ökogazdálkodást folytat, részt vesz a kereskedelemben, az idegenforgalomban. A falu közössége viszi az ügyeket. Élnek a maguk erejéből, a saját munkájukból, a saját érdekeik szerint. Talpra álltak és magukra találtak.

Megtört és önrendelkezési képességük hiányában kiszolgáltatott csoportok most is vannak mindenhol a világban. Nekik, akkor és ott sikerült.