Székely Csaba: Bányavakság – Szkéné Színház (2013. május 29.)

Írta: Inkabringa

Arisztophanésznek van egy komédiája (Az Akharnaibeliek), melyben a spártai háborút teszi iróniája tárgyává. A történet szerint egy attikai földművest besoroznak katonának a spártaiakkal folytatott gyilkos háborúban. A földműves józan esze birtokában belátja, hogy ebből csak rosszul jöhet ki, netán még holtan is. Ezért úgy dönt, hogy a maga részéről beszünteti a háborút és megüzeni a spártaiaknak, hogy tőle élhetnek békében, nem fog harcolni ellenük. Miután hírét veszik békeüzenetének, a spártai oldalon levő józan belátású emberek is úgy döntenek, hogy púpnak van csak a hátukon ez a háború. Ők is a békét választják. A mindkét oldali hadvezérek és háborúfelelősök hiába noszogatják, sőt fenyegetik őket, semmiképpen nem akarnak csatázni.

Ez a nagyjából két és félezer éves szatirikus komédia jutott eszembe a Bányavakság megnézése után. Van párhuzam a két darab szellemisége között. Számomra megnyugtató, hogy azt az egészséges szatirikus látásmódot, ami Arisztophanészt jellemezte, tovább viszi valaki ebbe az übercyber 21. században is. Szükségünk lesz rá bizonyosan.

Arisztophanész fektette le a komédia ironikusan éles metszésű alapköveit. Az évezredek során ebből egy száztornyú és ezerszobájú építmény lett, ami legnagyobb örömünkre csak épül-szépül megállíthatatlanul.

A magyaroknak is adatott néhány szerző, aki elmésen és eredeti hangon tudta nevetségessé tenni monumentális ostobasággá váló pitiségeinket. Ilyen volt például Örkény István is.

Az ifjú generációból pedig ilyen író a marosvásárhelyi Székely Csaba.

Székely Csaba

Amikor pár éve feltűnt Bányavirág című darabjával, mindenki az ülepére pottyant, hogyan keveredhet a világnak erre a folyton fakarddal az oldalán hősi pózban ágáló kelet-európai fertályára, egy ennyire eleven eszű és a dolgok színét-fonákját egyformán láttatni képes virtuóz iróniájú szerző. Kerüli a sztereotípiákat és az eszményítést.

A Bányavirág nagyot szólt Budapesten és Marosvásárhelyen is. Székely Csaba pedig trilógiát tervezett írni, s ezt meg is tette.

A trilógia második darabja a Bányavakság, melyet ezúttal a Szkéné Színház tűzött műsorára Budapesten. Természetesen párhuzamosan ezúttal is bemutatta a Yorick Stúdió és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata Sebestyén Aba rendezésében.

Ennek különlegesen fontos jelentősége van, hiszen rólunk, magyarokról, a mi dédelgetett fóbiáinkról szól a darab Magyarországon és Erdélyben egyaránt. 

Örültünk, hogy sikerült legalább a színházi évad végére elcsípni ezt az előadást.

Egy hatalmas sikerű alkotás debütálása után mindig túlzottak és már előre kihegyezetten kritikusak az elvárások a második dobással szemben.

A Bányavakság elegánsan röppent át az előző darabbal már amúgy is jól megemelt lécen.

Székely Csaba egyik alkotói titka/leleménye a tabudöntögetés. Az erdélyi magyarság – máskülönben csöppet sem kacagtató történelmi momentumokkal teli – sorsát, a kisebbségi létet és a többségi társadalomban való létezés és érvényesülés küszködéseit mutatja be a bennszülött értelmiségi ironikus-kritikus rálátásával. Belülről lát, de mégis képes a probléma körbejárására.

Lenyűgöző ügyességgel hajtja végre azt az írói tornamutatványt, ami Örkény István szerint a groteszkhez szükséges (Arról, hogy mi a groteszk). Előbb tótágasra, majd talpra állítja a világot. Bravúrosan.

Székely Csaba gondosan összegyűjtötte mindazokat az állításokat, mondatokat, hiteket és tévhiteket, bántásokat, sértéseket és önigazolásokat, ami a román-magyar együttélésben az elmúlt évszázadokban felhalmozódtak. A közös ellenségképet és emellett az egymás közötti marakodást, széthúzást. Számba vette őket, lecsiszolgatta, összeillesztette, és precízen felfűzte. Aztán a közönség elé gurította és mi ezeken a sokat hallott gyöngyszemeken ormótlan nagyokat csattanunk a földön.

Csöppet sem kellemetlen, nagyon is hiányzó, tikkadtan várt virgonc szatíra ez.  

Fogalmazhatnék körmönfont eufémizmussal, de az igazság az, hogy a nézőtér gurult, sőt fetrengett a nevetéstől és a könnyeit törölgette. Több ízben nyílt tapsban tört ki. Mit is tagadjuk, nagyon-nagyon jól esett körbenevetni magunkat. Meg ezeket a lyukas fillér mondatokat, amit egyik nemzedék örökít át a másikra magyar és román oldalon egyaránt. Az akolba tartozás szólamait, a „ki a magyar?”, „hol a román?” örökkön egymásra acsargó, soha meg nem békülő, soha egymásra nem figyelő mondatait.

Egy kicsi színpadon, egyetlen díszletben játszik öt színész. Ez olyan, mint egy biztosítóháló nélküli artistamutatvány. Mindennek és mindenkinek zseniálisnak kell lennie, hogy ne hulljon a mélybe a produkció.

Az előadás rendezője Csizmadia Tibor, aki valószínűleg mondatról mondatra haladva gondolta át ennek a darabnak kiapadhatatlan mennyiségű lehetőségeit. Minden szó, gesztus, grimasz és mozdulat hangsúlyt kapott és a helyére került. Átgondolt munka. A darab egy groteszk komédia, és ennek súlya van. Nevetünk, de közben gondolkodunk is. Nem pusztán szórakoztat, hanem szembesít, és értelmezésre késztet.

A díszlet Cziegler Balázs munkája. Egy hatalmas, láthatóan nagyzási hóbortból, de kevés ízléssel épített házra utal. Jól eltalált grandiózus ízléstelenség, ami jellemzi a darab szereplőinek törekvéseit és szerencsétlenkedő magamutogatásait. Hatalmas legyen, hogy mindenki a száját tátsa, de modern is roppantul, hogy a többinél különbnek mutasson. Az sem baj, ha funkciótlan.

A darabbeli erdélyi magyarlakta falu polgármesterét, Incét, Kaszás Gergő alakítja. Ötven év körüli, az életen át tartó keverem-kavaromba belefáradt ember. Végsőkig ragaszkodik önvilágámításaihoz, amikre egész egzisztenciáját alapozta. Aztán az előadás végére minden megalkuvása, handabandázása, ügyetlen ármánykodása ellenére is a légvára összeborul. Nevetséges, kisszerű, mégis van benne valami szánandóan megrendítő. Kaszás Gergő mimikája, hangszínei, testtartása tökéletesen ábrázolja a realitással szembenézni és változtatni képtelen ember élethazugságokba menekülő vergődését. Ha van hitelesség, akkor ez a fajta színjátszás biztosan az.

Kaszás Gergő

Ince húga, Iringó, talán a legösszetettebb szerep ebben a darabban. Bozó Andrea nagyszerűen bontja ki ennek a szeretetre éhes és rendezett életre vágyó nőnek az alakját. Sokáig a darab egyetlen higgadt és józan belátású szereplőjének tűnik. Mintha neki még lennének tervei a változtatásra. Lassan derülnek ki az életéről olyan részletek, amelyek egyértelművé teszik, hogy ő is végérvényesen belecsúszott ebbe a kilátástalan, egy helyben dagonyázó, gyűlölködő és egyben önsorsrontó világba. Kapaszkodnak belé, viszi a hátán a hétköznapokat, és áldozatává válik ennek a reménytelen háznak. Sokrétű, érzékeny alakítás.

Bozó Andrea

Florin, a román rendőr a főellenség ebben a színmagyar közegben. Megérkezik távolról, erősen töri a magyart, és magával hozza a hatalom fenyegetését, de ugyanakkor a kívülálló igazságosztó szerepét is. Tóth József bámulatos játékossággal és szatírával alakítja ezt a figurát. Olyan elementáris humorral és beleérző képességgel, ami óhatatlanul arra késztet mindenkit, hogy a ’román’ ne csak egy ellenséges massza legyen, hanem egy másik esendő ember, aki szintén ragaszkodik a maga tudatlanságból és félelmekből épített önvilágámító sztereotípiáihoz. Miközben kétségbeesett igyekezettel próbálja fenntartani az elfogulatlan és előítéletmentes hatósági ember látszatát.

Kaszás Gergő és Tóth József

Ince lányát, Izabellát, az egyetemi hallgató Eke Angéla alakítja. Szerepe szerint is egyetemista, legalábbis az apja ezt tudja, ezt akarja tudni róla. Váratlanul megjelenik otthon és belecsöppen ebbe a végbomlásba lépett családi haláltáncba. Apja majomszeretettel rajongja körül, de igazából nem is ismeri. Egy csecsebecse az élethazugságai tetején. Izabellát az otthon által képviselt lépni képtelenség viszolyogtatja, az esztelen menekülést választja. A pályája legelején álló színésznőre bizonyára még hatalmas szerepek várnak. Egyenrangú, erős pontja a darabnak.

Eke Angéla és Kaszás Gergő

Az előadás meglepetése Szikszai Rémusz volt. A szomszéd Izsák bumfordi, behemót, túlzásig magyarkodó alakját ezen a napon Széles László helyett ő játszotta. Lehengerlően. Észre sem lehetett venni a nézőtéren, hogy ’beugró’ szerepet alakít. Intenzív, erős és ellenállhatatlanul eredeti alakja volt az előadásnak. Izsák drabális, nagyhangú óriás, aki szélsőséges nacionalista-soviniszta őrjöngésben vezeti le minden konfliktusát. Nem gondolkodik, mert neki szent meggyőződése van. Törtet, csörtet, nem mérlegel, megtalálta az egyetlen igazságot és elégedetten üvöltözi a világba. Bravúros alakítás volt.

Szikszai Rémusz (nem az előadáson készült fotó)

„A humor égszínkék celofánjába be lehet csomagolni a napi gondok elnyűtt és véres alkatrészeit.” – írta Hrabal.

A Bányavakság a legjobb példa erre.

A hazai és a szomszédos országokban élő történészek mindig felvetik (persze ki figyel oda rájuk?), hogy a valós történelmi tényeken alapuló, egymás kölcsönös megismerésére törekvés sokat segíthetne a kelet-európai országok ellenségeskedésének oldásában. Mégis mindenki inkább az elfogult érzelmi viszonyulást tanulja meg, mint az értelmezés igényét.

Sokak véleménye szerint, ha a kis kelet-európai államok összefognának, akkor jelentőset léphetnének előre minden tekintetben. Vajon mennyi esély van erre? A fő kérdés pedig az, hogy kinek lesz mersze az első lépést megtenni? 

Amíg ez nem történik meg, a Bányavakságot színpadon kell tartani.

Bulgakov: Képmutatók cselszövése (Füge Produkció – Vádli Társulat - Szkéné Színház)

Írta: Inkabringa

Nemrégiben a Szkéné Színházban jártam. Kitört a tavasz és vele együtt a nyár, nem is baj, ha közösen érkeztek, ilyen masszív, ordenáré zimankó után hetekig nem hisszük el, hogy végre megint lehet lazán csak úgy lenni a világban. A napsütésben az embernek mindenféle életigenlésre támad kedve, és bizton állíthatom, hogy ezek közül az egyik legjobb dolog a színház.

A színház már rég nem egy épületről szól, s pláne nincs kőbe vésve. Talán ez benne a legjobb. Számomra az egyik legszimpatikusabb szemlélete az életnek. A színház spiritusz, elmejáték, tükör (hol Hófehérke mostohájának tükre, hol az elvarázsolt kastély torz tükre – attól függ, ki mire vágyik), kábulat és ráismerés egyszerre.

A jó színház úgy nyűgöz le és repít el a rögvalótól, hogy közben mégis precízen és tisztán rálátok a valóságra. A felszínes, puccos csillogás vagy a deklamálva a torkunkon letuszkolt, tanulsággal teljes feszengés helyett sokkal egészségesebb a lét azon tágas tere, ahol a szellem a kreatív játékkal karöltve oda is bevilágít, ahol nincs időnk, erőnk, kedvünk körbenézni.

A jó színház nézése után a néző nem csak derűsebbnek, netán felszabadultabbnak, hanem uram bocsá’, bölcsebbnek is érzi magát. Ironikusan és rezignáltan persze. Ne is mondjuk bölcsességnek, mert még szitokszónak hat, inkább tekintsük egyféle ráismerésnek. Vagy a ráismerések tudatossá tételének.

A ’független’ szónak mindig volt (és bizonnyal lesz is) egy befolyásoltságtól és befolyásolástól mentes pozitív jelentése, és ugyanakkor ezzel párhuzamosan egy kiszolgáltatottság és számkivetettség értelmű negatív jelentése is. Aki a függetlenséget pozitívan éli meg, annak e két jelentéstartalom egymást erősíti, és a kiteljesedést szolgálja. Aki negatívan éli meg, az a szűkölő mindenáron a karámba tartozás vágyát vonyítja a világba.

Jó színházat a Füge Produkció, a Szkéné Színház és a Vádli Társulat általában kellő arányban és mértékben tálcán nyújt elénk. Ez az alkalmi, de annál alkalmasabb társulat, okkal-móddal mindig beletalál azokba a kérdésekbe, amik foglalkoztatják a nézőket is. Egyértelmű, hogy ők a függetlenségnek a legnemesebb értelmét élik meg: mondják, amit jónak látnak, és ahogy jónak látják – befolyásoltságtól mentesen, ízléssel és mértékkel.

A színháznak van egy olyan típusa, ami a monumentális színpadtérre, és a csillogó díszletekre helyezi a hangsúlyt. Ez is lehet jó, sőt felemelő. A színháznak egy másik típusa épp ellenkezőleg, a kicsi, intim terekben létezik, a díszletek szinte csak jelzésértékűek, a látvány minimalista.

Ha igazán jó az előadás, akkor a grandiózus díszletek mögül is előbukkan az együttgondolkodás igénye, és a jelzésértékű díszletkép is hatalmas jelentőségűvé válik.

A Vádli, mint alkalmi társulás, lehetőségeinél és választott függetlenségénél fogva a minimalista színpadképet használja ötletesen és eredetien. Függetlenül, kötetlenül és fesztelenül tudnak témát választani és színre vinni. A darabok pedig, amit választanak, rendre érdeklődésre tarthatnak számot.

A Szikszai Rémusz által rendezett Képmutatók cselszövése című előadáson a világirodalom két zsenije találkozik egymással. Molière és Bulgakov.

Molière, aki a Napkirály udvarában volt a hatalomnak kiszolgáltatva, és Bulgakov, aki a sztálini diktatúrának volt kiszolgáltatottja. A hasonlóság kettőjük között több évszázadnyi különbség mellett is: a kiszolgáltatottság és a zsenialitás. Örök érvényű alkotóerő, és ugyanakkor a lét pőre függése egy ormótlan, mindenre rátelepedő, a magánélet legtitkosabb zugaiba is betolakodó felső hatalomtól. Ez az, ami megmagyarázza Bulgakov drámájának témaválasztását.

A Képmutatók cselszövése című darabnak egyik főszereplője ugyanis Molière és az ő hányatott életű társulata.

A másik főszereplő pedig a Napkirály és az ő abszolutizmusa.

Napi szinten a hatalom győz, ahogy mindig. Hosszú távon azonban Molière minden megalkuvása, vétke és rossz döntése méltányolhatóvá válik, mert csodálatos életművet hagyott maga után. A hatalom az életét meg tudta törni, de az életművét nem. Ahogy Bulgakovét sem.

Hatalom és művészet. Örök téma.

Az ő példájuk igazolja Plutarkhosz mondatát: „Ezért ha gondolkodásunk és életünk nem üti meg a kívánt mértéket, sohasem szabad hazánk kicsinységét hibáztatnunk, legfeljebb saját magunkat.” Az előfordulhat, hogy nem lehet mondani, mutatni, láttatni, de gondolni mindig lehet.

A függetlenség talán sohasem lehet teljes mértékű materiálisan, de annál inkább az lehet szellemileg. A gondolkodás mindig lehet független. S persze hajthatjuk önként, dalolva, sőt büszke gőggel rabigába is.

A darab története Molière életének egyik legfontosabb epizódjába fut bele: nevezetesen a halálába. Tulajdonképp életrajzi adatokra épül, de a drámai sűrítettség és az a bizonyos mögöttes mozgatóerő sokkal messzebb hatóvá teszi, mint egy életrajzi emlékezés.

Molière a 17. század Franciaországának ünnepelt-gyűlölt írózsenije volt. Van, aki ünnepelte és van, aki gyűlölte. Érdek szerint a kettőt váltogatták is.

Franciaország a Napkirály abszolutista tündöklésében élt. Pazar pompa, erős hatalom, mindenre kiterjedő általános irányítás. Fenség és alázat. Ha valaki bejuthatott az udvar fényes köreibe, akkor bármire hajlandó volt, hogy ott is maradhasson. A megalkuvás, ármány, árulás érdemmé és egyben napi rutinná vált. Erkölcsös az volt, amit az udvar és az uralkodó annak tartott.

Ebben a világban írta és vitte színpadra Molière a színműveit megszállott odaadással. Nem az udvar, a rang, a hatalom és pompa megszállottja volt. Az ő valódi királya a színház maradt mindig.

Moliere színháza, a Petit Bourbon

Alkotóerejének és egyben életének ez a szcéna adatott, az abszolutizmus. Ahogy Bulgakovnak a sztálinizmus. Írta és rendezte máig zseniális darabjait tehát ebben a közegben.

Ahhoz, hogy kigondolja, megírja, nem kellett megalkudnia. Ahhoz, hogy színre vigye, hogy nézők elé vezesse, hogy társulatának megélhetését, és minden este a függöny felgördülését biztosíthassa, ahhoz már alázkodnia és megalkudnia kellett. Megtette, nem is tehetett mást. Ez volt az élet, a kor, amibe született.

Tehetsége vitathatatlan volt, de tehetsége gyakran túlcsordult azon a szinten, amit az álságos udvari etikett elviselt. Abba a bizonyos színházi görbe tükörbe bizony az udvari ripőkök nem szívesen néztek bele. Molière túlment azon a határon, amit még a máz és a semmitmondó mulattatás elviselt.

A Tartuffe bemutatója után végképp maga ellen fordította az udvar legbefolyásosabb és legveszélyesebb elemeit. 

Briliáns, apró sziporkák, finom és jól elhelyezett poénok kísérik végig az előadást. Kimunkálva, kellő ízléssel adagolva.

Szikszai Rémusz és színészei kiváló, szellemes humorérzékről tesznek tanúságot. Nagyszerű jelenetei vannak Tóth Józsefnek, Kovács Krisztiánnak, Kerekes Évának és még sorolhatnám.

Az első felvonás ebből a sűrű szövetű drámából épp csak sejtet valamit. Egy derűs, sikamlós commedia dell’arte előadást látunk, melyben az idősödő Molière társulatának ifjú primadonnájába szeret bele. (Megjegyzem, Molière csöppet sem volt a mai viszonyokhoz mérten idős ember ekkor, hiszen gondoljunk bele, mindössze 51 évet élt.)

A bajok e titkos szerelem felszínre bukkanása után kezdődnek csak igazán a színpadon és az életben is. A magánéleti krízis azonban csak egyik alkotóeleme a darab drámaiságának. Az igazi dráma egyén és hatalom között zajlik.

Molière-t Fodor Tamás alakítja, végig erős és intenzív jelenléttel. Igazi jutalomjáték ez neki, és nekünk, nézőknek is az. Színvonalas, nem teátrális, de minden ízében a színház előtt tisztelgő színjátszás.

A második felvonás már ránk borítja mindazt a brutális függést, elnyomást és kiszolgáltatottságot, ami a csillogó udvari pompába bújtatva irányítja és kényszeríti a benne élőket.

Királyi kegyekért eped mindenki, rangot, vagyont, létbiztonságot remél. A legfőbb cél kegyenccé válni. Molière is kegyenc, hisz a Napkirály teljes mértékű, kegyes, óvó és dicsérő fényében alkothat. Az udvari színjátszás magas rangját kivívja magának, a király szereti, de mondjuk inkább így, kegyeli.

A Napkirályt Nagypál Gábor alakítja remekül, sokszínűen, kegyes és félelmetes oldalát egyaránt láttatva. A fennen magas fényben országló uralkodó, kinek ítéletétől függ élet és halál az udvarban. Nemesi cím, családi birtok, színház és emberélet - csak az ő fenséges mozdulatán múlik. Nagypál Gábor méltó partnere Napkirályként Fodor Tamás Molière-jének.

Elegáns, nagyvonalú, szinte már elbűvölő. Lenyűgöz a magától értetődő kifinomult és választékos mozdulataival, szellemes élceivel, nagylelkű döntéseivel. Egy „kultúrlény”, aki megengedő türelemmel terelgeti az udvarában hemzsegő, egymás ellenében, vagy egymás vállára kapaszkodva mindenáron előre jutni akaró kegyenceit. Szinte-mintegy a hatása alá kerülünk karizmájának.

De Nagypál Gábor érzékeny alakítása egyértelművé teszi ezen impozáns kormányzás előtt hajbókolók kiszolgáltatottságát is. Egyetlen ember kegyétől nem függhet ennyi élet.

A Napkirály pedig akkor is csak egy ember, ha egész birodalmat irányít, ha mindenki földig hajol előtte, magas áhítattal ejtik ki még a nevét is, és a legnagyobb megtiszteltetés, ha az asztal végén ülve egy sámlin a vacsora maradékából kaphatnak néhány falatot.

A nézőtéren ülve éles fényben látjuk, milyen visszás, taszító és szeszélyes ez a hatalom. Egyetlen ember pillanatnyi hangulata, kisszerű hiúságai irányítják mindenki más életét. Lehet hatalmas, pusztító, félelmetes vagy kegyteljes, de bizalomkeltő és együttműködésre késztető semmiképp sem. Nézőként egekbe horgad bennünk a dacos ellenállás: nem behódolni.

Végignézzük Molière kínlódását, vergődését, küszködését, hogy a színháza egyben maradhasson. Egyetlen ember kegyéből.

A darab végén, amikor ellenlábasai, a Tartuffe miatt felhergelt és bosszúszomjas udvaroncok meggyőzik az uralkodót, hogy Molière-től és társulatától megvonja uralkodói jóindulatát, Molière rezignáltan mondja (nem szó szerinti idézet): „Egész életemben a talpát nyaltam, és most mégis tönkreteszi a színházamat”. Hajlandó volt talpnyaló udvaronc lenni, csak hogy a színháza működhessen. Majd egyetlen sértett uralkodói mondat süket csöndbe és kitaszítottságba taszította. Képletesen és szó szerinti értelemben is, a halálba.

Ha valaki, akkor Bulgakov értette ennek a süket csöndnek a reménytelenségét, és égbe kiáltó botrányát. Nem árt időről időre átismételni.

Megemlítem Szikszai Rémusz egy másik rendezését is, szintén a Vádli Társulat előadásában. Székely János drámája, a Caligula helytartója.

Katartikus előadás, amit nehéz felülmúlni. A hatalom és erkölcs, az alázat és lázadás, a józan ész és a vakhit, az érdek és a becsület, a törvény és belátás tömény, sűrű drámaiságát döbbenetes erővel tárja elénk.

Nem egyszerűen bemutat, szemléltet, hanem örvényként magával ránt nézőként is ebbe a vívódásba. Messze túlmutatnak a konkrét darabbeli szituáción az itt boncolgatott súlyos dilemmák. Ezt az előadást már többször láttam, különféle helyszíneken, és biztosan fogom is még látni.

Igazi, erős, lélekbe döfő színház. Nem kőből és ércből, hanem szívből és észből.