Kurtág, a százéves tölgyfa

Írta: Inkabringa

Kurtág egyszer egy interjúban azt mondta, tízévesen úgy gondolta, a tangók mind egyediek, a klasszikus zene meg mind egyforma. Kilencven évvel később nem is kérdés, hogy Kurtág a klasszikus zene európai évszázadait foglalja magába sokszínű egyediségében. Mérhetetlen nagy ajándék ez nekünk, egyszerű földi hallgatóknak. Ha valakitől, tőle megtanulhatjuk, milyen nehéz és milyen szép kaland zenét hallgatni.

100 éves Kurtág György. „Térdet s fejet neki hajték…” Mindig ez a régi magyar verssor jut róla eszembe. És persze az a másik régi magyar verssor is, amit általa tanultunk újra mi, a 20. és 21. század gyermekei: „Virág az ember”.

Egykoron a Játékok finom-groteszk-szellemdús darabjain keresztül jutottam el hozzá. A zenéje hatalmas, terebélyes tölgyfává nőtt bennem. Alig mertem megmászni ágait, szédültem magasában, nem bírtam átkarolni törzsét, de mindig színes, lebegő, izgalmasan susogó, védelmező lombkoronát borított felém. Vonzott, érdekelt, pedig az alsó ágaihoz is alig értem fel. Kurtág által többet tudtam meg a zenéről, mint bármely iskolai stúdiumban.

Kurtág megtanít a zenét szeretni. Igazán, őszintén: a kínlódást, a küzdést sem letagadva, és a revelációt, az átélést, a szép és igaz felfedezését is megadva. Nagy művek világhírű zeneszerzője. De még ennél is több, mert zenéjével képes rámutatni a lényegre, megmutatja, mi az, aminek értelme van ebben a praktikus hétköznapokba züllött 21. században.

Kurtágot köszöntöttem a blogban a 90. és a 95. születésnapján is. Ma, a 100. születésnapja különlegesen nagy öröm.

Beckett, Kafka, Pilinszky… az irodalom hű kísérője Kurtág zenéjének. Ma Weöres Sándor soraival köszöntöm a 100 éves Kurtág Györgyöt.

„Lenn hárfa peng, a csillag-szárnyas éj

s a kedv magasban él, villogva reng,

hajnal dereng, a szívben ünnepély.”

Boldog 100. születésnapot Kurtág Györgynek! Köszönet mindazért, amit ebben a száz évben nekünk adott.

Kapcsolódó bejegyzések:

A kilencvenéves kortárs - Kurtág György

Játék és szabadság - Kurtág György 95 éves

Tarr Béla

 Írta: BikassyGergely

A Kárhozat elkészültével, és még inkább a Sátántangó premierjekor válik nyilvánvalóvá, hogy Tarr Béla a legjelentősebb mai magyar filmrendező.

Tarr Béla (1955-2026)

Még fel sem vették a Színművészeti Főiskolára, amikor huszonkét évesen már forgatta első filmjét, a Családi tűzfészket. A mannheimi dokumentumfesztiválon 1978-ban nagydíjat kapott. A nemzetközi kritika és szaksajtó éppen a Családi tűzfészek után nevezte el „Budapesti iskolának” e fikciós-dokumentáris eljárást, és következő két filmje (Szabadgyalog, Panelkapcsolat) után úgy látszott, Tarr a legmarkánsabb hazai képviselője.

Az Őszi almanach már sok mindent tartalmazott a rendező későbbi képi világából. Az emberi aljasság és gonoszság széles skáláján mozogtak a majdnem végig belső térbe zárt szereplői. Bár a film színes nyersanyagra készült, tompa, sötét, árnyaktól zsúfolt képeket látunk.

Tarr Béla megismerkedése Krasznahorkai László Sátántangójával, és magával az íróval, meghatározó fordulatot hozott művészetében. A Sátántangót már 1986-ban meg akarta filmesíteni, ami akkor nem volt lehetséges, ezért Tarr egy másik filmtervéhez nyúlt vissza, amihez Krasznahorkai írta a szövegkönyvet. Ebből született a Kárhozat. Medvigy Gábor operatőrrel a fekete-fehér film lehetőségeihez fordul. A film hősei, Pilinszky János szavaival: egyedül maradtak, „mint azok a lények, akik számára a világ már semmi más, mint tárgyi bizonyíték”. A Kárhozat rendkívül erős belső feszültséget sugároz. A lassú, megállíthatatlan pusztulás a tárgya. Lassú éber álom a Kárhozat: a túlvilágon játszódik, az egyetlen létező pokolban, amivé bennünk változik a pusztuló, de mindent túlélő külvilág. A felvevőgép mozgása hallatlanul következetes és ritmust teremtő, az lesz a továbbiakban is. A belső világ vigasztalan sötétjének kívülre vetített ábrázolásmódja jellemzi az alkotást. Ez a saját filmnyelv hegymagasságba emelte a nyolcvanas évek konzervatív-akadémikus magyar tucatmunkáihoz képest.

Kárhozat (1988)

1995-ben forgatott egy dokumentumfilmet az Alföldről (Utazás az Alföldön). Szikár esszéfilm. Behatároltság és végtelenség, körforgás és előrehaladás. A film egyik jellemző filmsora egy hosszú szekérút: a szekéren ülő embereket hátulról hosszan követi. „Az Alföldben az az őrjítő, hogy arról a nagy végtelenségről, ami előtted van, nem tudom eldönteni, hogy valódi távlat-e, vagy csak a reménytelenség perspektívája” – mondta Tarr Béla. Főbb filmjeire is érvényes dilemma.

Krasznahorkai regénye, a Sátántangó megjelenése pillanatától a legújabb magyar próza egyik főműve. Tarr filmje a lassúság, a részletező pontosság szokatlan példája. Hét és fél óra a vetítési ideje. Az idő nem megáll, hanem végtelenül körbefordul. A Sátántangó formája letisztult, A Tarr-képsorok védjegyként ható eljárása következetes formanyelv eredményeképpen jön létre. Az esőzuhatag a filmművészet néhány fontos alkotásában (pl. Kuroszava A Vihar kapujában) kiválóan egyesíti a szó szerinti realizmust és az elvontságot. A Sátántagóban végig szimbolikusan, parabolisztikusan zuhog az eső, poklot, elérkezett világvégét sugallva – az általános pusztulás erős képe túlzuhog a valóság egyensúlyán. A filmvégi táncban a valóságérzet és az elvontság egyensúlya kikezdhetetlen. Esetlen medverituálé, ázott és gyűrött világvégi kisemberek bálterme.

Sátántangó (1994)

Krasznahorkai Az ellenállás melankóliája című könyvének egyik fejezetét választotta Tarr a Werckmeister harmóniák témájául. A kisvárosi figurák jelentéktelen percemberkék és valamiképpen mégis soktitkú, súlyos életű hősök. Csontkemény téli hideg uralkodik a filmben, az árnyék, a sötét agresszívabb, keményebb, kontúrosabb. A csend is kemény, az is kontúros. Jelentékeny műben mindenképp megfogan valami ellenpontja a kétségbeesésnek. Tarr filmjében a végpont utáni olvadás tárgyilagos lehetetlensége, a szenvedések véget nem érésének tudomásul vétele a paradox vigasz.

Werckmeister harmóniák (2000)

A Londoni ember és a Torinói ló után lezárta az életművét. Ez az életmű soha nem fog eltűnni, elporladni, jelentéktelenné válni. Jancsó hatvanas évekbeli nemzetközi kritikai elismertsége óta nem volt magyar filmrendező, aki ilyen hatást tett volna a világ filmszakmájára. Mindehhez formaérzék kell, de a formaérzék csupán alapfeltétel az önálló világlátás kifejezéséhez.  Méltóság, szabadság: mi más lehet fontos a művészetben? Mi más fontos az életben? Tarr Béla filmjei ezt közvetítik nekünk. Mostantól mindörökké.

 Részletek: Bikácsy Gergely: A reménytelenség vigasza (Magyar filmrendezőportrék (Osiris, 2004)